Békés Megyei Népújság, 1963. december (18. évfolyam, 282-304. szám)
1963-12-31 / 304. szám
•j MS. december 24. 6 Kedd Gyerekek és felnőttek — egyszerre A MÄV majdnem fennállása a nevelők — az igazgató, s a két tokát szólnak. Néhány nappal ezóta, száz éve tart fenn gyermek- kollégiumi nevelőtanár — a szűk- előtt legnagyobb élvezetük a intézményeket, s ma mar az or- séges közvetlen ráhatás mellett ,.krampusz-járás” volt: fekete pu- szág különböző részeiben vannak sokszor csak a háttérben irányi- lóveres, harisnyás lányok a leg- ipari tanuló, általános és kő- tanak. . _ váratlanabb grimbuszokat okozzépiskolás diákotthonai, utóbbin Példa: a lányok a vasárnapi ták. Megmutatják a karácsonyi ból összesen kettő, egy Békóscsa- kimenőn kívül hétköznap is — be- kézimunkáikat, s értelmes esztéti- bán, egy pedig Szegeden. A csa- jelentés után — bármikor elhagy- kai érvekkel állnak ki a modem bait 1948-ban alapították: a nagy hatják az épületet. Megbíznak kert közepén lévő szép, üvegezett bennük, önálló, saját felelősség- verandás Körös-parti villát azelőtt gél rendelkező embereket akarnak nevelni belőlük. magáncsalád lakta. Negyvenhat gimnazista és közgazdasági technikumi lánynak, vasutas szülők gyermekeinek ad otthont. Ennyit tudtam a békéscsabai vasutas leánydiákotthonról, mikor egy délután, áthaladva a havas kerten, a kollégium szilenciumi csendjében felmenve az emeletre, Kovács Gyula igazgató szobájába, s egyben az intézeti diákélet kellős közepébe nyitottam. Kockás blúzban, sötétkék szoknyában és mellényben, frufrus, hosszú hajú Az ilyenfajta neveléshez első feltétel, hogy a diákotthon — otthon legyen. Sokat tettek az intézeten belül, hogy ez valóra váljon. A szobák berendezése, az épület minden esztendőben csinosodik. Az évek során függönyök kerülték az ablakokra, új berendezést kapott a konyha — a sötét, fával burkolt helyiség a prágai sörözők hangulatára emlékeztet. — A könyvtár havonta gyarapszik. A hallban perzsaszőnyeg, és rövid sörényű, viharfrizurás Iá- szo’ rádió, televízió. A sportolók- nyok az asztal körül, a fotelekben. nak teniszpálya, kosárlabda-pá- Temesi Katalin, Visy Piroska, ^ra> PinSPOn€-asztal. Ádám Judit, Rocska Katalin, Ra- A diákotthoni ünnepi progra- bóczky Anna negyedévesek pró- mok: minden vasárnap műsoros hálják a karácsonyi műsort. Móra- estét rendeznek, ahol a lányok ki- novella, Ady-vers hangzik et, t élik kamasz fantáziájukat, szerepköztük kedves összekötő mondatok a szeretet ünnepéről. A próba után megegyeznek, hogy a szöveget bizony még nem árt tanulni. Elbúcsúznak azzal, hogy felmennek a betegszobába ajándékokat címezni. (Később, mikor megnézlési vágyukat Havonta egyszer ünnepséget tartanak azok tiszteletére, akik abban a hónapban születtek. Évente egyszer bált rendeznek ... Még tart a szilencium, mikor a tanulószobába megyünk. Leülök színek, formák mellett. Viszont vannak, akik felhozzák, hogy nem érdemes babramunkát végezni, a boltban mindent meg lehet kapni. (S ha meggondoljuk, hogy sok felnőtt háziasszony színházba, moziba, hangversenyre vagy könyv mellé az örökös, monoton kézimunka miatt nem jut él, feltétlen egészséges, gyakorlatias gondolkozást, az idő becsülésót kell felfedeznünk ebben.) Mások ellentmondanak ennek az érvelésnek: pár fillérért keskeny teddybeer- csíkokat vásároltak, s most buzgón varrják a kucsmát, mert sok lemezját- pénzük az nincs, — a divattal azonban haladni kell. Nagyon fiatalok még, de már önálló Ítéletet alkotnak a társadalommal, az élettel szembeni alapvető magatartásról. Mondják, hogy nemrég egyikük két nővéréről beszélt. Az egyiknek a férje esténként fusizik. Villát vettek Budán a Hűvös- völgyben. A másik férje kutatóintézetben dolgozik, s a különben elég szerény körülmények között élő házaspár estenként tanul a kis albérleti szobában. „De érdekes, hogy az első nővérem, bár mindene megvan, olyan közömbös és A paragrafuson túl... Véletlen ül lettem fültanű- szabaduláskor is öreg.k voltak, dija a következő történetnek: hát adó, az volt mindig meg van — És hány éves a néni? — kér- most is. A gv-rekek kirepültek a dezte a békésszentandrási vb-tit- házból, s a két öreg meg ottma- kár az asztala mellett gyékény- ra^t- Ahogy telt, múlt az idő, Já- szatyrát szorongató, szemüveges, nos bácsi leesett a lábáról, néhány fekete ruhás, fejkendős, öreg né- óv óta már nem tud dolgozni sem. nikét. A felesége eljárogat a tsz-be, mi— Ó, lelkem, én már 78 va- kor idő van. Összeszed néhány gyök... munkaegységet. Kevés is kell a — És János bácsi tud még dől- két öregnek, ők is ezt mondják gozni? Valahogy úgy történt, hogy a tsz— Nem tud az, lelkem, öreg az nyugdíjból nem nagyon futotta az már. Márton-napkor töltötte a adóra, hátralékba kerültek. Most zük a hálótermet, az ágyban fék- az egyik asztalhoz. Bemutatkozás, fásult” — fejezte be a lány... Tavaly egy növendéket Franciaországban élő gazdag édesanyja hívta magához. Még hátaslovat is ígért. Nem ment. Leérettségizett, s beállt egy 1200 forintos állásba. A végzett lányok, ha kikerülnek az intézetből, nem felejtik el a diákotthont. Kovács György igazgató szerint egyik legnagyobb gond, hogy nincs idő megválaszolni a sok levelet, amely tőlük érkezik. Többen személyesen is eljönnek látogatóba, s elhozzák bemutatni a „kisebbeknek” — a vőlegényt. Padányi Anna vő kis elsős Benke Sarolta náthásán mondja, hogy fel akart költözni a betegszobába, de a negyedévesek „lebeszélték”.) Magunkra maradva, megemlítem Kovács Gyula elvtársnak, hogy milyen közvetlenül beszéltek vele a diákok. Mennyivel másképpen viselkedtek volna, mondjuk húsz évvel ezelőtt az interná- tus igazgatójának szobájában! Ebben a témakörben maradunk, s az intézetben érvényesülő nevelési szempontokról esik szó. A diáklányokra nem „felülről” próbálnak erőszakolni egy merev fegyelmet, amelynek terhét, kikerülve érettségi után a diákotthonból, rögvest levetnék magukról, hanem olyan családi, otthoni légkört teremtettek a kollégiumban, ahol a diákok helyes magatartása, de egész egyénisége is az önkormányzat, s a saját ébredő felelősségük hatására belülről formálódik, és ismerkedés. Szabó Mária, Csányi Ilona és Rabóczky Mária harmadikos gimnazisták terveikről beszélnek. Sokat foglalkoznak a pályaválasztással, hiszen még egy év és dönteni kell. Ilonka és Rabóczky Mária reálisan gondolnak a jövőre. Az előbbi ápolónő, a másik óvónő akar lenni. Szabó Mária még nem döntött, lehet hogy a koreográfusi pályát választja, lehet, hogy iparművész lesz. Hogy ő is reálisan tervez-e, majd kiderül a felvételinél. A szomszéd asztalnál szintén harmadikosok. Házi dolgozatot írnak. A cím: Eléggé tisztelik a mai fiatalok az öregeket? Megkérdem, kit számítanak az öregek közé. ! Azt mondják, a negyven éven felülieket. Tizenhét évesék... Gyerekék és felnőttek egyszerre. A generációs problémáról okos fejtegetések után meglepően gyerekes mondanyolcvanat. Azért mondom, hogy most felit kifizetem ennek a száz forintnak és majd a másik felit, ha megint lesz egy „kicsi” pénz... — A gyerekek? — Áh... — száll a sóhaj a meny- nyezet felé, azután halk szóval meséli a néni: — Az egyik Miskolcon, a másik Pesten, a harmabehívtuk őket. Erre jött be az öregasszony... látta maga is. Sz?- gény, ő is nyomorult. Még gyerekkorában szolgálólányként az egyik gazda padlását takarította az első háború után, s egy ott talált gyutacs elvitte a bal kezének három ujját. Szemüveget is azóta hord. Nem is tud minden mundik az igaz, itthon van, de nála is kát megcsinálni. És tényleg hiába egy fészekalja gyerek kér kényé- kérnénk, hogy a gyerekei segítse- ret mindennap. Nem tudnak azok nek> azoknak is van épp elég ba- segíteni... Meg, megvagyunk mi ^engeteS az unokaketten az öregemmel... — Jó, néném, akkor így fizesse szt a részletet be, aztán majd beszélünk róla megint. A* asszony halkan mondja, „isten áldja meg”... Kicsit nyikorog az ajtó és aztán mi ketten a vb-titkárral összenézünk. Kezembe veszem a hivatalos, levelezőlap nagyságú, zöld betűkkel nyomott adóidézési lapot, s forgatom. A vb-titkár becsukja az adókönyveit, aztán megszólal: — Nehéz ügy ez... Talán negyven éve is van, hogy a békésszentandrási községi elöljáróság engedélyt adott János bácsiéknak, hogy kint a falu szélén, a régi vályogvető gödröknél egy kis házat — Nem lehelne eltörölni az adót? — ágaskodik bennem a kérdés és látom, hogy a titkár elkezdi rendezgetni a papírokat, aztán egy kicsit olyan kényszeredetten hümmögve válaszolja: — Hát, talán lehetne... de még nincs tisztázva ez a ház sem. — Miért? Hiszen ők építették? — Persze. Csak, hát három éve húzódik, és annyi hivatalos irat született ebben az ügyben. Egyszer a járásnál, máskor pedig a megyénél akad el. — És, ha megoldódik a házügy, vajon várhatják, hogy eltörlik az adójukat? — Talán ... Talán, talán... — fzlelgehúzzanak fel. C olyan mindenes teTn a szót és arra gondolok, hogy volt a'faluban, dolgozott a községházán, de az OTI-ba bejelentve nem volt. Lassan, kuporgatva felépült a házikó, csak olyan egy- szoba-konyha. Nem volt annak sem helyrajzi száma, sem telekkönyve. ök meg éltek úgy észrevétlenül a faluszélen. Már a felennék a 78 éves néninek és a 80 éven túl lévő bácsinak miért ne szerezhetnék meg azt az örömet, hogy abból a kicsinyke kis pénzükből már ne kelljen adót fizetniük, még akkor sem, ha az;: . hátralék... Dóczi Imre Köszönet és hála m vér életet ment, „Aki vért ad, új erót ad” — / 1 — hirdetik a plakátok, s i Vöröskereszt hívó szavára mind többen jelentkeznék, kik saját vérükkel segítenek a bajbajutottakon. Ezért a segítségért nem jár pénz. Mert hiszen minden pénznél többet ér — s Stumpfné három gyermekiédesanyja. Három gyermeknek adott életet, s egy negyedikét — Béri Kláriét — megmentette. Az ő életmentő tette nem kirívó példa. Ha csak a példák nyelvén beszélnénk, itt majdnem ötezer esetről szólhatnánk, hiszen ennyien adtak az idén összesen ezt tartják az önkéntes véradók — mintegy másfél ezer liter vért a az a „köszönöm”, melyet a megsegítettek mondanak. A minap a szerkesztőségbe került egy levelezőlap. A gyulai kórházból keltezték, s a szöveg így hangzik: „Kedves jó Néni! Örök hálával és tisztelettel köszönöm, hogy véradásával az én fiatal életemet megmentette. Tisztelettel: Béri Klári tanuló.” A címzett, az életmentő soha nem ismerte megmentettjét. Kettőjük kapcsolata az imént említett levélből, s a vért tartalmazó üveg címkéjének feliratából alakult. Utóbbi így szól: „Stumpf György- né, Elek, Kétegyházi út 2. A véradás napja: 1963. július 13.” megyében megtartott 45 ingyenes véradónapon. A kicsiny, kétezer lakosú Almáskamaráson százti- zenöten, Med gyesegyházán száz- heten, a Sarkadi Cukorgyárban csaknem másfél százan, Orosházán háromszáztizenötén értették meg a segítséget kérő szót, s egyetlen napon ennyien jelentkeztek. Mindnyájan, egytő’.-egyig szeretettel, önként adták vérüket a bajbajutottak megmentésére, s most, a szeretet ünnepén — úgy érezzük — nem maradhat el a nekik járó köszönet és hála, melyet minden megmentett nevében mondunk. (Medveczky) A másik otthon a este ünneplőbe öltözik a csalid. A gyerek örömtől remegő kis kezét a Télapó karácsonyfája felé nyújtja, s csodálja b csillogó ajándékfát, aztán előhúzza hajasbabáját vagy a szerszámos dobozt — s munkához lát: kócolja a babát vagy építi az emelődarut. A szülő pedig boldogságát talán takarja, de szája sarkában az öröm mosolyog. Együtt van a kis közösség a család melegében, s köszönti a szeretet és a békesség ünnepét. Ma este nem kerülnek elő a nézeteltérések, a viták, helyette megbocsájtó szempárok „morzézzák” a szeretet és tisztelet jeleit. A család e bensőséges melegét semmi, soha nem pótolhatja, nem helyettesítheti. Mégis eszébe juttat az embernek ez az este egy másik családiasságot, egy nagyobbat, amelynek ugyanolyan állandó tagjai vagyunk, mint e kis közösségnek. Ahol a nap egy részét éljük, ahol dolgozunk, ahol munkatársaink előtt vizsgázunk óránként munkabecsületünkből. Ez is otthon. S talán nincs is olyan ember, aki ne kívánná itt is éppen úgy a családi melegséget, a szeretetet, mint élettársa és gyermekei körében. mikor erről beszélünk, J 1 vagyis arról, hogy otthonossá kell tenni, emberi melegséggel kell elárasztani a munkahelyet — akkor igaz szavunkat hallatjuk. Ahol az ember tehetsége, örök alkotó vágya megtestesül — s önmagának testesül meg a mi társadalmunkban — ott nem lehet hideg, nem lehet zord az emberi érzelmek időjárása. Nem lehet, mert a mi munkánk műhelye nem a profit pénzverdéje, hanem a javak, az emberért történő cselekedetek szentélye, ahol az alkotás közben is jól akarja érezni magát az ember, akár vasat önt, akár házat épít. Elveinket mi valljuk, s sérthetetlennek is tartjuk. De ennek ellenére tudjuk — vagy éppen ezért érezzük —, hogy nem mindenütt honol még a munkahelyeken az ellátottság, az otthonosság vagy úgy is mondhatjuk, hogy a szocialista munkakörülmény. Butaság magunkat ámítani, s nem tudni, hogy vannak még nyugtalanító munkakörülmények is egyes helyeken. Kevesebb ugyan a rossz, mint a szép, egészséges és modern, de mégis van. Nemrég végigjártam Csabán a vegyesipari vállalat néhány telephelyét. Láttam lavóros „mosdókat”, befagyott csappal tusolót, öltözővel „összevont” ebédlőt. Azt is megmondták az emberek, hogy ez nem méltó már 1963-hoz. De hogyan mondták meg! — Éppen ideje, hogy megépítsük az új telephelyet, ahol már modem lesz a mosdó, öltöző és ebédlő ... ImI a van is tehát rozoga és kopott falú öltöző, mert eddig még nem futotta a pénzből, tudja a munkás, hogy ez nem a mi társadalmunk „profilja”. Ennek előbb- utóbb el kell tűnnie nálunk, és új, kényelmes, meleg otthon lesz helyette. Tudja, s természetesnek veszi, hogy nemcsak a családi fészeknek kell nálunk az emberi kényelmet szolgálni, hanem a munkahely „szociális létesítményének” is. Az a kapitalista ország vesse hát ránk a követ a még meglévő szociális gondjainkért. amelyikben a munkások úgy látják jövő munkahelyeiket, mint a mi munkásaink. És. ahogy elmondta ennél a vállalatnál az igazgató: — Mondja meg a tárgyilagos ember, hogy ki a felelős ezekért az elhanyagolt munkahelyekért: mi vagy a múlt? \
