Békés Megyei Népújság, 1964. február (19. évfolyam, 26-50. szám)
1964-02-16 / 39. szám
Csurka Péter: PASZTELL Marika tanítónő volt. Szép és húszéves. Ült a kastély parkjában, mely tizenöt évvel ezelőtt még zárt titok volt, prüszkölő fekete mének rántották ki a grófékat esténként hosszú fekete határon séta- kocsizásra. Ma gyerekhad csatázik reggeltől estig a platánok alatt. Iskola és kultúrház lett a kastély. Marika, midőn az utolsó kislánytól is búcsút vett, kiült a széles tornácra. Az esti nap tündéri fénnyel festette be az arcát, a bárányfelhőket, a nyírfák leveleit Ilyenkor a szomorúfűz zöldje olyan sötét a kis patak mentén, a korai hold sarlója olyan halavány az égen, mint Marika szívében az emlékek összevisz- szasága. f— Hiába... —- suttogta. Egy nyár végi este, a szivárvány színei égtek már az ég alján, a szőlődombok aljáról mézédes illatok szálltak, azon gondolkodott, hogy a tegnapi mulatságon, melyet a kastély parkjában tartottak, a résztvevő fiatalemberek közül melyik érdekelné őt legjobban. A halántékán mér őszülni kezdő, nőtlen állatorvos? Ki a sok közül? Volt-e vajon árnyalati különbség is beszédjükben, széptevésükben? Vajon a fiatal agro- nómus nem volt-e olyan öntudatos, ügyes, csinos és izmos, mint a fiatal orvos, aki most került ide? Vagy a fiatal tanácselnök és a többi? Egyik sem kellene neki a tegnapiak közüL Nem. Senki. Soha. Csak a kacagó kislányok, a nevetésük, a hivatása. A virágok, az erdők zöldje, a magány... És egy régi emlék, mely megtelíti édesbús szomorúsággal. Kéz érintette vállán. Édesanyja állt mögötte. Törékeny, fehér hajú jóság, finom tejszínű porcelán. Tanítónő volit ő is, most már nyugdíjas, itt él vele: a legkisebb lányával. Mosolyogva ejtette ki a két szót: — Itt volt..: t — Kicsoda? — rebbent fel Mánk a. — János. Marika felugrott. — János?.» Mit keresett itt?-- Látni akart, délelőtt volt itt. míg te bent jártál a faluban... Este visszajön... Marika felszaladt a kastélyba. Negyed óra múlva jött vissza átöltözve, anyja felé tartott, aki még mindig ott ámult utána a rózsák között. A halmok körvonalai, a patakmenti jegenyesor már kezdtek beleveszni a szürkületbe. — Ne haragudj, anyám!... Nem akarok vele találkozni.» Kis autó fordult be az allén. A balkon feljárata előtt stoppolt Kilépett belőle János. R fák már hosszú árnyékot vetettek, nőttön nőttek. A holdvilág elöntötte a földeket, a messzi távolt folyékony ezüsttel. A kastély bal szárnyán, a magas tornácon ültek szemben egymással. Marika beszélt. Szenvedély nélküli, józan volt a hangja. — Nem akartam találkozni magával, János... Miért...? Köd nélküliek, tiszták a nappaljaim, fehérek az éjszakáim. Kisimult minden az életemben, amit maga összegyűrt. Élek és örülök az äetnek, nincsen több követelésem tőle, mint amennyit adott Beszélt, beszélt, s olykor úgy érezte, hogy hiszi is, amit mond. Közben figyelte Jánost, akit már két éve nem látott Minden szavára megrándult az arca. Néha fájdalmasan. Milyen életvidám volt még két évvel ezelőtt! Hogy tervezgette, hogy abban a kis bányavárosban telepednek meg, ahová mérnöknek kinevezték felköltöznek a tárnák felett álló. nagy épületbe. János naponta leszáll a föld mélyébe, Marika a gyermeklel kék mélyébe, és felszínre bányásszák az anyag és a lelkek aranyát; milyen egy a hivatásuk!... Most titokban örült János elesettségének, letörtsé- gének. Érezte, tudta az okát. Baj van a „másik” körül, akit ő sohasem látott, csak akkor hallott róla, amikor már János nem jött. Azt is hallotta, hogy már több férfit elpusztított. János se menekedhetett? Most itt van! Ide, vissza, hozzá menekült. Meg tudna bocsátani neki? Nem! János felállt. Lehajolt, szájához kapta Marika kezét, • Rz alTak mögé állt A muszlinfüggöny nyílásán keresztül elnézte, hogy csúszik le a hold a park fái mögött Neszek settenkedtek be a kitárt ajtókon keresztül a virágok illatával. Alit bánatos, kerek arcával, könnyes szemével az ablakban. Jánosra gondolt. Olyan elesett, olyan elhagyatott volt Hogy segíthetne rajta? Kinyitotta az ablakot. A szellő arra csapta János autója zúgását, az útfor- dulónál ráestek egy pillanatra az autó reflektor-szemei. És már akkor Marika biztosan tudta, hogy még az éjjel írni fog neki. VWWSAWWVWVWVWVWWWWVWWWW Bíró József: ÍGY NEM LEHET „Mi ...i, hogy egy ka.'.., egy kapus, egy micsoda, \ mit mondtál?" • i.i „Mit mondtál?" „Nem tudom pontosan. Azt hiszem futbollazik ” „FutbaU? Óh, milyen szörnyűségest Tessék felhagyni \ ezzel azonnal, hallod?” Felhagyni, mivel? Ennek ellenére ismét hazakísért, csak nem olyan ; messzire. Azután egy szombat este Glória néninek vá- * súroltam be, és a városon keresztül mentem haza. A t Gerter utcában találkoztam vele. „Elkísérhetem?” kér- : dezte. l m A Széna téren azt javasolta, hogy menjünk a kiser- jj dón keresztül. Az erdőben csiripeltek a madarak. A ; Birsig patak medrének kiálló köveit teljesen elborí- ■ tóttá a viz. „Most nem lehetne keresztülmenni, mert • az ember vizes lesz” — mondtam. Ö azonban nem fe- ■ leit. Különösen csendes volt. Csak egyszer szólalt meg. ■ „Ha egy fénysugár a barna hajadra esik, egészen vö- ■ rös lesz a színe.” Ettől a mondattól nagyon zavarba ■ jöttem. Először tegezett. Fölmentünk a lépcsőn, amely ■ az állatkert bejáratához és tovább, a Birsig utcához : vezetett fel. Hirtelen megállt. Rám nézett — olyan sá- £ padt volt — azután mondott valamit, amitől a világ l köröttem majdnem összedőlt: „Picike, megcsókolhat- 5 lak?” És mielőtt a szavak értelmét felfoghattam volna, • egy gyengéd, könnyű csókot lehelt az arcomra. Ráadd- ■ sül két könnycsepp is ült a szeme sarkában. Ezt súgta 5 még: „Isten veled” és elsietett. Néztem, hogy kacsázik j végig az úton görbe lábaival. Még mindig a lépcsőfel- : járónál álltam, amikor az estharangok kongani kezd- • tek. A város összes harangja, a világ összes harangja. • Csengtek-bongtak míg hazaértem, és még aztán is a | szívemben tovább. Ezután nem láttam többé. Eltűnt a föld színéről. Én : sem kerestem őt. Nem tudom ki volt, azt sem, hogy • hogyan nézett ki. Csak azt, hogy világosbarna szemei i voltak, itt-ott fekete pettyekkel és görbe lábai. És azt. : hogy kapus volt. Semmi különös, mint ahogy öcsém j mondta. De egyszer mégis meg tudta szólaltatni a világ ! összes harangjait. Németből fordította: ■ Árus Erika ■ (Barátomnak, aki tudja, hogy néki szót) Látod barátom, mégiscsak ősz lett, hús szelek sodornak száraz levelet, és az utcán dermedt kézzel fő'tett kalapot vág a sárba. Már kereket oldott a szép Idő. Boltban jártam, vettem hősugárzót, s télikabátot, a presszóban meleg szóra vártam, de csak ajtó nyikorgóit. Ma sem látok tettrekész kezet! Mert, aki beszél, csak szidalmaz, és aki beszél, lesújt másokat, ki nem beszél, magáért hallgat, s felhasználja a hallgatásokat. Aki nevet, átkozza magát, az örömét siratja, aki sír, de aki iszik éjjel-nappal, ne hidd, hogy erős, és mindent kibír. csak cammognak az őszi sárban — Látod barátom, eljön a tél is, s hófellegek ülnek csapzott fejükre, s a csúszós úton megállunk mégis egymást köszönteni. Aztán kezünkre kesztyűt húzunk, s hunyorgónk az égre, játszani megyek, Te novellát írni — de már mindketten érezzük végre: ez kevés! Így nem lehet kibírni. A Színház: világ, s nemcsak játék, mit néhány korcs-kisember lerombolhat... Látod, hiába szedik szét: áll még, s érzi, hogy nemsokára, talán holnap: együttes erővel magasra emeljük! 1963 októberében Dr.RAPMt MKESrM NYOMtiBRN ADOMBE&VHÁZI ATTILA* hagyományról (Az első folytatásban a szerző megállapítottal Tradícióink síkján lényegében csak két hazai helységünk, körzetünk versenghet abban, hogy hol temethették el Attilát: a dunántú'*. Ke ve háza és a Békés megyei Dombegyháza.) • Azzal, hogy neves mai tör. ténészeinik, régészeink a keve- házl helymegjelölés értékét és hitelességét a népi hagyományok helymegjelölésének szdnt- Jére-nivóJára szállítják le, lényegében és tulajdonképpen egyenértékűvé teszik a kevehá- zl és dombegyházi helymegjelöléseket. Ez első látszatra a hagyományokat elvető mai tudományos nézéspontból nem Jelent nyereséget, például a dombegyházd Attila-hagyomány javára sem, hiszen tudósaink mind a két helymegjelölést egyformán tudománytalannak, értéktelennek, feltárások, leletek által nem Igazoltaknak minősítik. Ha azonban abból a szempontból nézzük a kérdést, hogy a modem technika műszerei: a légi fényképezés és a magyar Csanda és Társai-féle európai hírű kutatóműszer lehetővé teszik nagy értékű régi leleteknek tervszerű keresését a költséges és bizonytalan eredményű kutató ásások mellőzésével, mindjárt más gyakorlati jelentőséget kapnak például az Attila sírjára, sírhelyére vonatkozó hagyományos helymegjelöléseink is. Világszerte igen eredményes műszeres feltárások történtek pusztán hagyományos helymegjelölések alapján. Hazánkban is az elmúlt években tisztán helyi szájhagyományok alapján végzett ásatásokkal találták meg és tárták fel a Pilis hegységben Bánk bán kesztölci vadászkastélyának maradványait, Gertrud királynő megölésének színhelyét. Nekem ugyan más a véleményem a nemzeti és népi hagyományaink értékéről (az igazoltan régi hagyományok jól kielemzett szintézise minimálisan elsőrendű tudományos hipotézis értékű), és ezen belül a ke- veházi és dombegyházl Attdla- hagyomány ellentmondásénak okáról. Szerintem a közép-európai hun birodalomnak Attila váratlan halála után „valósággal egyik napról a másikra” történt teljes összeomlása miatt a nagy király másodszori, „keletibb” és biztonságosabb eltemetésével is lehet számolni, vagy: az előbb kereszténnyé vált Arpád-ház dunántúli gócpontja és az Ajtony vezette pogánysághoz ragaszkodó délkelet-magyarországi gócpont közötti rivalizálás eredménye ve- tülete is lehet-e kettős, ellentétes helymegjelölés, amely rivalizálás nyilván nem szűnt meg Ajtony legyőzésével azonnal, amelynek során mind a két fél a saját területére vindikálta Attila fővárosának és eltemetésének helyét, azaz bizonyítania vezetés ősibb jogát stb. Mindazonáltal úgy véiem, a fenti érvelések, érvek e!éggé tanúsítják, hogy a dombegyházi Attí- la-hagyományra vonatkozó adaték öeszegyüj tese, kimunkálása. kiértékelése nem utópisztikus, hanem szükséges feladat, mert tervszerű, műszeres régészeti kutatás komolyan szánba jöhető helye eltet ez a helység és környéke Attila sírja utáni kutatás során, Ellentétes helymegjelölések A fentiedből is következtethető, hogy Attila sírjának földrajzi helymegjelölése és eltemet ésl módja körüli vita napjainkig teljesen eldöntetlen, teljesen nyílt rejtély maradt, és hogy mindkét kérdésben rendkívül nagy a történészek tudományos szkepszise. Az alábbiakban erről is képet próbálok adni, annak Igazolására is, hogy e kérdés valóban nem is olyan egyszerű valami, A Pallas Nagy Lexikon 1893. évi kiadásában Mangold Lajos — volt aradi főgirrmá zhimi tanár, majd a budapesti egyetemen az ókori történelem professzora, jeles őstörténész — ,,Attila sírja” cfmszé alatt még a következő fogalmazásban ad rövid összefoglalót enrőil a témáiról: „A népszerű hun király sírját a hazai krónikásaink némelyike (Kézai, Thuróczy, a budai és pozsonyi krónika) a dunántúli Keveháza tájékára, a nagy hun nemzeti temetőbe helyezik. Egy másik nemzeti hagyomány a tiszántúli Dombegyház tájékán keresi Attila sírját; ismét mások a Baracska melletti Szent Iván pusztán (Budaipest és Fehérvár között), nemkülönben a Somogy megyei Attala falaiban keresik. Osztrák szomszédaink a gyönyörű fekvésű, ősrégi Hainburgra gondolnak; az Ets medrében is keresték már, szintúgy Pettau környékén, Sti- riában. A franciák a chalonsi csatatéren kutattak, ahol a nép egy Vesigneiul falu határában emelkedő sírhalmot Attila sírjának nevezett el. Felső-Olaszor- szágban is már több ízben híres ztelték, hogy meg is találták Attila sírját. A lengyel tudósok azt hiszik, hogy Attila Galícia földjén alussza örök álmát..,” Németh Gyula: Attila és hunjai című, 1940-ben kiadott 330 oldalas, igen kiváló történelmi művének Attila a mondákban című fejezetében — miután előbb „mendemondá”-nak minősíti krónikásainknak a Keve- házára vonatkozó, utaló helymegjelölését — az alábbi, erősen gunyoros szöveggel foglalkozik az Attila sírjára vonab- kozó népi hagyományokkal: ^...Attila sírját is makacsad keresi a nép képzelete: Dombegyház határában, a battai Százhalom Attlla-vára nevű dombja alatt vagy a baracskai Szentáványi-pusztán (ez a kettő valószínűleg középkori hiede-. lem felúj ulása), a rétszüasi Sárrét egyik dombjában, Attala Somogy megyei falu határában, avagy a Budvár oldalában, arany koporsóban, temérdek kinccsel együtt. És mióta Ipolyi: „Magyar mitológiájá”-ban arról regél, hogy Attilát egy folyó medrébe temették (mint Jordanes Alarichját), azóta a Tisza—Maros-vidéki nép képzeletét izgatja Attila hármas koporsója...” A fenti kis ízelítő szerint is teljes a szkepszis, bizonytalanság, ellentmondás Attila sírhelye és a fennmaradt króniká- si és hagyományos adatok hitele, régészeti, történeti értéke körül. Ezek miatt neves és kevésbé neves történészeinktől, régészeinktől e kérdésben megjelent kiadványok kevés kivételtől eltekintve, mind más & más, részben általuk kikövetkeztetett, részben hagyományos helymegjelölés ereje mellett sorakoztatták és sorakoztatják fel napjainkban is érveiket, hipotéziseiket és adják le voksukat. (Folytatása jövő vasárnap)
