Békés Megyei Népújság, 1964. január (19. évfolyam, 1-25. szám)
1964-01-05 / 3. szám
KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Az eszme erejével — Gondolatok a szocialista drámáról — ^ z emberiség őskorá- ban szabad mezö- kön, erdők tisztásain született a színház, amelynek azonban a legmaibb mában, a gépcsodák korában is van feladata, mondanivalója. A mi társadalmunk különösen igényli a színházat, s annak legfontosabb elemét a drámát és minden jel azt mutatja, hogy bár a gépi művészetek (a rádió, a film, a televízió) még távolról sem érték el fejlődésük (és népszerűségük) csúcsait, a színház nevelőnk és gyönyör- ködtetőnk marad a holnap és a holnapután világában is. A színművészet a maga varázsos közvetlenségével egyszerre gyökerezik a legősibb emberi cselekvésben és a legkorszerűbb gondolkodásban. És még tartozik nekünk azzal, hogy új, valóban modem, a meddő töprengéstől és kishitűségtől megszabadult, szocialista faustokai állítson elénk. A Magyar írószövetség időről időre megbeszéléseket, vitákat rendez egy-egy műfaj elméleti és gyakorlati kérdéseiről. Az általában jól sikerült, termékenyítő hatású megbeszélések közül kiemelkedett a legutóbbi, amelyen — szovjet, lengyel, bolgár és német írók, dramaturgok, kritikusok bevonásával — a szocialista dráma időszerű kérdéseit tűzték napirendre. A kétnapos tanácskozás nem törekedett arra, hogy megfellebbezhetetlen fogalmazásokat adjon a korszerű dráma szerkezetéről, a szocialista dráma hőseinek jelleméről, a „játékpartner”- ré lett közönség és az előadás sokrétű kapcsolatáról, s egyéb, a szocialista drámával kapcsolatos, önmagukban is izgalmas kérdésekről. Az sem volt szándékában, hogy pontos értékítéletet mondjon a legutóbbi években bemutatott, szocialista igényű magyar és külföldi drámákról, komédiákról. S bár sem Mesterházi Lajos gondolatébresztő referátuma, sem a gyakran egymással vitázó hozzászólások nem fukarkodtak a múltból és jelenből vett példákkal, a tanácskozás résztvevői megpróbáltak általános tanulságokat levonni és mind önmaguknak, mind a megbeszélésen részt nem vevőknek ösztönzéssel szolgálni. A nagy október világtörténelmi pillanata a drámaírás számára is hatalmas, új lehetőségeket teremtett. A Brackó István: Tört sorok mindennapi életünkről Nehéz mozdulatok születnek a földtől. Kificamodott karjaival egy (a tartja lelkünk egyensúlyát. Kopott hirdetések, unt tárgy idegesítő formasága karmolja ereink falát, és megnyúlt árnyékainkon átlépni nem tudunk soha. Az indulatok szalmalángja vízhez ér. Szívünket eltakarja a füst megjelölve járunk. Napközben újságot olvasunk, és felszívódunk őszinte törvényeinken. Szenny csatornák rejtett mormogását halljuk indulókon át —, Arcunk hiába fehér, — a messzi vízre csónakjaink repülnek. Gondunk vágya nem háború. Gyerekeink mennek. Kezük egymásbaöltve. Óvatosak. Amikor szeretni tanultunk: mérni tudtuk a végtelent. Nem utak hosszával, nem betűk rendjével azonosítottuk vágyainkat. Számoltunk napokon át. Kiszáradt ajkunkon utolsó volt a szó: tovább, tovább. És múltak az évek. Égetően lelt helyei bennünk a gondolat: a végtelenség a kövekből ered, a végtelenség az anyag maga. Megálltunk, és megtörültük arcunkon a vért. Beleénekeltünk néha az éjszakába. Minden miértünk van. A föld dobogva hallja lépteinket, — hegyek nagyságával mozdulunk-. szocializmus vágyból és programból állami, társadalmi üggyé lett, s a megvalósuló és megvalósult proletárforradalom olyan eddig nem ismert helyzeteket és konfliktusokat teremtett, mint, amiről — például — Visnyevszkij írt Ljubov Ja- rovája és Optimista tragédia című drámáiban. Mak- szim Gorkij „Jegor Buli- csov”-ja és „Dosztigajev”- je azt mutatja, hogy a szocialista realizmus klasz- szikusa a dráma műfajában is meg tudta jeleníteni azokat az új erőket, amelyek harcok és erőfeszítések, a legkülönbözőbb problémákkal való, gyakran pokoli vívódások után Faust ihletett érdeklődésével rendelkező, de nála sokkal boldogabb, tisztább, emberibb embereket képesek formálni. A szocialista-realista drámának megvannak a maga ösztönző hagyományai — és nemcsak a szovjet irodalomban. Ám, de jelentheti-« az éltető hagyományok tisztelete azt, hogy az úttörő szocialista drámák leikével, buzdító szellemével együtt át kell venni a felmérhetetlen jelentőségű első lépéseket megtevők műveinek formai, technikai sajátosságait is? Az írószövetségi tanácskozás is leszögezte, hogy nem. Az emberiség története az osztályharcok története, a szocializmus új győzelmeinek története az elmúlt években, évtizedekben sok olyan, nemcsak 1917 előtt, hanem akár negyed- százada sem ismert társadalmi, gazdasági, lélektani jelenséget vetett fél, amelyek ábrázolása, jellemekben és konfliktusokban való tömörítése gyakran újszerű megoldásokat követelnek a drámaírótól. Kétségtelen ugyanakkor, hogy a film nagy befolyása, sajátos per- ' gő ritmusa is szükségessé j teszik, hogy a filmek stilá- ris eredményeit is beleszőj- jék a színpadra szánt alkotásokba. Minden stiláris vonatkozásnál és eredménynél döntőbb azonban, hogy miről és kikhez szólnak a drámák? Hogy — mint Darvas József az írószövetségi vita zárszavában hangsúlyozta — meg akarják-e mozgatni az embereket, fel akarják-e rázni szívüket, értelmüket, lelkiismeretüket? Hogy nemegyszer igen éles konfliktusok közegében és negatív hősök segítségével is a valóságnak és az igazságnak azt a parancsát kívánják-e közvetíteni: az ember fel tud emelkedni a legmélyebb szakadékokból is és le tudja küzdeni a legsúlyosabbnak látszó veszélyeket is. Nem papírból kivágott álhősökre, nem üres pátosz- szál szónokló próbababákra, hanem élő, érző, vívódó, ám, saját sorsukból tanuló — vagy éppen, sorsukkal tanító — hősökre van szüksége az új közönségnek. A szocialista dráma nem Zeus homlokából pattant ki; nagy előzményei vannak. Ibsan, Csehov, Shaw, Hauptmann, s a kritikai realizmus többi kiválóságai ma is arra tanítják a szocialista meggyőződésű drámaírókat, hogy becsüljék meg az apró gesztusokat is, amelyek sokszor nagy érzésekről, mély és döntő indulatokról tanúskodnak. Hogy új mondanivalójukat a hiteles környezet és légkör jól megtámasztott ábrázolásával is segítsék. A szocialista drámaíróknak azonban meg kell látniuk és láttatniuk azt is, amire nagy kritikai reálisták még csak vágyakoztak: a szebb, emberibb holnapot. Egy, 1962-ben Firenzében megrendezett „kerekasztal beszélgetés”-en — amelyen szovjet és olasz drámaírók, rendezők, kritikusok vettek részt — Viktor Sklovszkij leszögezte, hogy „a szocialista realista alkotóművészek ugyanúgy átélik az élet drámaiságát, — a mindennapok félelmeit és veszélyeit, mint a Nyugat legjobb írói. De, mert hozzátartozik az igazsághoz, kötelességüknek érzik, hogy a múlt és jelen drámái mellett megmutassák a holnap nagy távlatait, a megvalósulás előtt álló reményt”. Hadd tegyük ehhez hozzá, hogy a holnaphoz nem valamiféle misztikus megsejtéssel, nemcsak vágyakból szőtt reménnyel közeledik a szocialista világnézetű író. A szocialista társadalom — és a szocialista eszme — maga- sabbrendűsége megadja a lehetőséget minden eddiginél magiasabbrendű drámai művek megalkotására. Az embereket a kétségbeeséstől, a népeket a pusztulástól megmentő, s az emberiséget az igazi béke magaslataira vezérlő eszmeiség új és új köntösben, s mind sugárzóbb erővel jelenik meg a legutóbbi évek szocialista színpadán — a magyar színpadon is. Darvas József, Mesterházi Laj^s, Dobozy Imre és mások, köztük fiatal írók új darabjaiban kezd megmutatkozni a törekvés, hogy a mély összefüggések között kutató, a gondokról, bajokról sem hallgató, de a végső tanulságokat és a remény perspektíváját is elénk táró szocialista eszmeiség szóljon hozzánk. Ez lényegileg több, mint a polgári színpad öncsaló illuzionizmusa, amely mostanában sokszor a „teljes illúziótlanság” álruhájában jelenik meg. És ez bátor szembenézés a valósággal, amely megveti az érzelgősséget, de hisz az emberben, mint a legnemesebb, az értelemmel összhangban levő érzelmek forrásában és hordozójában. Az illúziók elleni küzdelem néha meglehetősen szárazzá, a cinizmus elleni harc meg túlságosan is érzelmessé formálta az új, igényükben szocialista színpadi művek egyes jeleneteit. De az illúziókat és nehézségeket harcosan felmérő, s azokkal okosan szembeszállni tudó eszmeiség mind fontosabb „hőse” már az emberi világnak. Több, mint reménység hát, hogy a „világot jelentő deszkákon”, a színpadon is mind hamarább főszereplővé vá’ik majd. Antal Gábor ■MtfllflltmmilllHlllVlIfllllitliHIBVIIMIISIlifflV s ■ Áprily Lajos: Jelentem... ■ ■ Jelentem a völgyemből, emberek: alusznak jég alatt a víz-erek. Az árva ház ma Senki otthona, elment a fák és rózsák asszonya, sötét ünneplőjébe öltözött s a túlsó hegyoldalba költözött. A nyírfán sír az őszapó-sereg. Sírjon. Ne űzd el, téli fergeteg. ■■■■■■OMMHIHIIHMHMBHái Ezüst György: Csellós Vlagyimir Alatircov: Nemcsak ma... Élünk, és nemcsak e folyó napjainkban. — Bármilyen odaadó szívvei — de összekötve múlttal, s jövővel. Nincsen kezdőt, nincsen vég és nincsen halál. Szűnetlen él a munka: gondozzuk kertjeinket, a korok rétegeiben, s bár elhull az almafa koronája, az új lomb már a jövőben susog... Fordította: Antalfy István /v>e/vwvwwvwwwws/vwvwws/\/v Régmúltak ködalakjai DCanáesüfrny&aJtL emlíkezhjtk a elvégeztetett a karácsonyesti ajándékozás, és az asztalon már csak az édességek várakoznak — mint kelletlen lányok a bálterem sarkában, üres feketéscsészék és félig telt borospoharak társaságában —, akkor megindul a beszélgetés. Az idősebbek a múltat bolyongják — a gyerekek szájtátva hallgatják és az idő „megszépítő messzeségében” minden olyan csodássá, izgalmassá elevenül. jy/j eséli férjem, hogy az ő nagyapja, aki 1929-ben volt vagy 90 éves, gyakran látta Rózsa Sándort és legényeit, ö is, de sok más szegénylegény is járta akkor a pusztát és barátságos szándékkal kopogtatott a kis- földű gazdák tanyájának ablakán. A tanyákat akkor tarackgyökérből épített, alacsony kis kerítés vette körül. Inkább csak azért, hogy az aprójószág szét ne kóboroljon, mert átugomi még gyalogosnak sem volt nehéz— akármilyen szépen is zöldült a holtából megelevenedett tarack a falban, — hát még a pusztai jó lovasoknak! Jött éjféltájban Rózsa Sándor, a szúrós szemű, szúrós bajuszú, kevés szavú ember. Bementek a tanyába, ettek- ittak, azalatt odakinn meg az őrök megetették a lovakat, nemegyszer egy boglya szénát is hoztak. De másnap, harmadnap egész kocsival hordták érte a fizetséget; oldal szalonnát, sonkát, mikor mit, de hogy honnan való az
