Békés Megyei Népújság, 1964. február (19. évfolyam, 26-50. szám)

1964-02-04 / 28. szám

1964. február 4. 5 Kedd Három brigádvezető véleménye a munkaversenyről Az Orosházi Vas- és Kályhaipa. ri Vállalatnál az 1964. évi munka­verseny szervezése befejeződött. Néhány nappal ezelőtt erről be­szélgettem a kályhaszerelő rész­leg három brigádvezetőjévei. Ar­ra kértem őket, mondják el véle­ményűket az eddigi tapasztalata­ikról és megkérdeztem, mit vár­náik a vállalat vezetőitől, hogy a verseny valóban eredménnyel zá­ruljon. Varga Sándor így válaszolt: — Néhány évvel ezelőtt a bri­gádom célul tűzte a szocialista cím elnyerését. Lelkesen dolgoz­tunk és igyekeztünk a követel­ményeknek mindemben eleget tenni. Közben anyaghiány miatt leállt a munka. Amikor egy év után értékelésre került sor, a vál­lalat vezetői az anyaghiányból be. következet hátrányt a mi rová­sunkra írták. A szakszervezeti bi­zottság ülésén azonban úgy dön­töttek, hogy megérdemeljük az oklevelet. A vezetők azt mondták, hogy kijönnek hozzánk és megbe. szálik velünk a kérdést. De nem jöttek. (Ezzel az esettel a Nép- szabadság is foglalkozott ) A kö­vetkezmény az lett, hogy elvesz­tettük a kedvünket mindenféle mumkaversenytöl. Azóta a brigád kicserélődött, új emberek jöttek a régiek helyére. A vállalat ebben az évben meg­adta a verseny irányelveit, ami­vel egyetértettünk és mindnyájan szívesen vállaljuk teljesítésüket. Nem a szocialista cím elnyerésé, ről van szó, hanem különböző fel­adatok teljesítéséről, melyek lé­nyege: jobbat, selejtmemtesen, a segédanyagok célszerű és gazdasá­gos felhasználásával... Természe­tesen a mennyiség is számít. Most már csak az a fontos, hogy a vállalat folyamatosan bíz­nom az asztalon nyugszik, azzal fogom le a füzetet, amelybe írok. Ha leveszem róla a kezem, le­heletemtől a füzet nyomban él­repül. Akkor is elrepülne, ha fél tonnát nyomna (a Földön), mert itt minden tárgynak egy-, formán nincs súlya. Van még a fülkében egy alu- míniumszekrény, amelyben a szerszámokat, műszereket és személyi holminkat tartjuk. Az asztallal szemközti egész falat elfoglalja. Ha az asztalnál ülök, a szekrény hozzám viszonyítva a „mennyezeten” van, ha pedig lábammal fordulok feléje, az asztal a „mennyezetre” kerül. Ágy nincs. Az ablak mindkét oldalán két háló függ. Azokban alszunk. Ez a következőképpen történik: valamely tárgytól el­lököm magam, a levegőben oda­úszom a hálóhoz, elhelyezkedem benne és beszíjazom magam. A súlytalan test semmire sem ne­hezedik s bármely helyzetben aludhatok, mint a legpuhább pehelypárnán. A háló megaka­dályozza, hogy testem az alvás alatt vándoroljon a fülkében. Súlytalan világunkban ugyanis olykor alig észrevehető nehéz­kedési erő keletkezik. Ez olyan­kor történik, amikor űrhajónk megfordul hossztengelye körül. Bármilyen csekély is ez az erő, ahhoz mégis elegendő, hogy ne ott ébredjek fel, ahol lefeküd­tem. Ez inkább centrifugális ha­tás. Amikor megindul a forgás, tosftsa az anyagot, és rendszeresen értékelje az eredményt. Dénes Ferenc hasonlóan véleke­dett: — Nagy kedvvel csatlakoztunk a munkaversenyhez, aminek a sikere azonban nemcsak rajtunk múlik, hanem a vállalat vezetőin is. Elsősorban az anyagellátásra gondolok... A brigádok között sokszor folyik torzsalkodás az al­katrészhiány miatt. Ennek meg kell szűnnie. Akkor sem érjük el j a célt, ha azok, akiknek a köte-1 I lességük, nem értékelik a ver­senyt és az eredményt időközön­ként nem ismertetik velünk. Arra törekszünk, hogy minél I többet tegyünk a közöshöz, ezen­kívül művelődjünk, növeljük a szakmai képzettségünket és a tár­sadalmi munkából is kivegyük a ránk jutó részt. Sajnos, azonban mi, kályhások „mostohagyerekek” vagyunk. Tavaly például a lét­szám arányában többen vettünk részt társadalmi munkában, még-j is a vasasok szorgalmát ismerték i el a vállalat vezetői. A szakmai sovinizmus nem használ a ver­senynek. A fiatal, alig 20 éves brigád ve­zetőnek, Dorogi Árpádnak nem sok kiegészíteni válója maradt. — Nemrég lettem szakmunkás, kevés még a tapasztalatom. Csak annyit kívánok, hogy a vezetők teremtsék meg a feltételeket a munkaversenyhez. Akkor lesz eredmény. A munkaverseny február 1-én . megkezdődött. A vállalat vezetői ezúton is tudomásul vehetik a há­rom brigádvezető néhány kérdés­sel kapcsolatban alkotott vélemé­nyét és javaslatát De talán má­sok is okulhatnak belőle. P. B, minden le nem rögzített tárgy vándorolni kezd, s az a benyo­másom keletkezik, hogy az egész világegyetem elmozdult a helyé­ről és forogni kezd az űrhajó körül. Leírhatatlan látvány! Meg kell említenem egy fon­tos apróságot. A kerek ajtót mindig légmentes fedél borítja. Amikor átmegyünk egyik helyi­ségből a másikba, be kell zár­nunk magunk után az ajtót, mégpedig egy gombnyomással. A bolygóközi térség nem üres. Számtalan anyagrészecske mo­zog benne: a porszemektől kezd­ve a hatalmas tömegekig. Ká- mov szerint szinte lehetetlen, de azért még sincs kizárva, hogy űrhajónk hasonló kóbor testek­kel találkozzék. Ha egy ilyen kő vagy parányi része nekimegy az űrhajónak, a két test óriási se­bessége miatt többé-kevésbé erős robbanás történik. Az űrhajó léket kap, mivel pedig odakint egyáltalán nincs levegő, a léken kifelé tör a hajóban le­vő levegő. Néhány másodperc alatt a csillaghajó valamennyi utasa elpusztul. De, mert az űr­hajót légmentesen zárt szaka­szokra osztották, valószínűtlen, hogy hasonló sorsra jusson az expedíció... A start előtti éjszakán, vára­kozásom ellenére jól aludtam. Pontosan hét órakor eljött ér­tem Pajcsadze. Fogtam kis bő­röndömet, amely elkísért min­den eddigi utamon, s megköny­zrtap* utii&Ss Útközben — Moszkváig 89 milliméter. Ha kimondom a számot és ezt a parányi mértékegységet, nem sokat mondok Közlök valamit Ám, ha megmagyarázom szere­pét, mindenki könnyedén megért. Fos, ez a kis távolság vagy pon­tosabban szélességkülönbség azt jelenti, hogy átléptük a határt. A mi „keskeny” sínpárjainktól Csa­pon megválunk és átszállunk a 89 milliméterrel szélesebb nyom­távú síneken guruló, vagy inkább fúriaként száguldó szovjet gyors­vonatba, amelyik — jó érzés lát­ni — győri készítmény. E 89 milliméter frissen egy kis történelmi leckét kínál. A „Grande Armée” hódítása, Bonaparte Napóleon hadseregé­nek pusztulása után, amikor ro­hamosan megindult a vasútépítés, a cár atyuska, egyik tanácsosá­nak szavát megfogadva, azt tette, amit senki más a világon: hogy az orosz birodalom esetleges le- rohanói számára használhatat­lanná tegye az orosz vasútat, szé­lesebb nyomtávúra, 1524 millimé­teresre építtette. „Nagy eszével” úgy vélte, hogy ezáltal legyőzhe- tetlenné válik hatalmas országa. Az orosz államot egyszer sem a széles nyomtáv mentette meg a katasztrófától, hanem a nép hő­sies, fanatikus harca, áldozatvál­lalása. A történelem elviharzott, de a sínek ma is olyan szélesek, mint régen. Persze a régmúlt 6tß sok­szor felújították a síneket is, a kocsikat is. Villamosították a nemzetközi és nem nemzetközi útvonalakat. Az alig kilenc centiméter bi­zonyossá tesz bennünket afelől, hogy a Szovjetunió földjén fut a vonat. Díszkapu és felirat sehol sincs. Nem üdvözölnek transzparensek és zászlók, nem adják tudtunkra nagy garral, hogy íme, ez már a Szovjetunió. Ez valahogy olyan megnyugtató. Belülről ünnep­iünk, az agyunkban és a szívünk­ben, s ez szebb, meghittebb ün­nep, mint a külsőségek kavalkád- ja. Barátokhoz jövünk, s a bará­tok nem kápráztatják el egymást. Több melegséget sugároz az egy­szerűség, mint a zászlóerdő. Jó impresszió. Jól indul az utazás, bár szinte mindannyian — kezdő világjárók — többet vártunk, va­lami olyasmit, ami az első per­cekben meghökkentő, ami tudtul adja, hogy átléptük két szocialis­ta ország határát, olyasmit, ami már jellemző erre az országra. Maradt hát a belső melegség és a kinn tomboló forróság. Csapra a kora délutáni órákban érkez­tünk meg. Gyors és szívélyes vámvizsgálat, aztán rátapad te- kintetünk mindenre, amit látni lehet ParasRttémájú freskók a váró­termek falán, egy-két túlmérete­zett mosollyal. A magas támlájú padokon beszélgető emberek. A restinél sort alakítanak a para­dicsomszörpért. Három kopekért szódavíz csurog az automatából, ötért finom szörp. Meglepő a tisztaság és egy-két fiatalember már-már tolakodó kíváncsisága a nylon zokniért és a magyar ciga­rettáért. Csencselők még a Szov­jetunióban is fellelhetők, de hát ez nem csoda. Kétszázhúszmillió ember közül kiválik néhány. Az állomás robosztus épület, de komorságát jótékonyan feloldja bennünk a virágos parkok látvá­gyon népszerű és megengedett „népviselet”. Olykor derűs megfigyelésekre ad alkalmat. Mert például nem megmosolyogni való az, hogy tá­bornokot joviális öregúrnak ítél meg az ember, vagy egy minisz­terből — akit két órával előtte még sötétkékben látott — tisztes, öszcs mérnök-családapát néz ki? A pizsama kiegyenlíti a fokozati különbséget és családiassá, köz­vetlenné varázsolja a hangulatot. Ha megáll a szerelvény, pizsamá­ban száll ki mindenki vagy atlé­tatrikóban, hosszú nadrágban és korzózik, gyümölcsre alkudozik, diskuráL Minden nagyobb állomás egy kisebbfajta piac. Mondanom sem kell, hogy az irdatlan távolságok miatt eseménynek számít minden érkező vonat Sokan kijönnek az állomáshoz és nézelődnek, gyü­mölcsöt árulnak. Ukrajna nyuga­ti részén még bőven kapható al­ma, kovászos sós uborka és mű­vészien felfűzött iheggy, de ahogy Moszkva felé haladunk, egyre gyérül a kínál at és varázsos csen­gése van a gyümölcs szónak. Szóval pizsamában ütjük agyon az utat. Átaludjuk a Kárpátok magaslatait és a legendás Brian- szki erdőt. A sztyeppe horizont­jánál felbukkanó nap már az ab­laknál talál bennünket Hát a sztyeppe valóban olyan, amilyennek elképzeltük. Órákig suhan velünk a vonat, nagy egy­hangúságban. Erdők, határtalan­nak tűnő mezők, monumentális gólyaként „lépegető” villanyveze­tékek, szőkülő búzatengerek, vi­rágzó krumpliföldek váltják egy­mást százkilométereken át. A hálókocsi kiszolgáló személy­zete olykor teát hordoz körbe, s rendszeresen gondoskodik arról, hogy ne unatkozzunk. Bekapcsol­ja a vonatrádiót és zenét sugároz, hadd ismerkedjünk a szovjet tánczenével. Más ritmusa van, mint a mienknek, nehéz rá tán­colni beidegződött mozdulataink­kal. Alkonyodik. Közeledünk Moszkvához. Szaporodnak a „dácsák”, a kis nyebbült érzéssel szálltam au­tóba. Nincs visszaút! Pajcsadze hallgatag volt. Meg­értettem állapotát és nem za­vartam beszélgetéssel. Moszkvá­ban hagyta feleségét és 6 éves kislányát. Épp az előbb búcsú­zott el tőlük. Gépkocsink a Leningrádi úton száguldott. Űrhajónknak a Kljazma-folyó partjáról kellett felszállnia. Kámov is onnan in­dult el mindkét űrútjára. Kilenc órakor érkeztünk meg a start színhelyére. A magas kerítéssel körülvett rakétarálya 15 kilo­méter átmérőjű hatalmas mező. Idegeneknek oda szigorúan tilos a belépés. A mező közepén álit startra készen űrhajónk. A föld­től 30 méternyi magasságban függött. A start tér azsúr fonású állványára támaszkodott. Az egyenletes, nagy épületben, ahol az űrhajót kiszolgáló műhelyek és laboratóriumok helyezkedtek el, Kámovot, Belopolszkijt és a kormánybizottság tagjait talál­tuk. Utolsóknak érkeztünk. Belo- polszkij, miután lekezelt velünk, néhány perc múlva gépkocsiba szállt és az űrhajóhoz hajtatott. Kámov magához hívta Pajcsad- zét. Egyedül maradtam. Fél tíz­kor Kámov felállt és kezet szo­rított Volosin akadémikussal, a bizottság elnökével: — Itt az idő — mondta. > (Folytatjuk) nya. Egy csodára figyelünk fel, i egy virágkölteményre, mielőtt j útinak indulunk. Az épület jobb i oldalához ragasztott virágoskert­ben Lenin arcképét mintázzák ki a virágok. Ilyen csodás alkotá­sokkal minden városban talál ko- ! zunk később. A szovjet emberek j ! nagyon szeretik a virágokat és : Lenint. Azt mondják, hogy a vi- I rágok tavaszi megújhodása Lenin ! szellemének tiszteletének meg- ' újulása minden évben. A virá­gok pedig minden tavasszal ki­nyílnak ... Elhelyezkedünk száguldó szál­lodánkban, mely több mint egy napig otthonunk marad. Pizsa­mára vetkőzünk és eleresztett iz­mokkal adjuk át magunkat a táj csodálatának. Mielőtt néhányan megmoso­lyognának, szeretném elmondani, hogy a szovjet vonatokon, nem­zetközi járatokon a pizsama na­nyaralók, festett elejű és homlok­zatú faházak a nyírfaligetekben. Majdnem mindegyik tetején te­levíziós antenna trónol. Nyáron ezek a régi épületek nagy népsze­rűségnek örvendenek, de egyiik- ben-másikban tólen is ellaknak. Melegebbek, mint a kőházak. Otthon még csak hét óra múlt, itt kilenc után vagyunk, amikor feltűnnek a nyugati városrész fényfűzérei, a Lenin-egyetem ki­világított, emeleti ablakszemei. A Kijev-pályaudvar vezeték­hálója alatt lassan, méltóságtel­jesen begördülünk a csarnokba. A vonatrádió hangszóróiból egy pattogó ritmusú magyar nóta csendül fel. Kedves meglepetés, igazán köszönjük. Búcsúztatónak is, köszöntőnek is szívet melenge­tő. Megérkeztünk Moszkvába. (Folytatjuk) Paliag Róbert

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents