Békés Megyei Népújság, 1964. február (19. évfolyam, 26-50. szám)
1964-02-23 / 45. szám
Hajúik Antal: Locsolás (tusrajz) Farkas András: ERDEI EMLÉK Erdő könyvét a fény kinyitja, Sok fája, bokra és csalit ja, Csak félig tudja és gyanítja, Hogy most tudódik ki a titka. Nem én nyitom ki est a könyvet, Nekem olvasni-Iátni könnyebb, Nem is tudom, kinek köszönjek, Erdőnek-e, a fényözönnek? Madár dalol most egyre, folyvást. Ö, vallomás ez és mosolygás, Ezer szemérmes szava víg, Megérint engem, megjavít, Mire a két szemem lehunynám, A lélek jó izgalma hull rám. A jégmezők lovagja „A Jégmezők lovagja” a hazafiság témájával foglalkozik, az önfeláldozó hazaszeretettel, a nép jogos harcával, amelyet Idegen hódítók ellen folytat függetlenségéért. A Xin. századról szóló film Eizenstein világhírű szovjet rendező alkotása. Bemutatja a békéscsabai Brigád mozi február 24-től 26-ig. WNA/VVWVWV\A^AVWWVVVVVVV^VNAVVVVVWVVWWWWVWVWVV*VVWVVVVWVVVVVWVW% Katit egy pénteki napon vette anyósom a piacon, rövid szemlélődés és hosszú alku után, hogy majd vasárnapi ebédünk főszereplőjeként, tejfeles paprikáslében úszkálva, ke. rüljön tányérunkra. Kati elképesztően csúnya volt. Tyúk létére kakashoz illő taréjt viselt, mely fél- oldalra fittyedten, úgy állt a fején, mint egy duhaj jókedvben félrecsapott piros csákó. Nyaka kopasz volt, ráncos és napégett, ami engem egy gyerekkoromban látott öreg bohócra emlékeztetett, aki agyonfoltozott frakk-kabátja alatt nem vi. seit inget. Tollúinak tarka szinpompája lehetetlenné tette fajtájának azonosítását a szakkönyvekben leírt, ismert fajtákéval, ugyanakkor ékesen bizonyította őseinek erősen laza erkölcseit. Lábának erőteljes pikkélyzete élénken árulkodott arról, hogy már nem tartozik a jércék korosztályába, de „hölgy”-ről lévén szó, legyünk tapintatosak és ne feszegessük ezt a kényes kérdést. A ,£zent Has” törvénye alapján halálra ítélt Kati siralomháza a fürdőszoba lett. A prices: egy ronggyal kitömött ócska kosár. Kapott vizet és kukoricát, ha nem is állatbaráti szeretetből, hanem abból a józan meggondolásból kifolyólag, nehogy a nagyobb súlyveszteség veszélyeztesse a családi étvágyat. Másnap reszel öntudatteli kotkodácsolás ebesszlette fél a családot. Kati kosara szélén állva, mint afféle jó vásári kikiáltó hívta fel figyelmünket arra a szép — az üzletekben sohasem látható nagyságú — tojásra, melyet ő, az utolsó szó jogán, mint egyetlen és végső érvet, kipréselt magából. Ránéztem anyósomra és rögtön láttam, hogy ez az egy forint nyolcvan filléres érv, alapjában rendíti meg terveit és miután szakszerű” vizsgálata újabb tojás jöveteléit jelezte, rövidesen eldőlt Kati és egyben a vasárnapi étlap sorsa. Kati kegyelmet kapott, a család pedig paprikáskrumplit. Miután pedig Kati mindennap megtojta az életét megmentő tojást, lassan a család kedvencévé vált. Csúnyaságát enyhítette kedvessége (és a tojás napi ára). Tetszése szerint vagy az udvaron, vagy a konyhában járkált, megelégedetten kárált, és ha rájött a tojhatnék, felemelt fővel, kocogó körmökkel vonult régig az előszoba linóleum. szőnyegén a siralomházból lakosztállyá kinevezett fürdőszobába. Népszerűségé, nek növekedésével azonban egyenes arányban nőtt az eddigi fő kedvencnek: Bizsunak, a drótszőrű foxi- nak irigysége. Hetek és hónapok múltak a család és Kati közti kölcsönös szeretet és megbecsülés jegyében, amikor az egyik csütörtöki napon hiába vártuk a diadalmas kotkodácsolást. Majd hol. nap!... Neki is kell egy kis pihenés!... Elvégre Ö is — így nagy „Ö”-vel — csak egy tyúk! Számtalan érv a család részéről. Kati részéről pedig hallgatás és két újabb tojás nélküli nap, majd vasárnap reggel, a döntő lélektani pillanatban ismét egy tojás, igaz, hogy kisebb és sápadtább az eddigieknél, de mégiscsak — tojás. A következő hét teljes tojástalansága egy baljóslatú dráma árnyékát vetítette előre. Űjabb „szakszerű” vizsgálat után anyósom közölte a diagnózist: „Több tojás nem várható!” A család pedig érezte, hogy ez a mondat nem csupán ténymegállapítás, hanem ítélet is. Racionális háziasszonyi ítélet, mellyel szemben hiábavaló minden szóbeli érv. És ekkor határoztam el, hogy megmentem Katit! A család már az igazak álmát aludta, amilcor halkan kilopództam a kamrába. A sötétben óvatosan kitapogattam a tojástartót és kivettem egy tojást. Eddig sikerült! Gyerünk a fürdőszobába! Üjabb óvatos surranás, tapogalódzás, Ka. ti halk, meglepett koty- koty-a és a tojást óvatosan alácsúsztattam! Vissza az ágyba, Kati meg van mentve! Másnap, vasárnap én ébredtem a legkésőbben. (Nem is csoda, ilyen izgalmakkal teli éjszaka után.) Első utam a fürdőszobába vezetett. Se kosár, se tojás, se Kati. A család szemében vidámság, mosoly. Egy-egy nevetésbe fúló félmondat: „Ez a Katii” „Mit szólt a Katihoz?” „Hát ez valóságos csoda!” De írnia, hogy, mintha mindez nekem szólt volna?! Valahogy gyanús volt ez a vidámság! Kiszaladtam a konyhába. Az asztalon egy tányér, azon egy tojás, körülöttem nevető szemek, még Bizsu, a foxi is, mintha vigyorgott volna! Végül feleségem törte meg a csendet: „Nézd, milyen tojást tojt Kati” — tartotta elém a tányért. És én néztem — néztem, miami olyan érzéssel, mint kisdiák koromban, amikor rajtakapott a számtantanárom, hogy szerelmes levelet írtam a három paddal előttem ülő, szőke copfos kislánynak — néztem a tojást és a tojáson a pecsétet: „KÖZÉRT l. osztályú, lámpázott”. Aznap vendéglőben ebédeltem. bc.mmrwf<ss: RWtLR NYOMtíBfíN ADOMBE&yWrfZJ ATTILAHAQYQMANyfíŐU 3. (A második folytatásban a szerző az ellentétes helymegjelölésekkel foglalkozik, és idézetekkel bizonyltja: Attila temetkezési helyével kapcsolatban a régészek—történészek körében teljes a bizonytalanság.) A hipotézisek tehát majdnem egyenlő eséllyel viaskodnak egymással, Illetve egyes tudósaink szerint csupán szélmalomharcot vívnak. Napjainkig minden álláspont csak feltevés, hipotézis maradt. „Igaza úgyis csak annak lesz, aki megtalálja Attilát. Addig pedig minden tudományos feltevés csak meg nem alapozott teória marad!” — Irta 1963. de- cember 7-én kelt .levelében dr. Csallány Dezső, a nyíregyházi megyei múzeum igazgatója, Eu- rópa-hírű ősrégészünk, aki nem találja utópisztikusnak Attila sírjának kutatását, mégpedig hazai földön, sőt, a Maros és Körösök közötti részeken. Mindezek alapján összegezésképpen, a legobjektívebb kiindulási alapként, első lépésként azt kell leszögezni, hogy — mivel Attila földi maradványait eddig nem tárták fel, — sírja az egész Duna-völgyében, sőt, az egész Közép-Európában mindenütt kereshető mindaddig, míg valahol meg nem találják, ha ugyan hunjai holttestét el nem hamvasztották vagy a hun birodalom ösz- szeomlása után vissza nem vitték magukkal Ázsiába. Ugyanis ez utóbbi feltevésnek is vannak tudós hívei. Sírgödörbe temették vagy talán elhamvasztották, koporsó- san (férni áfásan) földelték el, vagy nomád módra, anélkül, halom alá vagy sírkamrába rejtették-e el vagy elrekesz- tett folyómederbe, a Duna- völgyében nyugszanak-e földi maradványai vagy Ázsiában, ott maradtak-e végleg első sírjukban vagy esetleg újabb helyre vitték őket, esetleg ismételten is, ha véglegesen a Dima-vötvében maradtak csontjai, halotti kincsei, nem találták-e meg őket, nem fosztották-e ki sírját az idők folyamán, vagy nincsenek-e a jelenlegi felszín alatt olyan mélységben, (árvizek esetleges sok méteres rá- hordásai, földtöltései vagy földrengések, földkéreg alakulások miatt), amilyen mélységben még a legmodernebb kutatóműszerek sem jelzik már még a Jordánes által megírt hármas koporsót sem, nem vált-e Attila sírja megtalálha- tatlanná, nem esett-e kívül már akár a tervszerű kutatás, akár a véletlen megtalálás le- * hetőségének köréből? — Ezek mind olyan kérdések, amelyekre határozott választ nem adhat senki. Attila eltemetés! módját és első vagy végleges eltemetés! helyét csak vélelmezni lehet, de nem állítani. Ezért szubjektív túlzásnak lehet csak minősíteni, ha egyikmásik régészünk akár „meg is esküszik’’ arra, hogy a nagy hun király sírja csak az általa megjelölt helyen lehet. De ugyanilyen értékűnek kell minősíteni azok „határozott” véleményét is, akik Attila sírjának kutatását még a mai technika eszközeivel is, teljesen utópisztikus erőlködésnek minősítik és gúnyolták, sőt, azt is komolyan állítják, hogy az eddig feltárt hun főúri sírok valamelyikében „Isten ostoráénak sírját tulajdonképpen már meg is találták, csak éppen nem tudták agnoszkálni... Itt jegyzem meg, hogy amiéta amatőrként a dombegyházi \ttila-hagyománnyal foglalkozom, és ezzel kapcsolatban bú- eredményét papírra vetettem, csak a vélelmezés határáig mentem el, (ebben az összefoglaló írásban sem lépem túl ezt a határt), csak arra mutattam rá, hogy a kifejezetten ősréginek mutatkozó dombegyházi Attila- hagyományról szóló adatokat, régi feljegyzéseket a legújabb ősvízrajzi feltárások, — köztük az újkígyós! vízműtelep létesítéséhez szükséges vízadó rétegek feltárása érdekében végzett kutatófúrások — éf» egyéb általam feltárt érvek, új megvilágításba látszanak helyezni és hogy emiatt is, a modern régészeti kutatóműszerek rendelkezésre állása miatt is, Attila sírja tervszerűen és komolyan kereshető a dombegyházi körzetben. Hozzáteszem azonban mindjárt azt is, hogy szerény véleményem szerint, böngészéseim során annyi érdekesnek és értékesnek mutatkozó, közvetlen és közvetett adat és érv és új megvilágítás gyűlt össze és sorakozott fel a dombegyházi Attila-hagyomány mellett, hogy megyénknek ez az elfe* lejtett ősrégészeti különlegessége, a valószínűségek, lehetőségek, hipotézisek síkján. — hun lovas hasonlattal szólva — nemcsak fej hosszal, hanem egész méneshosszal vezet a többi földrajzi helymegjelölések előtt. Ügy látszik, nem hiába rangsorolják a népi hagyományok helymegjelölései között mindig az első helyen... Az ellentmondásos hely- megjelölések régészeti értéke Vessük fel a kérdést, vajon a fentebb idézett ellentétes hely megjelölésekben megnyilvánuló ellentmondás megsem- misíti-e valamennyi helymegjelölés régészeti hitelét, megsemmisítik-e egymás régészeti értékét, teljesen megsemmisí- tik-e valamennyi földrajzi hely megjelöl és általános hun régészeti jelentőségét? Erre a felvetésre, szerény véleményem szerint, a leghatározottabban nemmel lehet és kell felelni, mégpedig mindazon helymegjelölések esetében, amelyek legalább körülbelül 100 évesek, illetve, amelyeknek eredete legalább 100 évnél régebbi időre vezethető vissza. A régi hagyományok precíz és féltékeny megőrzése és tisztelete körülbelül abban az időben kezdett rohamosan gyengülni, és akkor kezdődött meg a nemzeti, társadalmi hagyományok teljes devalválódása is. Állításomat a következő érvekkel iparkodom alátámasztani: 1) Bizonyított, hogy a nyugati krónikások is, hagyományok is, az idők múltával, a hunok által nyugaton vívott csatákat, haditetteket fokozatosan majdnem teljes egészében Attilára „vitték át”, fogták rá még akkor is, ha Attila azon portyák, hadjáratok idején még nem vagy már nem élt, vagy azokban bizonyítottan nem vett részt. „Minden hun győzelmet az ő nevével hoznak kapcsolatba” — írja Szász Béla, A hunok története Attila nagy Király című, 1943-ban megjelent €32 oldalas művében, amely a hun kérdés teli es régi és új hazai és külföldi irodalminak ismeretében íródott és ismére*Aim szerint a hunokról és Attiláról szóló tudományos kiadványainak leffér*fAka«obhte. „A középkor vélekedőében minden rom logocnn A+mdtói. valamint min^n rd'd énfUet Julius Caesartól származott” — oivashat- juk az euróoni Mrű francia történetíró. Thierry Amadé: Af-HTa-mnndák c. magyar for- cjf*de*b«n. (Folytatás a jövő vasárnap)
