Békés Megyei Népújság, 1964. február (19. évfolyam, 26-50. szám)

1964-02-14 / 37. szám

WM. február It. s Péntek njhiznjy óvj uh om.dlq tinkj£ ” Az állomás előtt már egy kicsit megdőlt a tábla, de rajta a fel­írás még ép és harsogva kiáltja: ^VISZONTLÁTÁSRA”. Gyulán ez fogadja az érkezőt, és ezzel is búcsúzik a várostól. Egy történetet meséltek el, hogy az elmúlt hónapokban tartott me­zőgazdasági szakköri konferencia résztvevőit fogadták ugyan, de az elbúcsúztatásukról valahogy a nagy „rumliban” elfelejtkeztek. De nem felejtkezett el róla a Komló két vezetője: kimentek az állomásra, és az elutazókat elbú­csúztatták és e kedvesség láttán az elmenők így válaszoltak: — Olyan kedves város ez a Gyula, hogy ide tényleg érdemes visszajönni™, További lehetőségek Lassan megszokjuk, hogy Békés megye egyik vendéglátó gócpont­ja, idegenforgalmi nevezetessége a gyulai Várfürdő. Pedig valljuk be, az elején voltak, akik hitetlenked­tek, a gyulaiak „erőlködését” lát­va. Volt ilyen? Volt bizony, hi­szen nem ment magától semmi sem, s a téglajegyek árusítása, az öt évvel ezelőtt elkezdett munka eredménye néhány évig váratott is magára. A számok azonban sok mindent elárulnak. Az első évben alig 50 ezren keresték még fel a für­dőt és 1963 nyarán a legpontosabb statisztikai adatok is arról árul­kodnak, hogy a gyulai Várfürdő­nek 400 ezer fizető vendége volt. Ezt az adatot érdemes összeha­sonlítani hajdúszoboszlói adatok­kal: 1963-ban Hajdúszoboszlót egymillióan keresték fel. De az adatok arról is árulkodnak, hogy ott lényegesen több embert tud­nak éjszakára is elhelyezni a meg­lévő szállodával, üdülőkkel és ki­terjesztett fizetővendég-szolgálat­tal. Gyulán viszont a 400 ezer fő azért is elismerésre méltó, mert a csúcsidőben mindössze a szállodai és kollégiumi elhelyezés csak 500 fő részére biztosított! A megoldás nyilván kézenfek­vőnek látszana egy nagy befoga­dóképességű, minden igényt kie­légítő szállodával. Ebben az évben szerencsére hoz­zákezdenek már — ha az idő en­gedi, azonnal egy új — hárommil­lió forintos költséggel készülő szálloda építéséhez. Ez a szálloda mintegy 100—120 embernek bizto­sít elhelyezést. Látszólag nem sok, de ehhez, hozzászámíthatjuk azt is, hogy Gyulán még nincs teljes egészében kiaknázva a fizetőven­dég-szolgálatban rejlő lehetőség. A nemrégen megalakult idegen- forgalmi hivatalra vár az a fel­adat, hogy ezt a lehetőséget fel­kutassa és kamatoztassa. Ez an­nál is sürgetőbb, mert néhány hó­nap választ el bennünket az újra meginduló strandidénytől. Tehát már most kell gondoskodni arról, hogy még több vendégnek tudják mondani: a szállodai elhelyezése biztosított. Ma még csak elképzelés A megyén belül az idegenforga­lom fő vonzóköre tehát kezd ki­alakulni Gyulán és már kialakult Szarvason. E két helységben rejlő lehetőségek azonban tovább ka­matoztathatók. A nemrégiben szü­letett ötlet, amely a vár haszno­sítására irányult, a várszínpad lét­rehozásával, komolyabb támoga­tást érdemel. Sokan feltették a kérdést az elmúlt hónapokban — nem is annyira Békés megyében —, hogy miért akar rivalizálni Gyula, Szegeddel? — Erről szó sincs — mondotta dr. Vidó István elvtárs, a Gyulai Városi Tanács vb-titkára. Mit jelent a gyulai várszínpad? Az elképzelés az, hogy a vár- színpadon körülbelül egyhónapos időtartam alatt a drámairodalom egyik legreprezentatívabb alkotá­sát, a „Hamlet”-et mutatnák be, s mellette egy zenés vígjáték vagy operett szolgáltatná még a prog­ramot. A várszínpad nézőterének férőhelye azonban mindössze csak 500 fő. A heti három játékot ala­pul véve, maximálisan mintegy nyolcezer ember látná a gyulai várszínház előadását. Ez a szám pedig elenyészően kevés ahhoz, hogy még a rivalizálás gondolatát is életben tartsa. Ehhez hozzászá- míthajuk azt is, hogy a gyulai várszínpad látogatói természetsze­rűleg többségében a megyéből ke­rülnének ki. Dicséretes az a szán­dék, amellyel a gyulaiak a nyári programjukat összeállítják. Az el­múlt évben például mintegy 20 jelentősebb rendezvényt iktattak programjukba, amely tovább nö­velte a Gyulára látogatók számát. Az egyéb rendezvények és a vár­színpad megvalósulása azt is je­lentheti, hogy Gyula idegenforgal­mi jelentősége nemcsak a megyén belül, de az ország határain belül is tovább növekszik^ Ezzel a tény­nyel nemcsak a gyulaiaknak kell számolniuk, hanem mindannyi­unknak. Érdemes támogatni a gyu­laiak kezdeményezését s ahhoz a megfelelő támogatást a lehetősé­gek határain belül biztosítani is kell. Ül év u!án Ebben az évben ötödik évébe lép a fürdő. Évekkel ezelőtt szó volt már arról, hogy valami lehe­tőséget kellene találni arra is, hogy a SZOT bekapcsolódjon a gyulai Várfürdő hasznosításába. Sajnos, eddig még , ígéret sem hangzott el, hogy ebből lesz va­lami, így ma még mindig csak el­képzelés a gyógyszálló felépítése. Pedig érdemes lenne rajta gon­dolkozni, hiszen a Balaton partján épülő szállodák feltétlenül a kül­földi Idegenforgalmi célokat szol­gálják, gondoskodni kell tehát ar­ról is, hogy a hazai üdülési lehe­tőségekhez olyan új területeket ta- j láljunk, amelyek érdekesek mdn- I denki számára. Hisszük, hogy nem I kell bizonyítani: egy dunántúlinak I minden esetben érdekes az alföldi város, mint ahogy ez áll fordítva I is. Több orvosi statisztika látott napvilágot, amelyben a mozgás- szervi megbetegedésekről, szapo­rodásukról adtak hírt. Gondoljuk; a gyulaiak terve, amely már a megvalósulás útjára lépett, hogy a fedett fürdőben gyógyászati cé­lokat szolgáló berendezéseket sze­relnek fel, hasznosítható lenne ilyen módon is. Sajnos, minden készülő tervnek egyetlen akadálya a pénz. Azon­ban mégsem ártana most már a gyulaiak erőfeszítéseiben csak egy város terveit látni, hanem látni kellene benne azt is, hogy ez túl­mutat Békés megye érdékein és eddigi tetteik több figyelmet ér­demelnének. „VISZONTLÁTÁSRA” búcsúz­nak a várostól a látogatók, és a gyulaiak minden évben visszavár- j ják azokat, akik Pécsről vagy I Salgótarjánból keresték fel őket. ! Ehhez szerény erejükkel megte- . remük a lehetőséget, de várják 1 most már a megérdemelt segítse ■ get i Dóczi Imre Messze, túl a kék hegyen... Még itthon, a készülődés nap- iaiban, esténként a térkép fölé ha­jolva számtalanszor beutaztam pillantásaimmal a Moszkva—Je­reván közötti utat. Mi tagadás, tet­szett a hosszú távolság, s ami eb­ből következett: a repülőút ígére­te. Napokon át tartó, fárasztó bumlizás helyett néhány óra alatt megérkezni délre — jó mulatság, a magasból látni a végeláthatat­lan lapályt, a folyók kanyargó sztaniolját, a városokat, kígyózó hegyvonulatokat — esztétikai gyönyörűség... A felszállás után hamarosan felhők közé keveredtünk, aztán fölöttük úsztunk tovább. Megka­pó látvány a szürkésfehér, go- molygó felhőtenger. Egy fél óra múltán ránk köszön és illedelmesen bemutatkozik pi­lótánk: Liparit Margarján. Közli, hogy milyen magasan szállunk, sok között, hanem jerevániakat. Belém bújt az ismerkedés ördö­ge.­A bal oldalon, az ablak mellett egy fiatal, kék ruhás, feltűnően tiszta, okos, fekete szemű leány olvasgat hallatlan nyugalommal. Bizonyára nem ez az első repülő- útja... _ — Ó, persze, hogy nem! — bi- J zonygatja, amikor szóba elegye-f dünk. — Minden nyáron elutazok anyukámhoz. Jereván mellett la­kik egy kis faluban. — És apuka? Elpirul. Mondja-e vagy hall­gasson? Töpreng egy kicsit. — Elváltán élnek. Apa Moszk­vában dolgozik. Én is ott tanu­lok, a gyógyászati technikumban. Később egyetemre megyek. Most szünidő van, egy hónapot anyu­kánál töltök... Sajnálkozással vegyes együttér­zéssel nézem őt. Hanna Tamrazo- vának hívják, tizenhat éves, tőré mennyi ideig nélkülözzük a szá- kény lány, világra csodálkozó razföld biztonságát, s kellemes j gyönyörű szemekkel. Azok közé időtöltést kíván. Alacsony, mo- * tartozik, akik nagyon is érzik a kány férfi, barna arcát fekete Já- ' családi fészek harmóniájának, öl- vor-bajusz ékesíti, örmény. Jere- melegének hiányát. Látszik az ár­vám születésű steward e/szünk La- c^n> hogy nem szeret beszelni er- , . „ . . __ ről a furcsa helyzetről. Faj, belül laian Szuszán a Ásza turovna is. To- ... ... - .. , .... rékeny, csendes, élénk tekintetű, h SL-ZTZ t , . , . ’ . _ A , kapocs két ember kozott, ak’nek végtelenül hidegveru fiatalos. rftonyra futott közös élel0k. ö a szony. Úgy sétafikái az ülések hfrvivő We & oda Ncm egyedal között, mintha a földen járna. van ,-^y Éjig sok szovjet fiatal él Mindenkihez van egy kedves sza- hozzá hasonlóan. Itt sem ángyá­vá, de fényképeztetni nem engedi lók a szülők, itt is van bőven válás— — Ha lenne egy tündér, mese­beli persze, aki három kívánságát teljesítené, mit kérne tőle? — kérdezem váratlan pajkossággal. Zavarba jön. Ez járták — tudja, de belemegy... — Hogy együtt éjjenek a szü­leim. Ez az első, második, harma­dik kívánságom — villantja rám szép szemét. — Csak aztán kíván­nám azt, hogy jó orvos legyek— magát. Ha nehezen is, ebbe kény­telenek vagyunk belenyugodni. Két óra tájban fogyasztjuk el az ebédet. Üléshez rögzíthető tál­ca kerül elénk, megrakva ínycsik­landozó falatokkal. Amikor min­dent bekebelezünk, emelkedés­nek indul hangulatunk. Évűdve ugratjuk egymást: no, hát meg­van előbbi anyátlanságunk ere­dője. Azért voltunk csendesek, mert éhesek voltunk. Csak nem mertük bevallani. Minek kisseb- bítse az ember magát, ha nem muszáj, igaz? Mozgolódni kezd a társaság. Bekukucskálunk a pilótafülkébe, felkeressük a farokrészbe került útitársakat, ők visszaadják a lá­togatást, szóval barátkozunk a légi utazás lehetőségeivel. Cseh­szlovák és lengyel fiatalokkal uta­zunk együtt. Néhányan, újságírók a stewardesszt fogjuk közre, hogy kifaggassuk érdekes, egy cseppet sem veszélytelen hivatásának rej­telmeiről. Nem árul el sokat. J Csak amennyit lehet. Gyermek-1 kori vágya teljesült azzal, hogy j gépre kerülhetett. Egy bogárfe­kete hajú kislánya van. A férje motorszerelő, Jerevánban élnek, ő minden második nap teljesít szolgálatot ezen az útvonalon. Él­vezi a repülést, de nemsokára abbahagyja. A férje jobban sze­retné, ha földi pályát választana. „Na látják, ilyenek ezek a jere­váni férfiak. Mindig azt szeret­nék, ha mellettük lenne az asz- szony...” — mosolyog kedvesen. Az enyhe túlzásért egy cseppet sem haragszunk. A jó kedvcsiná­lás, mosoly-fakasztás mondatja /ele a férfinépre neméppen hízelgő véleményt. A célját persze eléri. Derül a hallgatóság, s ő már megy is tovább. Nem turistákat keresek az uta­be, mint a szülei, ha egyszer majd elkezdik. így hagyom ott az ablaknál. Jó lenne tudni tíz év múltán — gon­dolom el —, hogy valóra váltak-e tiszta álmai— Múlik az idő, feltűnnek a Kau­kázus óriási hegyláncai, porcukros hegytetői. Izgatottan lessük a ha­talmas bérceket, ha megszakad a felhők vonulása. A kopár csúcsok­nak csak a szél udvarol. Telepü­lést alig lehet felfedezni. A völ­gyeket erdők borítják. Zivatar keletkezik, aztán ismét kisüt a nap. Alant vörösük a föld. Tufamezők fölött repülünk. Éz már Örményország. Eszembe jut’a dal, mit oly sok­szor dúdolt a nővérem: „Messze túl a kék hegyen van az én ha- ’ Énekelte, mint divatos dalt, s talán soha nem tudta, hogy ez a dal milyen honvágyat tud ébreszteni azokban, akik szétszó­ródtak hontalannak a világ min­den szegletébe az első világhá­ború előtt. A nyomor hajtotta őket a világ országújára. Több mint egymillió örmény honvágy­dala lett ez a dal, mely felidézi a zsongó Jerevánt, a „lányok aja­két”, „...az én hazám” iránti vá­gyódás csendül ki belőle; ahol szű. lettek, ahol az ábécét tanulták, amelyből csak egy van, egyetlen­egy. Dúdolom a dalt, átveszik a töb­biek is, fújja a kis társaságunk. Nekünk csak sláger, szép melódia. Amikor először hallottuk, aligha gondoltuk, hogy egyszer eljutunk Jerevánba... Különös érzés tudni, hogy egy fél óra múlva földjére lépünk. Mit is várunk ettől a várostól? Egy darabka egzotikumot, egy csi­petnyi sejtelmet, egy kevés ke­letet, hogy kíváncsiságunkat kielé­gítsük. A mai Jerevánt láthatjuk. Va­jon milyen lesz? Csalódást okoz-e vagy örömet? Majd elválik. Amikor a magasból megpillant­juk az örök hóval bevattázott kis és nagy Ararát csúcsát a török ha­tár mellett, önkéntelenül is Nőé, a bibliai hajós jut eszünkbe. Nagy árvíz lehetett itt, ha a csúcsra kellett szorulnia rozoga bárkájá­Jereván főtere. Nem tudok mit szólni. Mit le­het erre szólni? Inkább kérdezek tovább. — Nagyon egyedül érzi magát? — Ó, nem. Igyekszem vidám lenni. Van egy fiú — Vityának becézem — akivel együtt járunk. Nagyon rendes fiú, igyekszik fe­ledtetni velem a magányosságot... — mondja finomra szűrt mosoly- lyaL 1 Kinéz az ablakon, a felhőóce­ánra. Talán az jár a fejében, hogy ők másképpen építik fel kö­zös életüket, másképpen rendezik vaiL Mert az orom 5160 méter ma­gasan ér véget. A nagy Araráté. A kicsié 4914 méteren. Édes mindegy, melyiken akadt fenn... A bibdia- írók meglehetősen hűvösre kény- szerítettők szegényt... Már kevés időnk van az ám ál­dozásra, mert feltűnik Jereván. A hegyek koszorújában, házmakett­jeivel olyannak tűnik, mint egy játékváros. Negyed hatkor landolunk... Amikor Ubasorban kilépünk a gép ajtaján, megcsap a hőség. (Folytatjuk) Pallag Róbert

Next

/
Thumbnails
Contents