Békés Megyei Népújság, 1963. november (18. évfolyam, 257-281. szám)
1963-11-07 / 262. szám
1963. november 1. 4 Csütörtök Mi köze a termelésnek a kultúrához? őszi színorgiában tobzódó ligetek és fasorok között vitt útunk Mezőhegyesre, ahol egyenesen a cukorgyárba tartottunk. Kíváncsiak voltunk, hogy éppen a répafeldolgozási idényben mi lehet a véleménye a kulturális munka jelentőségéről egy gyárigazgatónak? Szávai Ernő, alkit üzemla- katosi sorból emelt szaktudása és kitűnő szervező készsége vezetői posztra, s aki, noha hatvanadik éve felé közeledik, az egymást váltott igazgatók után elsőként teremtett itt olyan rendet, hogy ma a Mezőhegyes! Cukorgyár ebben az iparágban a legjobbak egyike, éppen az irodaépületből sietett ki, s kérdésünkre kissé idegesen válaszolta: — Kultúra? Éppen most, amikor több napos üzemi fennakadást sikerült elhárítanunk? Olyan ez, mint mikor Damjanich azt mondta kivégzése előtt a hóhérnak, hogy vigyázzon a szakállára. — Ha így van, nem akarjuk feltartani — feleltük —, de any- nyi időt engedjen, hogy tisztázzuk a fogalmat: a kultúra, a művelődés, zene, tánc, színjátszás, de még valami, például a műszaki tudás gyarapítása is, többek közt. Például ön sem lenne ezen a poszton, igazgató elvtárs, ha nem lenne jó szakember is egyben. Szávai elvtárs elmosolyodott. — 1:1, mindnyájunk javára. Én ebben a feszült állapotban, amikor munkások és vezetők fáradhatatlanul törik magukat, hogy „menjen a verkli”, olyan furának találtam, hogy megjelenik a sajtó és kultúra, szórakozás felől érdeklődik De bocsánat, most már tökéletesen értem a dolgot. Arra kíváncsiak, hogy munkásaink és vezetőik élnek-e mindazzal a szakművelődési lehetőséggel, ami egy szocialista hazában rendelkezésre áll és amit az üzem szakadatlan fejlesztése elvár. Nos, elnézésüket. Más alkalommal szívesen állok rendelkezésükre, de most százfelé kell rohannom, hogy a rendes kerékvágásba zökkenjen a munka. Ellenben itt van Havas János . üzemi szakszervezeti titkár vagy Lengyel János, a gyár művelődési otthonának az igazgatója, majd ők... Iz említettek közül sajnos, egyik sem tartózkodott Mezőhegyesen, mint az később kiderült. Azonban üres kézzel sem akartunk távozni. Szávai elvtárs el kalauzolt bennünket egy kis udvari irodahelyiségbe, bemutatott Nagy Lajosné légó-adminisztrá- tomak és magunkra hagyott. Nagyné szabadkozott előttünk, hogy ő nem hivatott egy ilyen nagy üzem kulturális életének a bemutatására. Az utólag érkezett Bajusz Péter, légóparancsnok-helyettes hasonlóképpen vélekedett. Azért mégsem hagytak cserben bennünket. A maguk módján bizonyítani akarták, hogy van a cukorgyárban kulturális élet! Közhelyszerűen sorolni kezdték a televíziót, a könyvtárat, a klubot, a különféle szakköröket. Említették az úttörőzenekart, irodalmi színpadot, színjátszást... Hogy a kultúrélet „másik oldalára” segítsük őket, az iránt érdeklődtünk, hogy hányán dolgoznak kampányidőben a gyárban? Kiderült, hogy a „kampányosokkal” és a törzsgárdával együtt 1200— 1300 ember. Az előbbiek, a répa- mosók, rakodók és egyéb segédmunkások túlnyomó többsége nem mezőhegyesi, s az idény leteltével másutt vállalnak munkát, szinte vándorolnak az országban. Amíg itt vannak, művelődésükért legfeljebb a televízió és a könyvtár vagy a mozi tehet valamit. Szakképzés dolgában számításba sem jöhetnek a rövid idő miatt. Ellenben állandóan a községben élő, az üzem karbantartásáról gondoskodó 65-0 főnyi törzsgárda sorsa, kulturális, szakmai nevelése megfogható valóság. Ezzel a kinccsel miként gazdálkodnak itt, ez volt érdeklődésünk izgalmas része! — De jó, hogy jött Keresztes elvtárs! — kiáltott fel Nagyné és Bajusz Péter egyszerre, mikor éppen ehhez a részhez kanyarodtunk, mármint a törzsgárda kérdéséhez. Olajfoltos overálban, sütés sapkában egy szelíd tekintetű, de határozott mozgású és magatartásé fiatalember lépett a szobába: Keresztes József üzemi kazánkovács és kultúrfelelős egy- személyben. Szabadkozott, hogy sokat ő sem tud, mert csak nyár óta gyakorolja kulturális tisztségét. Kezdetben ő is a tévével meg a tánccal, színjátszással hozakodott elő, csak ezek alatt értvén a kultúréletet, a művelődést. Hamar kiderült azonban, hogy Keresztes elvtárs otthonosan mozog a fogalom „másik oldalán” is. Kis idő múlva már elmélyülten beszélt arról, hogy náluk hányféle fokon, módon tanulnak, képezik magukat az emberek. Szinte kivülről tudta, hogy kik egészítik ki általános iskolai ismereteiket, kik a gimnazisták, technikumba járók. Említette Madarász Lászlót, aki viszont már a Budapesti Műszaki Egyetem levelező hallgatója. Az üzemben rajzolóként kezdte, jelenleg energetikus. Hat fiatal tanulmányi ösztöndíjasuk is van. A megfelelő egyetemeken készülnek gépész-, építész-, vegyész-, elektro- Hieve agrármérnöknek, ki-ki a maga választotta szak szerint, hogy aztán diploMűsoros divatrevük megyénkben mával a zsebükben ide a cukorgyárba térjenek vissza tudásuk kincseivel. I szakszervezeti bizottság, mely az ismeretterjesztés, a különféle tanfolyamok, szakmai előadások gazdája és szervezője, a karbantartási idő hónapjaiban munkásakadémiákról, ismeretterjesztő előadásokról, hegesztő-, nehézgépkezelő- és egyéb szaktanfolyamokról gondoskodik. Ezeken az üzem szakemberei az előadók, azonban nemegyszer érkeznek szakelőadók Pestről is, a Cukoripari Igazgatóságtól. A szakszervezet volt elindítója egy 8 előadásból álló szakszervezeti, politikai előadássorozatnak is. Az a tervük, hogy a megnövekedett igények miatt a művelődési otthonban előadótermet és tanulószobát rendeznek be... Miközben Keresztes elvtárs erről beszél, úgy mellékesen az egész szakművelődési mozgolódásnak a célját és értelmét is megfogalmazza: — Azért kell az iskola, tanfolyam, továbbképzés meg mindenféle, hogy jobban menjen a termelés és ha az halad, akkor növekszik a kereset, s ha más oldalról nézzük is a dolgot, a tanulásban való iparkodás mindenképpen érthető és helyénvaló. Olyan ember mondja ezt, aki abban a kazánkovács-brigádban tevékenykedik, amelyik a Szocialista brigád megtisztelő címnek már harmadszori tulajdonosa! És rajtuk kívül még vagy fél tucat brigád küzd az üzemben egymással vetélkedve és másokat is buzdítva a tanulásban, termelésben, előrejutásban... Ismét feltehetjük a kérdést: Mi köze a termelésnek a kultúrához? A Mezőhegyesi Cukorgyárban — úgy véljük — megadták rá a választ. Huszár Rezső NAPTAR 1963. november 7., csütörtök. Tóth Árpád — 35 évvel ezelőtt, 1928. november 7-én halt meg Tóth Ár. pád_ irodalmunk egyik legkiemelkedőbb költője. Gyermek, éveit Debrecenben töltötte • majd itt lett újságíró. Itt mutat, kozott meg először költői tehetsége. A Tanácsköztársaság írói direktóriumának tagja. Költészete halk és mély zengésű, versei saját bánatán keresztül a Horthy-korszak idején az egész népre nehezedő vigasztalanságot fejezi ki. Néhány verseskötete: Hajnali szerenád — 1933, Lomha gályán. Legutóbb Vers- fordításai (1949), valamint novellái és válogatott cikkei (1960) jelentek meg. Az Űj Isten című költeményéből idézünk: „Mit elrontott sok régi, úri isten Formáld boldoggá pörölyös kezeddel És a magad képére gyúrj át minket. Te, istenek közt új és proletár Emelj minket roppant tenyereidre. Hozsánna néked, új isten, hozsánna. Legyen szavad teremtés új igéje, Formáld át sáros, bűzös, ócska bolygónk.” • — 85 évvel ezelőtt, 1878. november 7-én született Lise Meitner osztrák fizikusnő, aki Otto Hahnnal együtt felfedezte a protaktiníumot. Bebizonyította azt, hogy a gammasugárzást az atommag bomlása okozza. Frischsel együtt kiszámította az atommag hasadási energiáját. Ez a számítás becsülte fel első ízben az így felszabaduló hatalmas energiát. Megnyílt Ezüst György festőművész tárlata a békéscsabai Képcsarnok-boltban Ezüst György békéscsabai festőművész negyedik önálló tárlatát nyitották meg kedden délután 5 órakor Békéscsabán, a Képcsarnok Vállalat boltjában. A miniatűr tárlaton a művész 26 legújabb alkotását mutatja be. A képek legnagyobb részt Békéscsaba és a megye életét tükrözik, néhány képe azonban soproni és egri útjainak emlékét idézi. Az ünnepélyes megnyitón Püski Gábor, a megyei tanács művelődésügyi osztálya népművelési csoportjának vezetője méltatta Ezüst György munkásságát. A miniatűr kiállítást már a megnyitó napján sokan megtekintették. GERŐ JÁNOS: A Békés megyei Iparcikk Kiskereskedelmi Vállalat műsoros di_ vatrevü keretében mutatja be a legújabb divat szerint készült konfekcióit. A november 11-én Orosházán, az Alföld-étteremben, 12- én Szarvason, az Árpádétteremben, 13-án Békéscsabán, a Csaba- szálló éttermében, 14-én Gyulán, a Komló-étteremben, míg 15én Békésen, a járási művelődési ház. ban megtartott divatrevü műsorában fővárosi táncdalénekesek: Kovács Erzsi és Majláth Jenő, valamint Hajdú Júlia zeneszerző lép fel. A divatrevün képet nyernek a résztvevők arról, hogyan készült fel a télre az iparcikk kiskereskedelmi vállalat, ahol bemutatják az exkluzív árukat is. Ezek a bemutatók különböznek a KISZÖV, illetve a központ által rendezett bemutatóktól, ahol egyedi példányokat mutatnak be, itt viszont egy-egy megtetszett ruha, kabát már a helyszínen is megvásárolható lesz. A Gyulán megrendezendő divatrevü egyik érdekessége még, hogy az disznótoros vacsorával lesz egybekötve. (16) — Egy... kettő... hadd jöjjenek, hajtsd őket, Balázs... kapd el, gyerek, vidd a tietekhez. Ez a tizedik most koca lett. Várnagy bácsi észrevette, hogy a tizedik számnál Varjú a nagyobbacska malacokat tolja előre. Néhányszor sikerült is terve, s ilyenkor nagy volt az öröm. Talán szólni kellett volna, hogy csak sorjában, ahogy a szerencse hozza. De úgy tett, mintha nem venné észre a csalafintaságot. — Tizennégy! Már tizennégy van — kiáltotta a legnagyobb lány, s szinte muzsikált a szó az ajkán... — Ez a tizennyolcadik a legnagyobb! — mondta később Sanyi gyerek boldogsággal a hangjában. Odaóvatoskodott a kis süldőhöz, szeretettel megsimogatta a hátát. Képzelete már hófehér inggé, ragyogó, fényes cipővé változtatta a kunkori farkú malackát. És a jószágok szaporodtak a kutricában. Egészen húszig. Valóságos falka volt már. Az agronómus ekkor így szólt: — Varjú bátyám, úgy viselje gondját a kocáknak, hogy a legközelebbi választásnál ezt megint folytatjuk. A sertésgondozó a kezét kereste, hogy megszorítsa. — Kö ... köszönöm ve... vezető kartárs. — Ne nekem köszönje — szégyenkezett Bujdosó. — Megérdemli, megdolgozott érte. — Apám, itt van a kajla fülű is! — kiáltotta Sanyi tele torokkal és megfogta az apja karját, odahúzta az elrekesztett jószágokhoz. Az asszony és a gyerekek egymás szavába vágtak, alig lehetett érteni, melyik mit mond. Már ecsetet is kerítettek és fekete festékkel megjelölték mind a húsz malacot. Bujdosóék észrevétlen elkötötték a hátaslovakat, továbbindultak. — Agronómus kartárs — szólt csendesen a brigádvezető, amikor a majort elhagyták, — tavaly többszöröse elhullott annak, amennyit most Balázsnak részibe kiadtunk. Ez valóságos csoda. Bujdosó visszatartotta a lovát, ügyetlenül rákacsintott az öregre, s rekedt hangon mondta: — Jó úton járunk, Várnagy bácsi. Érzem, hogy megtaláltuk annak a kötélnek a végét, amivel kihúzzuk a szövetkezetét a kátyúból. A csatornánál Bujdosó elvált a brigádvezetőtől és a központnak vette az irányt... Amikor az irodába ért, ott már várták. Az elnök, a kertészeti brigádvezető meg egy idegen, valami térkép fölött hajladoztak, amikor benyitott. Az ajtónyitásra a kiküldött megfordult. Arcára széles mosoly ült, széttárta a karját. — Szervusz, csavargó! így várod a vízügyis vendéget? — Szatmári... Imre pajtás, te vízügyis lettél? összeölelkeztek. Nézegették egymást, hogy ki mennyit változott. — Az isten sugallta neked ezt az ötletet — nevetett Bujdosó. — Éppen rád van szükségünk. A jólöltözött szőke fiatalember huncutul hunyorogva válaszolt: — Tudtam, hogy itt vagy, de meg akartalak lepni, ezért nem írtam meg előre, ki lesz a vízügyis látogatód. — Ügy látom, maguk együtt végeztek — szólt közbe Piroska kedveskedve. — Méghozzá Debrecenben — felelte Szatmári büszkén. És mitsem törődve azzal, hogy mások is vannak a szobában, százfajta kérdést tett fel barátjának. Évfolyamtársakról érdeklődött meg a régi ismerősökről, és minduntalan anekdotákba kezdett: — Emlékszel, amikor Nyurgá- ékra rázártuk a gépszín ajtaját?! Mi elmentünk az Arany Bikába, ők meg egész éjjel ott dideregtek, míg végre hajnal- tájt Molnár bácsi meghallotta
