Békés Megyei Népújság, 1963. december (18. évfolyam, 282-304. szám)
1963-12-23 / 301. szám
1963. december 23. Hétfő Tíz év után újra együtt Sokat gondolkoztam azon, hogy mi volt az 1963-as év legmaradandóbb élménye számomra. Az év legszebb élményét megírni mindig nagy nehézséget jelent az ember számára. Egy év 365 nap, annyi mindent ad, amire szívesen emlékszünk. Kiválasztani a legszebbet, a legél- ményszerűbbet mégis nagyon nehéz. Amikor magamban rendezgettem a gondolatokat, any- nyi jelentkezett, szinte kiabált, mondta: „engem írj le, engem írj le". Így esett a választásom arra, amit most elmondok. Azért is ezt választottam, mert sokszor vagyunk úgy, hogy írunk másokról, de magunkról megfeledkezünk, mintha velünk nem is történne semmi említésre méltó. Aztán meg azért választottam mégis ezt a témát, mert végső fokon nem is én voltam a főszereplő, sokan voltunk meg az ember valahogy egy kicsit úgy is van vele, hadd tudja meg ország-világ, mily nagy esemény az egyén életében egy- egy családi momentum. Igen, családi momentum, mert tulajdonképpen erről van szó; nem esküvő, nem gyerekáldás, egyszerű találkozó, összejövetel. Igaz, hogy sokféle találkozó van, sokféle összejövetel, de vajon hány család van, ahol ilyen összejövetelről nem beszélhetnek. Hány és hány család van olyan, ahol a gyerekek felnőnek, szétszélednek a szélrózsa minden irányába és azután megfeledkeznek a Szülők iránti kötelességről, talán szégyellik is azokat, különböző okok miatt, s kerülik a találkozást. Azzal kezdeném, hogy a mi kis családunk tíztagú. Van közöttünk 41 éves és 20 éves. Lány elég kevés, mindössze egy. Van közöttünk hivatásos katona, rendőrtiszt, építőmunkás, pedagógus, fiatal katona, irodista. Van közöttünk nős, családos. A korból ítélve általában kinőttünk a sárból, kit erre, kit arra vetett a sors, a hivatás, volt úgy, hogy a nyolc gyerek nyolcfelé volt, az ország különböző vidékén. Ezen ma sem sok változás történt. Szüléink egyszerű parasztemberek, nekik többre nem tellett. Talán nem is akarták. Inkább a gyerekek. És ez valahogy így is történt, mert a gyerekek többre vitték, nem azért, mert a paraszti munkát nem szerették, ez az élet rendje, az új élet rendje, dolgozni, tanulni szüntelen. Elkerülünk a szülői háztól messzire. Viharok jöttek, mentek, mi maradtunk megingathatatlanul, úgy, ahogy nevelt bennünket a mozgalom, a párt. Nemcsak munkára, becsületre is. Igen, becsületre is, a szülök szereidére, megbecsülésére. De hát az élet sokszor nem ismer kö- nyörületet, mert mi lehet legfájdalmasabb a szülőnek, minthogy meg kell válni féltett, szeretett gyermekétől A szülő sokszor úgy van, talán többet nem is látja gyermekét. Lázadozik a sors ellen, mert elragadja tőle szeretteit... És itt jön a nagy kérdés. Hányszor hallani: van nekem fiam meg lányom, de azok nem érnek rá... Igen, ilyen is van. Nem érnek rá... Pedig a szülői házhoz visszatérni rá kell érni, ahogy mi is ráértünk és ráérünk. Mert visszatértünk, ha nem is örökre, ha nem is mindannyian egyszerre egy-egy napra, de ebben az évben ott voltunk nyolcán emberül, terebélyesedve. Élmény? Leírni szinte lehetetlen, ami ott volt. Elképzelni is nehéz, mi történt, milyen érzések kavarogtak a szülői szívben, mikor a felnövekedett hajtások, a megemberesedett gyerekek újra körülvették őket, a szerdet számtalan jelével. Az öröm s a meghatottság könnyei csillogtak a szülők, gyermekek, s az unokák szemében. S bizony, mikor körülültük a nagy asztalt, az Idegen azt gondolhatta volna, itt lakodalom van, pedig nem az volt. Nem történt más, csak a család összejött úgy, ahogy annak idején, mikor még kiesik voltunk. Lehet, hogy másoknak nem mond sokat e visszaemlékezés, de nekem s valamennyiünknek, akik ott voltunk, ez volt az utóbbi évek legszebb élménye, s erre fogunk visszagondolni még nagyon-nagyon sokáig. Háló Ferenc Szeretet és melegség a kis szobában Frissen süli kolbász ínycsiklandozó illata áramlik kifelé a nyíló ajtón. Benn az édesanya éppen a kész almakompótot önti tálba, hogy kihűljön. A főtt birsalma enyhén savanykás, mégis nehéz, édes illata összevegyül a sütőben párolgó kolbász fűszeres szagával. Vacsora készül Keresztes Jáno- séknáL Jelentősége van Kereszteseknél az ilyen vacsorának. Hosszú évek küzdelme, a becsületes, szongalJövöre új házat építenek OTP- kölcsönnel. A kis szobában: száradó ruhák sokasága a kifeszített zsinegen. Fuplin férfiing, gyapjúpulóver, gyermekmackó és más holmi. A fiatalos mamának szinte naponta mosni kell, hogy tiszta ruhával láthassa el gyermekeit. Bogár- fekete szeme csillog, amíg sorolja, mit vettek a legutóbb is, milyen ruhával lepték meg a kicsinyeket és nagyokat. Aztán invitál a spájzmak kinevezett helyiségbe, ahol boldogan mutatja a sok kolbászt, húst, télire szánt eleséget. — Az idén vágtuk a legnatgyobb hízót — mondja. — Kétszázhetven kiló volt. Amióta a tsz-ben vagyunk, minden évben vágunk. Kell is, nagy a család. S hogy milyen sok kell, arról néhány szám is meggyőz bennünket, amikor felsorolja a napi Szükségletet: — Naponta 4—5 kiló kenyér, fél kiló zsír és egy paprikás krumpli főzéséhez 6—7 kiló krumpli. Ez csak a legszükségesebbje. Az édesapa tavaly takarmányos Ha így tanul, bizonyára teljesül a vágya. Jancsi ötödikes. Ö gépkocsivezető akar lenni. Nagyon szereti a gépeket. Sok kolbász készül a 270 kilós hízóból. más munka révén jutottak el idáig. Az édesapa a körösladányi Dózsa Termelőszövetkezet tagja már nyolc éve. A helyi cigánycsaládok közül őket úgy emlegetik a faluban, hogy a legszorgalmasab- bák, a legdolgosabbak, akik jó munkájuknak köszönhetik, hogy már elkerültek a telepről. A tanács segítségével — bár egyelőre még szerény — egyszobás házba költöztek, s már nem szorong a nagy család a telepi kunyhóban. nálmi. Ugyanakkor nyílt a szomszédok ajtaja. A szomszédasz- szony is özvegy, de már régen. Megállítja: — Hová ilyen időben? — Hát csak le az utcára. — Hull a hó. — Hát hull. — Igaz, egy kis séta ilyenkor is egészséges — mondja a szom. szédasszony. Aztán hozzáteszi: — A sálját igazítsa meg, nehogy meghűljön. Azzal már ott babrál kövérkés ujjaival a nyakánál, elrendezi, tömködi be a sálat a téli kabátba. Közben nézi. Nézi. — Hát csak vigyázzon magára... Nézi. — Köszönöm, majd csak vigyázok. Akkor a szomszédasszony kezet nyújt, jó meleg a keze, szorongatja az övét. Alig akarja el. engedni. Hát jó. Megy le a lépcsőházban, óvatosan. Ilyen téli déledőttön sötét a lépcsőház, szegény megbol. dogult is majdnem leesett egyszer. Még fiatalasszony volt, valamin nagyot nevetett, megbotlott a lépcsőben. Kiért az utcára, sűrű hó esik, de sebaj. Min is nevettek akkor? Most az utcán félhangosan beszélt, kérdezte önmagát, s felelt rá. Min is nevettek, még évekkel később is szó volt róla. De sokat nevettek. Kezdetben: — Csókolj meg. — Hogyisne... Aztán nevet. — Elkaplak, agyonszorítlak... Csak nevet. Mondom neki: te Kaita, a nevetéstől hízol, olyan leszel, mint egy teli hordó, aztán csak gurítlak. Ezen is nevet. Egyszer elsózta a levest. — Te, erre a levesre egy vö dör bort megiszom... — Még mindig jobb, mán the cukrot tettem volna bele, Nevet Megy az utcán, félig csak gondolja, félig kimondja, félhangosan; — Milyen vidám volt mindig Pedig gondok is akadtak. Csücsöríti a száját, aztán kibugy- gyan a nevetés. Szippant egy nagyot a hideg levegőből, sóhajt utána: — Nekemvaió volt. A siető járókelők megné/ik az öregembert: né' beszél Önma. gában. — Nekemvaió volt Már öreg házasok voltak, megtanította kártyázni. Ha nyert, úgy nevetett, hogy szinte felverte a házat. Ha vesztett, akkor is nevetett: — Nem baj, öregem. Ez a pár fillér is a családban marad. Család. Család nincs. Esik a hó és nincs semmi. Ezt is kimondta, hangosan: — Nincs semmi. . Egy térre ért, most mindenütt süppedő hó, a padokon Is magas hópáma. Hangosan: — Itt is ültünk sokszor. A téren egy lélek sincs. Akik átvágnak, azok is szapora lépéssel. Körülnéz. Aztán: — Menjünk el innen. Ide se íövök el többé... Elment egy kocsma előtt: — Nem... Elővette a pipát. Visszatetle: — Nem. Nehezen, valahogy eltelt a tap. Este kopognak az ajtón. A szomszédasszony. Szalvétával takart tányért hoz a kezében. — Egy kis kalácsot sütöttem... kezdi — hoztam néhány szeletet Hozzáteszi: mazsolás. Leteszi a tányért az öregen 'r elé, feltaksrja. Aztán nézi az öreget. Nézi. Bodó Béla ; A kis tanitónőjelölt. Derültséget okoz az, ahogyan a harmadikos Feri kijelenti: „Kocsis leszek a tsz-ben”. Magyarázatképpen hozzáteszi, hogy nagyon tetszenek a tsz lovai. A legkisebbet is Ferinek hívják. \ csodálkozó tekintetre az anya álaszol: — Magamhoz vettem a testvé- em gyermekét, a kis Ferkót. Nekik még nehezebb, hát vállaltam, hogy én nevelem fel. Ahol sok a gyerek, ott elfér még egy. így van két Ferink. Érkezésünkkor szólt a zene a telepes rádióban. A két Ferkó vidáman táncolt a szoba közepén. Természetesen a legújabbat: a twistet ismerik ők is. A fényképezőgéptől azonban megijedtek, s most csak a hosszas rábeszélés után álltak kötélnek. A zenét Gizi dúdolása helyettesíti. Ez mit sem zavarja a két lurkót. Vígan járják. Csak a legidősebb fiú hazatérése vet véget a táncnak. Nagy a család, sok szelet kenyeret kell vágni naponta Gizinek. volt a tsz-ben és 600 munkaegységet ért el. Az idén kocsikísérő és rakodó. Most éppen a pulyka- szállításnál segít. A gépkocsin Békéscsabára viszik a tsz pulykáit. Késő éjszaka ér haza, de vállalta ezt is, hogy szaporodjon a munkaegység. Ilyen dolgos a család többi tagja is. Zoltán, a nagyfiú szintén rakodó a tsz-ben, Gizi, a legnagyobb lány nyáron a Körösi Állami Gazdaságban dolgozott. A kisebbek még iskolába járnak Faggatjuk, ki, mi szeretne lenn5 Határozott válaszokat kapunk. Marika 14 éves, a család büsz kesége. Nagyon szeret tanulni, különösen a biológiát, a földrajzot kedveli. Még késő este is tanul, s ilyenkor a többieknek csendben kell lenniük. A legnagyobb számú petróleumlámpa pislákoló fénye | világít könyvének betűire. Nem könnyű így a tanulás, de jövőre, az új házban villany világít. — Tanítónő szeretnék lenni — válaszol kérdésünkre Marika, s hosszú fekete haját hátraveti. Fel- I emelt fejjel, büszkén mutatja ellenőrző-könyvecskéjét, melyben „ négyesek és ötösök sorakoznak. Twistéi a két legkisebb. Elegánsan jelenik meg. Mű-bör- bátban, divatos zakóban, mintha nem is a tsz-ből, munkahelyéről jönne. Néhány perccel később azonban már vágja a fát a havas udvaron, gépkocsink reflektorfényében. Kell az édesanyjának a holnapi tüzelő, s ez esténként az ő házi teendője. Búcsúzunk a kis szobában lakó aagy családtól, onnan, ahol oly sok melegséget, egymáshoz való ragaszkodást Iá mk. Kasnyik Judit Fotó: Kocziszky
