Békés Megyei Népújság, 1963. december (18. évfolyam, 282-304. szám)
1963-12-31 / 304. szám
KOROSTÁJ Kékesdi Gyula: Hívatlan vendég KULTURÁLIS MELLÉKLET Csecsebecsék, — Legkedvesebb munkám: csecsebecséket készíteni fából — mondotta Ja- kov Bljumin fiatal lenin- grádi képzőművész, miközben egy simára fényezett, sötétbarna fából készült, huncut képű kiseicát nyújtott át nekem. grádi képzőművészeti kombinátban dolgozik. A legutóbbi időkig főként fából készült régi bútorokat restau rált, ezekkel a kis figurákkal két évvel ezelőtt kezdett szórakozni. Jakov azt mondta, hogy minden figura elképzelését a fa természetes fából dekoratív művészet nagy moszkvai kiállításán Jakov Bljumin 5 művét állította ki: fából készült női ékszereket, divatos nyakláncokat, klipszeket, karkötőket. A fa rajzát olyan ízléssel választotta meg, s a díszítések is oly választékosak voltak, hogy a leningrádi modell- ház dolgozói, amikor ezeket meglátták, megkérték a fiatal művészt: működjék együtt velük a budapesti divatkongresszusra készülő díszek tervének összeállításában. A moszkvai szakemberek nemrégiben elhatározták, tömeggyártásra ajánlják Bljumin műveit, hogy ezek a csecsebecsék eljuthassanak minden lakásba. Jakov Bljumin most új eredeti figurákon és fadíszeken dolgozik. Ezeket mint emléktárgyakat el akarja küldeni az idén nyáron Helsinkiben megrendezésre kerülő VIII. VIT-re. J. Jermolájev Eszter és Kálmán a múlt évben kerültek Budapestre, amikor a fiatalember a napi munka mellett elvégezte a technikumot. Kálmán egy gépgyárban kapott állást, Eszter egyelőre a kis lakást rendezi, és a lányukra, Icura vigyáz. Mikor otthagyták falusi otthonukat, nem is sejtették, hogy egyszerre két nagy csapás zúdul rájuk. Először is el kellett válniuk Ilonka nénitől, aki Kálmánt felnevelte, s aki valósággal védőangyaluk volt. S helyette megkapták a másik, a budapesti nagynénit, Ilonka néni húgát, a szörnyeteg Karolát, aki a család réme volt. Karola néni gyakran jött hozzájuk és ajándékot sohasem hozott. Majd ha meghalok —mondogatta — úgyis minden a tiétek lesz. Ilonka nénit szerették. Nemrégiben a következő tartalmú levelet kapták Ilonka nénitől: „Drágáim, szeretettel várunk a disznóölésre. Nélkületek el sem tudjuk képzelni ezt a napot. Azonnal válaszoljatok, mikor érkeztek, vasárnap reggel vagy már szombaton este.” Eszter és Kálmán mindent meghányt-vetett, cs elhatározták, hogy szombaton utaznak, így legalább két A művész vésőjének né- rajza súgja meg neki. En- hány mozdulatával különö- nek a rajznak pontosan meg sen komikus és kedves kife- kell felelnie a „témának”, jezést adott a cicus pofács- Munkájában igyekszik ra- kájának. Jelenlétemben egy- gaszkodni az orosz iparműre sikerültebb csecsebecsé- vészét hagyományaihoz, de két készített, köztük az ugyanakkor mai formákat is Bertolt Brecht: Beszélgetés a Déli-tengerről Aa „Aranykulcsoeska” szereplői: Alisza róka és Bazilió macska. „Aranykulcsoeska” közismert figuráit. Alisza rókát és Bazilió macskát, a forrás fölé hajló kecses szarvasokat, s végül divatos karkötőket, nyakékeket és függőket, egész ékszerkészleteket — fából. Jakov Bljumin a leninalkalmaz. Különösen vonzza az orosz népmesék és hősköltemények témavdága. A Leningrádi Orosz Múzeum Jakov Bljumin gyűjteményéből 3 példányt megszerzett a rövidesen megnyíló iparművészeti részleg számára. Tavaly tavasszal a Antalfy István: Téli kép, vonatablakból Most csak így, a vonatablakon át nézem a pusztaság kábulatát. Fehér világ, amerre néz szemem, fehér hó pihen szerte, mindenen. Alszik a világ. A föld, a patak, az erdő, s a tanyák is alszanak. De most... az úton egy szán, erre jön, a gazdaságból valaki. Köszön, talán megismert... ? Visszaköszönök, de fut a vonat... én itt bent ülök, kint csend, fehérség, téli, hallgatag, de a tavasz nő már a hó alatt... A kiadónál találkoztam egy emberrel, aki tizenöt évig Brazíliában élt. Érdeklődött, mi újság Berlinben. Mikor elmondtam, azt a tanácsot adta, utazzak el a Déli-tengerre. Azt mondja, ennél nincs jobb. Én sem vagyok ellenkező állásponton. Kérdezem, mit ingyek magammal. Azt mondta: „Vigyen magával egy rövid szőrű kutyát, amely az ember legjobb társa.” Arra gondoltam — természetesen csak egy pillanatra —, hogy megkérdezem, vajon lehet- e a legrosszabb esetben hosszú szőrű kutya is, de egészséges emberi ösztönöm megsúgta, hogy a hosszú szőrű kutya szőrét szörnyen megfilcelné, összeborzolná a kaktusz tűje. Megkérdeztem, mit csinál az ember egész nap a Déli- tengeren. Azt mondta: „Semmit. Semmit sem kell dolgozni.” „Na, igen — mondtam én. — A munka engem sem elégít ki. De azért valamit csak kell tenni.” Azt mondja: „Na, hát ott van önnek az egész természet!” „Szép — mondom —, de mit csinálok, mondjuk reggel 8-kor?” „Reggel nyolckor? Ilyenkor ön még alszik.” „És délben és egy órakor?” „Egy órakor meleg van ahhoz, hogy az ember csináljon valamit." Most már megharagszom. Ellenségesen végigmérem és mondom: „Délután?” . „Na, a napnak ezt az egy óráját valahogyan csak eltölti?” Azután végül is feltűni neki, hogy én nem abból a fajtából származom, amelyik képes munka nélkül élni; azt javasolta: „Vigyen magával kétcsövű fegyvert és vadásszon.” De én már lehangolódtam, és rövidre fogtam mondanivalómat: „A vadászat nekem nem szórakozás.” „Igen, de hát akkor miből akar élni?” — kérdezte nevetve. Én viszont egyre keserűbbé váltam. „Ez már a maga dolga — mondottam. — Készítsen nekem terveket. Hát, hogy ismerjem ki magam a Délitengeren?” „Talán a halászás?” — javasolta. „Felőlem!?"... — mon- tam mogorván. „Jó! Vigyen magával acél repülőhorgot, minden üzletben kapható, öt perc alatt legalább két hal bekapja a horgot. Tehát akkor halat eszik, miután a vadászathoz nincs kedve.” „Nyersen?" — kérdeztem. „Gyufát azért vihet magával.” „Hal gyufával még nem tekinthető fő tápláléknak” — mondtam, az ilyen tapasztalatok tömegétől elkedvetlenedve. „Mondja, legalább lehet fényképezni?” „Látja, ez már egy jő ötlet” — szemlátomást megkönnyebbült. „Az egész természet a rendelkezésére áll. Sehol sem fényképezhetne annyit, mint ott.” Most aztán kifogta. Képes engem egész napon át fényképeztetni. Ez elfoglal engem, ő pedig nyugodt. Mondhatom önöknek: a Déli-tengert évekre meg- qyűlöltem. És ilyen embert '■'ni sem akarok. Fordította: Sényi Imre napon át együtt lehetnek a drága jó nénivel. Minden készen állott az utazáshoz, de pénteken Icu belázasodott. S ment a távirat Ilonka néninek: Nefn mehetünk. Icu beteg. Hétfőn megkapták a jó néni válaszát: Ha már így van, felmegyek én hozzátok, úgyis régen készülődöm. S viszek egy nagy kosár kóstolót, amíg friss a hurka meg a kolbász. Szerdán délután érkezem az ötös vonattal. Eszter tapsolt, Kálmán körültáncolta az asztalt S még magasabbra hágott a kedvük, amikor Kálmánnak korszakalkotó öJete támadt: — Te Eszter, azt kérdi tőlem a múltkor Fejes, a műhelyvezető: no te hajdani földbirtokos, mikor megyünk egy jó disznóölésre. Szívesen veled tartanék. — Fogd a szaván — kacagott fel Eszter. — Hívd meg Fejest feleségestül. Nem árt jóba lenni velük. A műhelyvezetőt fellelke- sítette a meghívás. Megyek. Nagyon szívesen. Elérkezett hát a nagy nap. A vendéglátás, igazi nagy vacsora az új otthonban. — Mi lesz, ha betoppan Karola néni? — kiáltott fel Eszter. — Szerelmes Isten — nyögött fel Kálmán. — Imádkozzunk Eszter, hátha eszünkbe jut valami. — Megvan! — emelkedett szólásra a teremtés koronája felvidultan. — Még ma kimegyek hozzá és elmondom neki, hogy Icu milyen súlyos influenzába esett. Azt mondom majd, hogy az orvos piros cédulát is ragasztott az ajtóra. Ez a leleményesség megnyugtatta őket. Kálmán felöltözött, a sarki KÖZÉRT- ben vett 15 deka konyakos meggyet, Karola néni kedvenc csemegéjét és elindult Hűvösvölgy felé. — Miért jöttél? Mi ütött belétek? — fogadta Kálmánt a meglepett Karola néni. — Belénk semmi sem ütött. De Icu, Icu beteg. Súlyos, ragadós influenza. A piros cédula is kint van. — Persze, mert úgy mennék haza, mint a jószág. Se fertőtlenítés, se kézmosás. Csak hordják haza a baci- lusokat — Szegény Icu látni szeretné Karola nénit — játszotta ki a vezércselt Kálmán nekibátorodva. Az öregasszony vészterhesen felnevetett. — Látni szeretne? Majd ha a piros cédula lekerült, fiacskám. Kálmánban csárdást táncolt az öröm, de szilárdan játszotta a boldogtalant. — Hát akkor tessék, Karola néni. Egy kis csemegét hoztam. — Nekem? Te? Mi ütött beléd? — kérdezte Karola néni dermesztő gyanakvással. — Konyakos meggy — dadogta Kálmán. — Be ne gyere — állta el az ajtót az öregasszony. A staniclit tedd le oda a székre. Majd fertőtlenítem. — S ezzel útjára engedte Kálmánt A fiata'embert mámorossá tette a győzelem, s ez a mámor benne zsongott szerda délutánig. Előző nap igazgatói engedéllyel csúsztatott, s már háromkor ment hazafelé. Fütyürészve, kettesével ugrált le a lépcsőn, és mintha halottas házba lépett volna. — Telefonált Karola néni — sírta Eszter keservesen. — Itt lesz egy fél óra múlva. Dermedten álltak perceken át. Eszter fogadkozott, hogy világgá megy, Kálmán pedig azon háborgott, hogy miért nincs nálunk idegenlégió. Ö most azonnal jelentkezne. Az óramutató közben száguldva jelezte a múló perceket, valamit tenni kellett. És ekkor az udvaron hangosan bömbölni kezdett Szúnyog Sanyi, a házfelügyelőék vásott gyereke. — Sanyi! — kiáltott le neki hirtelen támadt ötlettel Kálmán. — Akarsz egy forintot? — Noná! Kettő nem lehet? — Legyen kettő — egyezett bele Kálmán és magyarázni kezdte Sanyinak, hogy jön ide nemsokára egy csúnya öregasszony, álljon elibe, és mondja neki azt, hogy leüt sürgősen orvoshoz kellett vinni, csak késő este jönnek haza. — Az a boszorkány, akit utálnak? — kérdezte Sanyi flegmán. — Ki mondta, hogy utáljuk? — próbálta Eszter letorkolni a nyegle kamaszt Sok beszédre már nem volt idő. Bezárkóztak a lakásba, s most Sanyin volt a sor. Kálmán és Eszter dermedten álltak az előszobában, mikor meghallották az öreges, fáradt léptek kopogását, s nyomában Sanyi bosszantó hangját. — Szűcsék nincsenek itthon. Halk női hang kérdezett valamit. — Ha nem hiszi, csak nyomja a csengőt. Nyomhatja ítéletnapig — hallatszott Sanyi hangja. A csengő hosszan berregett, majd néma csend támadt. A fáradt, öreg léptek távolodtak, s akkor újra megszólalt Sanyi: — Mondja mama, mit macerálja ezeket? Az előbb mondták, hogy a pokolba kívánják magát. Eszter idegrohamot kapott. — Ez a te ötleted volt. Ezt azért mégsem kellett volna. Gyötrődve telt el egy negyedóra, s akkor kinyitották az ajtót, s beviharzott Karola néni. Szokatlanul kedves volt, valósággal ragyogott az arca. — Mégsem tudtam megállni, hogy el ne jöjjek Szegény kis Icu. S tudod, te gonosz — mondta Kálmánnak — nagyon meghatottál ám azzal a konyakmeggyel. Hoztam belőle a kis betegnek is. Eszter egy fofelbe zuhant, Kálmán kitámolygott a folyosóra, becsöngetett a házfelügyelőékhez, Sanyit kereste: \ — Te szörnyeteg, kit küldtél el? — Hát azt a vén szipir- tyót. Pedig két nagy kosarat is cipelt. — Ilonka néni! — bődü't fel Kálmán és futott, hogy Eszternek elmondja a rettenetes hírt. Mikor belépett az előszoba ajtaján, éppen megszólalt a telefon. Fejes telefonált. — Nem várunk nyolcig, gyerekek. Hétre o‘t leszünk. Ugye, nem dobtok ki?
