Békés Megyei Népújság, 1964. február (19. évfolyam, 26-50. szám)
1964-02-21 / 43. szám
1961. február 21. 5 Péntek Az elmulasztott segélynyújtás — Tudta.e a2 elvtárs, hogy baleset érte az asszonyt? — Tudtam, mert mondták, ami* kor megállítottak bennünket. — Mit mondtak még, amikor megállították az autóját? — Csak azt kérdezték, hogy hova megyünk, meg mondták, hogy az asszony, aki a DUTHA fülkéjében ül, a vállát fájlalja, és hogy be kellene vinni Gyomára az orvosi rendelőbe. — Kérték is önt, illetve a gépkocsi vezetőjét erre? — Nem. — És ön nem ajánlotta fel a se. gítséget? Személyautóval mégiscsak előbb és veszélytelenebből szállították volna orvoshoz az asszonyt, mint a DUTRA-traktoron... — Kőszigetre indultam... és nem mondták, hogy vigyem el... Csak annyit mondtak, hogy fájlalja a vállát..; A gépkocsivezető: — Nem mondták, hogy segítsünk! — De a KRESZ kötelezi a gépjárművezetőt, hogy a balesetet szenvedőt, mindent háttérbe szorítva, azonnal orvoshoz kell szállítani... — Csak annyit mondtak, hogy fájlalja a vállát... Egyébként Is az igazgatóhelyettes elvtársat vittem Kőszigetre... a Levél fekszik a szerkesztőségi íróasztalon. Fellázadt szavak, elszabadult indulatok: „Feleségem,, Bárkai Istvánná, a szalmapréselőknél dolgozott... Üzem közben a préselőgép csapszege elszakadt. Feleségem látva a veszélyt, le akarta gyorsan állítani a gépet, azonban a gardántengely, ami nem volt az előírásnak megfelelően védőburkolattal ellátva, elkapta a nyaksálát, a for. ffás következtében odarántotta, ruházatát felcsavarta, aztán körül, fordította, majd az eszméletét vesztett asszonyt eldobta... Az ott dolgozó két ember gyorsan a két kilométerre levő Körös1 Állami Gazdaság központjába szállította a D—1 K-traktorral. Éppen akkor indult az igazgatóhelyettes, Adám András Kőszigetre, amikor a sérülttel odaértek. TImát István megkérte, hogy feleségemet szállítsa a gyomai orvosi rendelőbe, mivel a munkagép erre nem alkalmas. Az igazgatóhelyettes meg. nézte az óráját és azt felelte: — Nem érek rá, mert Kőszigetre kell mennem.’’A levél elmondja, hogy ezért traktorral kellett Gyomára vinni az asszonyt, bár Adám elvtárs útja mindössze egy kilométerrel haladt el az orvosi rendelő mellett. És a kocsiban hely is volt! A baleset 15 órakor történt és a lassú erőgép meg a rázós út mi- I afct csak 18 órakor tudta a mentő a mezőtúri kórházba szállítani Bárkainét. így fejeződik be a levél: „Kit terhel a felelősség? Mennyiben j követett el súlyos hibát az igazga. j tóhelyettes és a gépkocsivezető?” * Az igazgatóhelyettes és Hajdú Gyula gépkocsivezető válaszait. már ismerjük. Állítják, hogy nem' kérték meg őket a segélynyújtásra, s végeredményben nem is tudták, hogy milyen fokú a sérülés. | Ugyanis még csak be sem néztek a traktor fülkéjébe, ahol az asz- szony kabátokba bugyodálva ült. Szinte kimondatlanul is ott bújkál az emberben a kérdés, anélkül, hogy szembesítenénk, s azt akarnánk pontosan megállapí. tani, hogy valóban nem kértók-e a segítséget a sérült orvoshoz szállításához. Akármelyik állítást fogadjuk el ténynek, mindenképpen érthetetlen: ha tudták, hogy baleset érte Bárkai Istvánjáét, mindenképpen segítséget kellett volna nyújtani! Hát miért állították meg a személyautót Tímár Istvánék? Miért kérdezték Ádám elvtárstól, hogy hová indult a személygépkocsival? És miért nem nézték meg a sérültet? Súlyos emberi mulasztásokat lehet csak kimondani válaszként, még akkor is, ha nem vonunk le messzemenő következtetést Adám András és Hajdú Gyula emberiességéből. Egy meggondolatlanság, egy figyelmetlenség — és ebből egy embertelenség, ami könnyen súlyosabb szerencsétlenséggel is Járhatott volna. Ma már otthon van Bárkainé. Nem tud még dolgozni, mert a koponyacsonttörés óta sokszor fáj a feje és szédül. Van más nyoma is a balesetnek: hátán, a sérülésnek kiemelkedő jele látszik még ma is. Reméljük és kívánjuk, hogy rendbe Jöjjön minden. „ És abban is bízunk, hogy ilyen súlyos emberi mulasztásért nem kell még egyszer tollat fogni— Varga Tibor EZT NEM LEHET KI* HAGYNI Sokféle áru leszállított áron! Még 2 napig! TÉLI VÁSÁR FEBRUÁR 10-2Z-1G Jereváni arcok Ha véget ér egy utazás, rendszerint visszaidézem apró állomásait. A visszavillanó epizódok, arcok, utcaképek, épületek, beszédrészek, színek, hangulatok, mozgások ilyenkor rákényszeríte- nek az összegezésre: ml maradt meg, ami majd máskor Is visszacseng, visszaleng, mit őrzök hoez- szú éveken át oly hűségesen, akár Fafner a Niebelungok kincsét. Ml lesz az a kincs? Mit viszek magammal Jerevánból? Ezen gondolkodom utolsó napunk kora reggelén, a szálló városra nyíló ablakában. A többiek még alszanak. Jó zavartalanul belefeledkezni a gondolatokba, az összegezésbe. Friss, harmatos a reggel. Ébred a város és munkához kezd félmillió embere. Így van ez minden reggel. Dolgos, igyekvő nép a jereváni, szereti a munkát, a gyarapodást, az életet, a városát. Büszke gyáraira, tudományos intézeteire, iskoláira, hires embereire, szépülő utcáira, mai valóságára, elért eredményeire és már egy kicsit a holnapjára is. Mert ennek a városnak szép holnapja lesz, még ha sok gonddal is jár majd. 1970-ben egymillió lakost akarnak számlálni a statisztikusok, s új üzemeket, gyáraikat, lakásokat, köznevelő Intézményeket. Jereván még 1970-ben sem tart ott, ahol tarthatna, mert nagyon mélyről indult el a fejlődés csapásán 1917-ben, mélyebbről, mint más városok. Fanatikus életerejének, emberei szorgalmának, vezetői értelmes munkálkodásának, a lenini nemzetiségi politika győzelmének köszönheti, hogy eddig jutott, fejlett iparral, kulturált emberekkel, impozáns közintézményekkel rendelkező nagyváros lett, hová szívesen hívnak turistákat, vendégeket: nézzétek meg, mire vittük, hogyan sáfárkodtunk lehetőségeinkkel. No, de mit viszek innen? Hát ennek a tudatát, először is. Ha eszembe jut Jereván, mindig arra emlékezem, hogy egy erőteljesen fejlődő nagyvárosban jártam, ahol szinte tapinthatóan épül a kommunizmus, ahol naponta új házak, évente új gyárak, üzletek, iskolák épülnek, ahol az emelődaru elmaradhatatlan tartozéka a városképnek. Ezen túl az arcok felvillanása lesz a legkedvesebb, legüdítőbb emlék. Ha Norikra, Lovára, Asotra, Szambelra és barátjára, Zsorára, erre az öt kis 12—14 éves srácra gondolok, akkor a jereváni gyerekek vidámsága, kamaszos tervez- getése vidít fel. Az Abovjan-úttörőparkban akadtam össze velük magányos barangolás közben. A Kond (rég! városrész) csúf látványa után jólesett leülni közéjük, tereferélni egy kicsit. Mind az öten a régi kalyibák lakói, de tiszták, jó ruhájuk van. A szüleik gyári munkások a kau- csuküzemben, a konyakgyárban, a Zsora papája vasutas. A közeli új Iskolába járnak. Persze, most nem, hiszen vakáció van. Játszanak reggeltől estig, olykor segítenek otthon, barangolnak a környékén, ismerkednek az új utcákkal, házakkal, látványosságokkal, terekkel, s természetesen a velük cgyivá-íú lányokkal, fiúkkal, pajtásaikkal. Amolyan „expedíciósok”, akiket az égvilágon minden érdekei, ergo még az is, hogy a város túlsó szélén, a hegyoldalban mennyire pirult már a barack... Élet, mozgékonyság, szertelenség, érdeklődés van bennük és a lelkűk mélyén szép vágyakat, célokat dédelgetnek: hogy mi lesz majd belőlük, ha felnőnek. Minthogy a világ minden gyerekének vannak elképzelései, vágyai, nekik Is. Szambel kezdi: ő elektrotechnikus óhajtana lenni, lehetőleg itt, a jereváni üzemben, a bátyja mellett. Asot, a legkisebb, kormánykerék mellé vágyik, sofőr szeretne lenni, „mert olyan jó száguldani”. Noriknak az a vágya, hogy geológus legyen, valahol itt, a Kaukázus égbe törő hegyeiben. Zsora a tengerhez vágyik matróznak. — És Te? —- kérdezem Lovát— Te mi akarsz lenni? A pillanat várakozással teli. Lovát fixirozza a tekintetünk: no, mi lesz? — Űrhajós.:. — böki ki egv kicsit elpirulva, s aztán rámemeil tiszta kék szemét: e!hiszem-e? Mosolygok, a többiekkel együtt: ez igen, ez merész terv. De teljesülhet. örmény űrhajós még nem Járt a kozmoszban. Hát legyen éppen Lova az első, ha addig, míg felnő, meg nem előzik... Mondják, hogy nemsokára elköltöznek a Kcndról. Üj lakást kapnak valamelyik kerületben. Ennek módfelett örülnek. De, ha elmennek, azért néha visszalátogatnak ide, ahol eljátszották a gyermekkorukat, ahol színes álmaikat szőtték, ahol gondtalanul éltek. Rendkívül udvariasak, segítőkészek Norikék, olyanok, mint a legtöbb szovjet gyerek. Az iskolai nevelés nem pereg le róluk köny- nyen, a pionír-élet tanítása jól ka- matozódik ná’uk. Utcákon át elkísérnek, minden házról beszélnek valamit, közben — nyilván az ismerős bácsiknak, néniknek — jó hangosan előreköszönnek. Azt szeretnek, hogy mindent tudjak, amit ők. Ha sokáig jereváni lakos lennék, hát képesek lennének elcsalni a város minden szeg’elébe, hogy mindent láthassak. Ennyire szeretik szülővárosukat és szeretik meg azokat, akik kíváncsiak erre a hatalmas háztengerre... Henry Arevjhatjannal a 28 koniiszár-jierü.élben hozott össze a véletlen- Henry zenész, persze, műkedvelő, a tangóharmonikázás mestere. Az alumíniumgyár és a Lasztocrka (Fecske) tábor baráti estjén találkoztunk a gyár impozáns, fényárban úszó tánccsamókában. Nyaggatta csillogó, villogó hangszerét, s közben énekelt a többiek kíséretében. Egyszer csak egy magyar slágerbe kezdett bele. Majdnem tökéletes magyarsággal énekelt, s mi — magyarok — úgy néztük őt, mint két napja a Mate- nadaran könyvcsodáit... Erre Igazán nem számítót :unk. Kedves gesztusát vaslapssal jutalmaztuk. Henry csak mosolygott, mosolygott, s nem árulta el, hogy mikor, hol, hogyan tanulta meg a magyar slágert. Misa Iszpirjan, a kerületi Komszomol-litkár súgta meg, hogy a szülei valamikor Magyarországon éltek, Lengyelországból hazafelé vándorlásuk Idején. Henry is velük volt. Egy-két szót még tud magyarul. A dal szövegét az örmény Rádiótól kérte meg. Ügy gondolok mindig erre az örmény fiúra, mint remek emberre érdemes, aki szeret Örömet okozni barátainak, friss ismerőseinek. Nylkolaj Mellk-Monradijan kolléga, az örmény Tudományos Akadémia lapjának szerkesztője került legközelebb szívemhez a jereváni napok alatt. Nylkolaj hatalmas termetű, örökké tréfás, nagy műveltséggel és még több kedvességgel rendelkező, 35 év körüli férfi. Tőle kaptam a legértékesebb ajándékot: Örményország történelmének könyvét. Saját könyvtárát fosztotta meg. Bú- csúzásumk előestéjén a könyv mellé egy üveg háromcsillagos jereváni konyakot mellékelt születésnapi ajándék gyanánt. Pjotr Ovszebjannak — őszintén szólva — csak a bal keze és széles mosolya marad meg emlékezetemben. És az, amit mondott, az a néhány forró szó. Két napja, úgy estefelé jött el közénk a tábor táncestjére. Azért jött, mert megtudta, hogy magyarokkal találkozhat. Tudni akarta: hogy vagyunk, hogyan élünk, hogyan érezzük magunkat szülővárosában. Kíváncsisága érthető volt: több mint két évet töltött hazánkban, mint sorköteles katona, s rengeteg apró emlék fűzi ide. A legnehezebb napokban, 1956 novemberének elején fegyverrel harcolt bajtársaival együtt a budapesti főportára befészkelő- dött ellenforradalmi csőcselék ellen. A bal kezét, a csukló fölött golyó fúrta át. A helyén most Is forradás van, s ezt a jelt örökké vizelni fogja. Ha ránéz (s naponta hányszor odatéved tekintete!) mind'g eszébe jut a harc, a budapesti küzdelem. Éjfekete hajú, harsány kedvű, erős, vállas fiatalember Pjotr. Gépkocsivezető Jerevánban. Hozzánk kocsi nélkül jött fel a hegyre, azt hiszem azért, hogy a búcsúzás után nehogy nekimenjen valamelyik útszél 1 fának a kacskaringé* szerpentinen. Számított arra, hogv megünnepeljük a találkozást. Nem kedvfeszitő, lágy aranyszin borral, nem is fanyar konvnkkal, hanem szemet csillogtató, dalra nangoló pezsgővel ünnepelte kis társaságunk az örömöt. Egyszer csak Pjotr felállt, torkot köszörült, megfontoltan poharat emplt, s így szólt: — Fiúk. Jó érzés veletek lenni. Igaz megsebesültem nálatok, de nem haragszom senkire. Az a fontos, hogy barátok vagyunk, hogy most már jóban, rosszban kitartunk. Én ennek örülök a legjobban. A vallomás egyszerű volt, de nagyon jólesett hallani távol a hazától. (Folytatjuk) Ballag Róbert
