Békés Megyei Népújság, 1963. december (18. évfolyam, 282-304. szám)

1963-12-31 / 304. szám

✓

KÖR ÖS TÁJ

Kékesdi Gyula:

Hívatlan vendég

KULTURÁLIS MELLÉKLET

Csecsebecsék, fából

— Legkedvesebb mun- grádi képzőművészeti kom- dekoratív művészet nagy kám: csecsebecséket készí- binátban dolgozik. A leg- moszkvai kiállításán Jakov teni fából — mondotta Ja- utóbbi időikig főként fából Bljumin 5 művét állította kov Bljumin fiatal lenin- készült régi bútorokat restau ki: fából készült női éksze- grádi képzőművész, miköz- rált, ezekkel a kis figurák- reket, divatos nyakláncokat, ben egy simára fényezett, kai két évvel ezelőtt kezdett klipszeket, karkötőket. A fa sötétbarna fából készült, szórakozni. Jakov azt mond- rajzát olyan ízléssel válasz- huncut képű kiscicát nyúj- ta, hogy minden figura el- tóttá meg, s a díszítések is tott át nekem. képzelését a fa természetes oly választékosak voltak,

hogy a leningrádi modell- ház dolgozói, amikor ezeket meglátták, megkérték a fiatal művészt: működjék együtt velük a budapesti divatkongresszusra készülő díszek tervének összeállításában.

A moszkvai szakemberek nemrégiben elhatározták, tömeggyártásra ajánlják Bljumin műveit, hogy ezek a csecsebecsék eljuthassanak minden lakásba.

Jakov Bljumin most új eredeti figurákon és fadíszeken dolgozik. Ezeket mint emléktárgyakat el akarja küldeni az idén nyáron Helsinkiben megrendezésre kerülő VIII. VIT-re.

J. Jermolájev

Eszter és Kálmán a

múlt évben kerültek Budapestre, amikor a fiatalember a napi munka me Jett elvégezte a technikumot. Kálmán egy gépgyárban kapott állást, Eszter egyelőre a kis lakást rendezi, és a lányukra, Icura vigyáz. Mikor otthagyták falusi otthonukat, nem is sejtették, hogy egyszerre két nagy csapás zúdul rájuk. Először is el kellett válniuk Ilonka nénitől, aki Kálmánt felnevelte, s aki valósággal védőangyaluk volt. S helyette megkapták a másik, a budapesti nagynénit, Ilonka néni húgát, a szörnyeteg Karolát, aki a család réme volt.

Karola néni gyakran jött hozzájuk és ajándékot sohasem hozott. Majd ha meghalok —mondogatta — úgyis minden a tiétek lesz. Ilonka nénit szerették. Nemrégiben a következő tartalmú levelet kapták Ilonka nénitől: „Drágáim, szeretettel várunk a disznóölésre. Nélkületek el sepi tudjuk képzelni ezt a napot. Azonnal válaszoljatok, mikor érkeztek, vasárnap reggel vagy már szombaton este.”

Eszter és Kálmán mindent meghányt-vetett, és elhatározták, hogy szombaton utaznak, így legalább két

A művész vésőjének né- rajza súgja meg neki. En- hány mozdulatával különö- nek a rajznak pontosan meg sen komikus és kedves kife- kell felelnie á „témának”, jezést adott a cicus pof ács- Munkájában igyekszik ra- kájának. Jelenlétemben egy- gaszkodni az orosz iparműre sikerültebb csecsebecsé- vészét hagyományaihoz, de két készített, köztük az ugyanakkor mai formákat is

Bertolt Brecht:

a Déli-tengerről

Aa „Aranykulcsooska” szereplői: Alisza róka és Bazilió macska.

„Aranykulcsooska” kőzis- alkalmaz. Különösen vonzza mert figuráit. Alisza rókát az orosz népmesék és hős- és Bazilió macskát, a forrás költemények témavilága. A fölé hajló kecses szarvaso- Leningrádi Orosz Múzeum kát, s végül divatos karkö- Jakov Bljumin gyűjtemé- tőket, nyakékeket és függő- nyéből 3 példányt megszer- ket, egész ékszerkészleteket zett a rövidesen megnyíló — fából. iparművészeti részleg száJakov Bljumin a lenin- mára. Tavaly tavasszal a

Antalfy István:

Téli kép, Yonatablakból

Most csak így, a vonatablakon át nézem a pusztaság kábulatát.

Fehér világ, amerre néz szemem, fehér hó pihen szerte, mindenen.

Alszik a világ. A föld, a patak, az erdő, s a tanyák is alszanak.

De most... az úton egy szán, erre jön, a gazdaságból valaki. Köszön,

talán megismert... ? Visszaköszönök, de fut a vonat... én itt bent ülők,

kint csend, fehérség, téli, hallgatag, de a tavasz nő már a hó alatt...

A kiadónál találkoztam egy emberrel, aki tizenöt évig Brazíliában élt. Érdeklődött, mi újság Berlinben. Mikor elmondtam, azt a tanácsot adta, utazzak el a Déli-tengerre,

Azt mondja, ennél nincs jobb. Én sem vagyok ellenkező állásponton. Kérdezem, mit vigyek magammal.

Azt mondta: „Vigyen magával egy rövid szőrű kutyát, amely az ember legjobb társa.’’ Arra gondoltam — természetesen csak egy pillanatra —, hogy megkérdezem, vajon lehet- e a legrosszabb esetben hosszú szőrű kutya is, de egészséges emberi ösztönöm megsúgta, hogy a • hosszú szőrű kutya szőrét szörnyen megfilcelné, összeborzolná a kaktusz tűje.

Megkérdeztem, mit csinál az ember egész nap a Délitengeren. Azt mondta: „Semmit. Semmit sem kell dolgozni."

„Na, igen — mondtam én. — A munka engem sem elégít ki. De azért valamit csak kell tenni."

Azt mondja: „Na, hát ott van önnek az egész természet r

„Szép — mondom —, de mit csinálok, mondjuk reggel 8-kor?”

„Reggel nyolckor? Ilyenkor ön még alszik."

„És délben és egy órakor?”

„Egy órakor mele{j van ahhoz, hogy az ember csináljon valamit."

Most már megharagszom. Ellenségesen végigmérem és mondom: „Délután?"

„Na, a napnak ezt az egy óráját valahogyan csak eltölti?”

Azután végül is feltűni neki, hogy én nem abból

a fajtából származom, amelyik képes munka nélkül élni; azt javasolta:

„Vigyen magával kétcsövű fegyvert és vadásszon.”

De én már lehangolódtam, és rövidre fogtam mondanivalómat: „A vadászat nekem nem szórakozás.”

„Igen, de hát akkor miből akar élni?” — kérdezte nevetve. Én viszont egyre keserűbbé váltam.

„Ez már a maga dolga

— mondottam. — Készítsen nekem terveket. Hát, hogy ismerjem ki magam a Délitengeren?”

„Talán a halászás?” —javasolta. ,

„Felőlem/?”_ — montam mogorván.

„Jó! Vigyen magával acél repülőhorgot, minden üzletben kapható, öt perc alatt legalább két hál bekapja a horgot. Tehát akkor halat eszik, miután a vadászathoz nincs kedve."

„Nyersen?” — kérdeztem.

„Gyufát azért vihet magával.”

„Hal gyufával még nem tekinthető fő tápláléknak”

— mondtam, az ilyen tapasztalatok tömegétől elkedvetlenedve. „Mondja, legalább lehet fényképezni?”

„Látja, ez már egy jó ötlet1” — szemlátomást megkönnyebbült. „Az egész természet a rendelkezésére áll. Sehol sem fényképezhetne annyit, mint ott.”

Most aztán kifogta. Képes engem egész napon át fényképeztetni. Ez elfoglal engem, ő pedig nyugodt.

Mondhatom Önöknek: a Déli-tengert évekre meg- qyűlöltem. És ilyen embert

■'ni sem akarok.

Fordította: Sényi Imre

napon át együtt lehetnek a drága jó nénivel. Miriden készen állott az utazáshoz, de pénteken Icu belázasodott.

S ment a távirat Ilonka néninek: Nem mehetünk. Icu beteg. Hétfőn megkapták a jó néni válaszát: Ha már így van, felmegyek én hozzátok, úgyis régen készülődöm. S viszek egy nagy kosár kóstolót, amíg friss a hurka meg a kolbász. Szerdán délután érkezem az ötös vonattal.

Eszter tapsolt, Kálmán köriiltáncolta az asztalt. S még magasabbra hágott a kedvük, amikor Kálmánnak korszaka'kotó öJete támadt:

— Te Eszter, azt kérdi tőlem a múltkor Fejes, a műhelyvezető: no te hajdani földbirtokos, mikor megyünk egy jó disznóölésre. Szívesen veled tartanék.

— Fogd a szaván — kacagott fel Eszter. — Hívd meg Fejest feleségestől. Nem árt jóba lenni velük.

A műhelyvezetőt fellelkesítette a meghívás. Megyek. Nagyon szívesen. Elérkezett hát a nagy nap. A vendéglátás, igazi nagy vacsora az új otthonban.

— Mi lesz, ha betoppan Karola néni? — kiáltott fel Eszter.

— Szerelmes isten — nyögött fel Kálmán. — Imádkozzunk Eszter, hátha eszünkbe jut valami.

— Megvan! — emelkedett szólásra a teremtés koronája felvidultam — Még ma kimegyek hozzá és elmondom neki, hogy Icu milyen súlyos influenzába esett. Azt mondom majd, hogy az orvos piros cédulát is ragasztott az ajtóra.

Ez a leleményesség megnyugtatta őket. Kálmán felöltözött, a sarki KÖZÉRT- ben vett 15 deka konyakos meggyet, Karola néni kedvenc csemegéjét és elindult Hűvösvölgy felé.

— Miért jöttél? Mi ütött belétek? — fogadta Kálmánt a meglepett Karola néni.

— Belénk semmi sem ütött. De Icu, Icu beteg. Súlyos, ragadós influenza. A piros cédula is kint van.

— Persze, mert úgy mennek haza, mint a jószág. Se fertőtlenítés, se kézmosás. Csak hordják haza a baci- lusokat.

— Szegény Icu látni szeretné Karola nénit — játszotta ki a vezércselt Kálmán nekibátorodva.

Az öregasszony vészterhesen felnevetett.

— Látni szeretne? Majd ha a piros cédula lekerült, fiacskám.

Kálmánban csárdást táncolt az öröm, de szilárdan játszotta a boldogtalant

— Hát akkor tessék, Karola néni. Egy kis csemegét hoztam.

— Nekem? Te? Mi ütött beléd? — kérdezte Karola néni dermesztő gyanakvással.

— Konyakos meggy — dadogta Kálmán.

— Be ne gyere — állta el az ajtót az öregasszony. A staniclit tedd le oda a székre. Majd fertőtlenítem. — S ezzel útjára engedte Kálmánt

A fiata’emberí mámorossá tette a győzelem, s ez a mámor benne zsongott szerda délutánig. Előző nap igazgatói engedéllyel csúsztatott, s már háromkor ment hazafelé. Fülyürészve,

kettesével ugrált le a lépcsőn, és mintha halottas házba lépett volna.

— Telefonált Karola néni — sírta Eszter keservesen. — Itt lesz egy fél óra múlva.

Dermedtem álltak perceken át. Eszter fogad kozott, hogy világgá megy, Kálmán pedig azon háborgott, hogy miért nincs nálunk idegenlégió. ö most azonnal jelentkezne. Az óramutató közben száguldva jelezte a múló perceket, valamit tenni kellett. És ekkor az udvaron hangosan bömbölni kezdett Szúnyog Sanyi, a házfelügyelőék vásott gyereke.

— Sanyi! — kiáltott le neki hirtelen támadt ötlettel Kálmán. — Akarsz egy forintot?

— Noná! Kettő nem lehet?

— Legyen kettő — egyezett bele Kálmán és magyarázni kezdte Sanyinak, hogy jön ide nemsokára egy csúnya öregasszony, álljon elibe, és mondja neki azt, hogy leüt sürgősen orvoshoz kellett vinni, csak késő este jönnek haza.

— Az a boszorkány, akit utálnak? — kérdezte Sanyi flegmán.

— Ki mondta, hogy utáljuk? — próbálta Eszter letorkolni a nyegle kamaszt

Sok beszédre már nem volt idő. Bezárkóztak a lakásba, s most Sanyin volt a sor.

Kálmán és Eszter dermed ten álltak az előszobában, mikor meghallották az öreges, fáradt léptek kopogását, s nyomában Saiiyi bosszantó hangját.

— Szűcsék nincsenek itthon.

Halk női hang kérdezett valamit.

— Ha nem hiszi, csak nyomja a csengőt Nyomhatja ítéletnapig — hallatszott Sanyi hangja.

A csengő hosszan berregett, majd néma csend támadt. A fáradt, öreg léptek távolodtak,. s akkor újra megszólalt Sanyi:

— Mondja mama, mit macerálja ezeket? Az előbb mondták, hogy a pokolba kívánják magát.

Eszter idegrohamot kapott.

— Ez a te ötleted volt. Ezt azért mégsem kellett volna.

Gyötrődve telt el egy negyedóra, s akkor kinyitották az ajtót, s beviharzott Karola néni. Szokatlanul kedves volt, valósággal ragyogott az arca.

— Mégsem tudtam megállni, hogy el ne jöjjek. Szegény kis Icu. S tudod, te gonosz — mondta. Kálmánnak — nagyon meghatottál ám azzal a ^onyakmeggyel. Hoztam belőle a kis betegnek is.

Eszter egy fotelbe zuhant, Kálmán kitámoiygott a folyosóra, becsöngetett a házfelügyelőékhez, Sanyit kereste:

— Te szörnyeteg, kit küldtél el?

— Hát azt a vén szipir- tyót. Pedig két nagy kosarat is cipelt.

— Ilonka néni! — bődü't fel Kálmán és futott, hogy Eszternek elmondja a rettenetes hírt. Mikor belépett az előszoba ajtaján, éppen megszólalt a telefon. Fejes telefonált.

— Nem várunk nyolcig, gyerekek. Hétre o‘t leszünk. Ugye, nem dobtok ki?