Békés Megyei Népújság, 1963. december (18. évfolyam, 282-304. szám)
1963-12-24 / 302. szám
IMS. december 24. 6 Kedd Gyerekek és felnőttek — egyszerre A MÁV majdnem fennállása a nevelők — az igazgató, s a két tokát szólnak. Néhány nappal ezóta, száz éve tart fenn gyermek- kollégiumi nevelőtanár — a szűk- előtt legnagyobb élvezetük a intézményeket, s ma már az or- séges közvetlen ráhatás mellett „krampusz-járás” volt: fekete pu- szág különböző részeiben vannak sokszor csak a háttérben irányi- ióverjs, harisnyás lányok a legipari tanuló, általános és kö- tanak. váratlanabb grimbuszokat okozzépiskolás diákotthonai, utóbbi- Példa: a lányok a vasárnapi ták. Megmutatják a karácsonyi ból összesen kettő, egy Békéscsa- kimenőin kívül hétköznap is — be- kézimunkáikat, s értelmes esztéti- bán, egy pedig Szegeden. A csa- jelentés után — bármikor elhagy- kai érvekkel állnak ki a modem bait 1948-ban alapították: a nagy hatják az épületet. Megbíznak színek, formák mellett. Viszont kert közepén lévő szép, üvegezett bennük, önálló, saját felelősség- vannak, akik felhozzák, hogy nem verandás Körös-parti villát azelőtt gél rendelkező embereket akar- érdemes babramunkát végezni, a magáncsalád lakta. Negyvenhat nak nevelni belőlük. boltban mindent meg lehet kapni. Az ilyenfajta neveléshez első (S ha meggondoljuk, hogy sok felfeltétel, hogy a diákotthon — ott- nőtt háziasszony színházba, mohon legyen. Sokat tettek az inté- ziba, hangversenyre vagy könyv zeten belül, hogy ez valóra váljon, mellé az örökös, monoton kézi- A szobák berendezése, az épület munka miatt nem jut el, feltétlen 1 ’ J:,~ egészséges, gyakorlatias /gondolkogimnazista és közgazdasági technikumi lánynak, vasutas szülők gyermekeinek ad otthont. Ennyit tudtam a békéscsabai vasutas leánydiákotthonról, mikor egy délután, áthaladva a havas kerten, a kollégium szilenciumi csendjében felmenve az emeletre, Kovács Gyula igazgató szobájába, s egyben az intézeti diákélet kellős közepébe nyitottam. Kockás blúzban, sötétkék szoknyában és A paragrafuson túl... Vételien iil lettem fültanúja a következő történetnek: — És hány éves a néni? — kérdezte a békésszentandrási vb-titszabaduláskor is öregek voltak, de hát adó, az volt mindig meg van most is. A gv^rekek kirepültek a házból, s a két öreg meg ottmakár az asztala mellett gyékény- racR’ Ahogy telt, múlt az idő, Já szatyrát szorongató, szemüveges, nos bácsi leesett a lábáról, néhány fekete ruhás, fejkendős, öreg né- °ta niór nem tud dolgozni sem. nikét. A felesége eljárogat a tsz-be, mi— 0, lelkem, én már 78 va- kor í° idő van- összeszed néhány gyök... . — És János bácsi tud még dolgozni? munkaegységet. Kevés is kell a két öregnek, ők is ezt mondják. Valahogy úgy történt, hogy a tsz— Nem tud az, lelkem, öreg az nyugdíjból nem nagyon futotta az már. Márton-napkor töltötte a adóra, hátralékba kerültek. Most minden esztendőben csinosodik. Az évek során függönyök kerültek az ablakokra, új berendezést kapott a konyha — a sötét, fával burkolt helyiség a prágai sörözők hangulatára emlékeztet. — A könyvtár havonta gyarapszik. A zást, az idő becsülését kell felfedeznünk ebben.) Mások ellentmondanak ennek az érvelésnek: pár fillérért keskeny teddybeer- csíkokat vásároltak, s most buzgón varrják a kucsmát, mert sok mellényben, frufrus, hosszú hajú ha 1 Iban perzsaszönyeg, lemezját- pénzük az nincs, — a divattal és rövid sörényű, viharfrizurás Iá- 5201 rad*ú, televízió. A sportolók nyok az asztal körül, a fotelekben. na*c teniszpálya, kosárlabda-pá- Temesi Katalin, Visy Piroska, lya> Pingpong-asztal. Adám Judit, Rocska Katalin, Ra- A diákotthoni ünnepi progra- bóczky Anna negyedévesek pró- mok: minden vasárnap műsoros bálják a karácsonyi műsort. Móra- estét rendeznek, ahol a lányok ki novella, Ady-vers hangzik el, % köztük kedves összekötő mondatok a szeretet ünnepéről. A próba után megegyeznek, hogy a szöveget bizony még nem árt tanulni. Elbúcsúznak azzal, hogy felmennek a betegszobába ajándékokat címezni. (Később, mikor megnézazonban haladni kell. Nagyon fiatalok még, de már önálló ítéletet alkotnak a társadalommal, az élettel szembeni alapvető magatartásról. Mondják, hogy nemrég egyikük két nővéréről beszélt. Az egyiknek a férje esténként fusizik. ,. . . , . „ . Villát vettek Budán a Hűvös", völgyben. A másik férje kutatomélik kamasz fantáziájukat, szerepünnepséget tartanak a2ok tiszteletére, akik abban a hónapban születtek. Évente egyszer bált rendeznek .,. Még tart a szilencium, mikor a tanulószobába megyünk. Leülök zük a hálótermet, az ágyban fék- az egyik asztalhoz. Bemutatkozás, fásult” — fejezte be a lány... Ta- vő kis elsős Benke Sarolta náthá- ismerkedés. Szabó Mária, Csányi valy egy növendéket Franciaor- san mondja, hogy fel akart költöz- Ilona és Rabóczky Mária harma- szágban élő gazdag édesanyja hívni a betegszobába, de a negyed- dikos gimnazisták terveikről be- ’’ ” *i_~’ ’ tézetben dolgozik, s a különben elég szerény körülmények között élő házaspár esténként tanul a kis albérleti szobában. „De érdekes, hogy az első nővérem, bár mindene megvan, olyan közömbös és évesek „lebeszélték”.) Magunkra maradva, megemlítem Kovács Gyula elvtárenak, hogy milyen közvetlenül beszéltek vele a diákok. Mennyivel másképpen viselkedtek volna, mondjuk húsz évvel ezelőtt az intemá- tus igazgatójának szobájában! Ebben a témakörben maradunk, s az intézetben érvényesülő neve- lesz. Hogy ő is reálisan tervez-e, lési szempontokról esik szó. A majd kiderül a felvételinél, diáklányokra nem „felülről” pró- A szomszéd asztalnál szintén bálnak erőszakolni egy merev fe- harmadikosok. Házi dolgozatot ír- gyelmet, amelynek terhét, kikerül- nak. A cím: Eléggé tisztelik a mai ve érettségi után a diákotthonból, fiatalok az öregeket? Megkérdem, kit számítanak az öregek közé. Azt mondják, a negyven éven felülieket. szélnek. Sokat foglalkoznak a pályaválasztással, hiszen még egy év és dönteni kell. Ilonka és Rabóczky Mária reálisan gondolnak a jövőre. Az előbbi ápolónő, a másik óvónő akar lenni. Szabó Mária még nem döntött, lehet hogy a koreográfusi pályát választja, lehet, hogy iparművész ta magához. Még hátaslovat is ígért. Nem ment. Leérettségizett, s beállt egy 1200 forintos állásba. A végzett lányok, ha kikerülnek az intézetből, nem felejtik el a diákotthont. Kovács György igazgató szerint egyik legnagyobb gond, hogy nincs idő megválaszolni a sok levelet, amely tőlük érkezik. Többen személyesen is eljönnek látogatóba, s elhozzák bemutatni a „kisebbeknek” — a vőlegényt. Padányi Anna nyolcvanat. Azért mondom, hogy most felit kifizetem ennek a száz forintnak és majd a másik felit, ha megint lesz egy „kicsi” pénz... — A gyerekek? — Ah... — száll a sóhaj a meny- nyezet felé, azután halk szóval meséli a néni: — Az egyik Miskolcon, a másik Pesten, a harmabehívtuk őket. Erre jött be az öregasszony... látta maga is. Szegény, ő is nyomorult. Még gyerekkorában szolgálólányként az egyik gazda padlását takarította az első háború után, s egy ott talált gyutacs elvitte a bal kezének három ujját. Szemüveget is azóta hord. Nem is tud minden mundik az igaz, itthon van, de nála is kát megcsinálni. És tényleg hiába egy fészekalja gyerek kér kényé- kérnénk, hogy a gyerekei segítse- ret mindennap. Nem tudnak azok nek, azoknak is van épp elég ba- segíteni... Meg, megvagyunk mi Rengeteg az un°ka. ketten az öregemmel... — Jó, néném, akkor így fizesse ezt a részletet be, aztán majd beszélünk róla megint. Az asszony halkan mondja, „isten áldja meg”... Kicsit nyikorog az ajtó és aztán mi ketten a vb-titkárral összenézünk. Kezembe veszem a hivatalos, levelezőlap nagyságú, zöld betűkkel nyomott adóidézési lapot, s forgatom. A vb-titkár becsukja az adókönyveit, aztán megszólal: — Nehéz ügy ez... Talán negyven éve is van, hogy a békésszent— I\em lehelne eltörölni az adót? — ágaskodik bennem a kérdés és látom, hogy a titkár elkezdi rendezgetni a papírokat, aztán egy kicsit olyan kényszeredetten hümmögye válaszolja: — Hát, talán lehetne... de még nincs tisztázva ez a ház sem. — Miért? Hiszen ők építették? — Persze. Csak, hát három éve húzódik, és annyi hivatalos irat született ebben az ügyben. Egyszer a járásnál, máskor pedig a megyénél akad el. — És, ha megoldódik a házügy, andrási községi elöljáróság enge- valon, v;ilúatják, hogy eltörlik az délyt adott János bácsiéknak, hogy kint a falu szélén, a régi vályogvető gödröknél egy kis házat húzzanak fel. C olyan mindenes volt a faluban, dolgozott a községházán, de az OTI-ba bejelentve nem volt. Lassan, kuporgatva felépült a házikó, csak olyan egy- szoba-konyha. Nem volt annak sem helyrajzi száma, sem telekkönyve. Ok meg éltek úgy észrevétlenül a faluszélen. Már a feladójukat? — Talán ... Talán, talán... — ízlelgetem a szót és arra gondolok, hogy ennek a 78 éves néninek és a 80 éven túl lévő bácsinak miért ne szerezhetnék meg azt az öröme*, hogy abból a kicsinyke kis pénzükből már ne kelljen adót fizetniük, még akkor sem, ha az.:. hátralék... Dóczi Imre rögvest levetnék magukról, hanem olyan családi, otthoni légkört teremtettek a kollégiumban, ahol a diákok helyes magatartása, de egész egyénisége is az önkormányzat, s a saját ébredő felelősségük hatására belülről formálódik, és Tizenhét évesek... Gyerekek és felnőttek egyszerre. A generációs problémáról okos fejtegetések után meglepően gyerekes mondaKöszönet és hála m vér életet ment, „Aki íX vért ad, új erőt ad” — #1 — hirdetik a plakátok, s i Vöröskereszt hívó szavára mind többen jelentkeznek, kik saját vérükkel segítenek a bajbajutottakon. Ezért a segítségért nem jár pénz. Mert hiszen minden pénznél többet ér — s ezt tartják az önkéntes véradók — az a „köszönöm”, melyet a megsegítettek mondanak. A minap a szerkesztőségbe került egy levelezőlap. A gyulai kór. házból keltezték, s a szöveg így hangzik: „Kedves jó Néni! örök hálával és tisztelettel köszönöm, hogy véradásával az én fiatal életemet megmentette. Tisztelettel: Béri Klári tanuló.” A címzett, az életmentő soha nem ismerte megmentettjét. Kettőjük kapcsolata az imént említett levélből, s a vért tartalmazó üveg címkéjének feliratából alakult. Utóbbi így szól: „Stumpf György- né, Elek, Kétegyházi út 2. A véradás napja: 1963. július 13.” Stumpfné három gyermek édesanyja. Három gyermeknek adott életet, s egy negyedikét — Béri Kláriét — megmentette. Az ő életmentő tette nem kirívó példa. Ha csak a példák nyelvén beszélnénk, itt majdnem ötezer esetről szólhatnánk, hiszen ennyien adtak az idén összesen mintegy másfél ezer liter vért a megyében megtartott 45 ingyenes véradónapon. A kicsiny, kétezer lakosú Almáskamaráson száztizenöt en, Medgyesegyházán száz- heten, a Sarkad i Cukorgyárban csaknem másfél százan, Orosházán háromszáztizenöten értették meg a segítséget kérő szót, s egyetlen napon ennyien jelentkeztek. Mindnyájan, egytől-egyig szeretettel, önként adták vérüket a bajbajutottak megmentésére, s most, a szeretet ünnepén — úgy érezzük — nem maradhat el a nekik járó köszönet és hála, melyet minden megmentett nevében mondunk. (Medveczky) A másik otthon M a este ünneplőbe öltözik a család. A gyerek örömtől remegő kis kezét a Télapó karácsonyfája felé nyújtja, s csodálja a csillogó ajándékfát, aztán előhúzza hajasbabáját vagy a szerszámos dobozt — s munkához lát: kócolja a babát vagy építi az emelődarut. A szülő pedig boldogságát talán takarja, de szája sarkában az öröm mosolyog. Együtt van a kis közösség a család melegében, s köszönti a szeretet és a békesség ünnepét. Ma este nem kerülnek elő a nézeteltérések, a viták, helyette megbocsájtó szempárok „morzézzák” a szeretet és tisztelet jeleit. A család e bensőséges melegét semmi, soha nem pótolhatja, nem helyettesítheti. Mégis eszébe juttat az embernek ez az este egy másik családiasságot, egy nagyobbat, amelynek ugyanolyan állandó tagjai vagyunk, mint e kis közösségnek. Ahol a nap egy részét éljük, ahol dolgozunk, ahol munkatársaink előtt vizsgázunk óránként munkabecsületünkből. Ez is otthon. S talán nincs is olyan ember, aki ne kívánná itt is éppen úgy a családi melegséget, a szeretetet, mint élettársa és gyermekei körében. mikór erről beszélünk, J L vagyis arról, hogy otthonossá kell tenni, emberi melegséggel kell elárasztani a munkahelyet — akkor igaz szavunkat hallatjuk. Ahol az ember tehetsége, örök alkotó vágya megtestesül — s önmagának testesül meg a mi társadalmunkban — ott nem lehet hideg, nem lehet zord az emberi érzelmek időjárása. Nem lehet, mert a mi munkánk műhelye nem a profit pénzverdéje, hanem a javak, az emberért történő cselekedetek szentélye, ahol az alkotás közben is jól akarja érezni magát az ember, akár vasat önt, akár házat épít. Elveinket mi valljuk, s sérthetetlennek is tartjuk. De ennek ellenére tudjuk — vagy éppen ezért érezzük —, hogy nem mindenütt honol még a munkahelyeken az ellátottság, az otthonosság vagy úgy is mondhatjuk, hogy a szocialista munkakörülmény. Butaság magunkat ámítani, s nem tudni, hogy vannak még nyugtalanító munkakörülmények is egyes helyeken. Kevesebb ugyan a rossz, mint a szép, egészséges és modern, de mégis van. Nemrég végigjártam Csabán a vegyesipari vállalat néhány telephelyét. Láttam lavóros „mosdókat”, befagyott csappal tusolót, öltözővel „összevont” ebédlőt. Azt is megmondták az emberek, hogy ez nem méltó már 1963-hoz. De hogyan mondták meg! — Éppen ideje, hogy megépítsük az új telephelyet, ahol már modem lesz a mosdó, öltöző és ebédlő ... |m| a van is tehát rozoga és kopott falú öltöző, mert eddig még nem futotta a pénzből, tudja a munkás, hogy ez nem a mi társadalmunk „profilja”. Ennek előbb- utóbb el kell tűnnie nálunk, és új, kényelmes, meleg otthon lesz helyette. Tudja, s természetesnek veszi, hogy nemcsak a családi fészeknek kell nálunk az emberi kényelmet szolgálni, hanem a munkahely „szociális létesítményének” is. Az a kapitalista ország vesse hát ránk a követ a még meglévő szociális gondjainkért. amelyikben a munkások úgy látják jövő munkahelyeiket, mint a mi munkásaink. És ahogy el mondta ennél a vállalatnál az igazgató: — Mondja meg a tárgyilagos ember, hogy ki a felelős ezekért az elhanyagolt munkahelyekért: mi vagy a múlt?
