Békés Megyei Népújság, 1963. szeptember (18. évfolyam, 205-229. szám)

1963-09-08 / 211. szám

Műkedvelő színjátszás Békéscsabán a múlt század utolsó negyedében Tóth Béla: Egy-egy város színháztör. téneténak feldolgozásakor leginkább csak a hivatásos színészekből álló társulatok előadásai kerülnek taglalás­ra, elemzésire. Sajnos, kevesen gondol­nak a műkedvelő színészek, re, színészcsoportcfcra, ame­lyek pedig jelentős szerepet töltöttek be, különösen egy. egy elmaradottabb vidéki város vagy falu kulturális életében. Azokra a legin­kább iparos, majd a későb­biek folyamán munkásifjak- ra, akik a nehéz napi mun­ka után is vállalták a pró­bák és előadások fáradal. mait, csak azért, mert ma­guk is küldetést látták eb­ben vagy esetleg azért, mert a bevétel koronái, forintjai, krajcárai is elő. segítették valamilyen jóté­kony cél mielőbbi megváló, sulását. Békéscsabán a szervezett műkedvelő színészet gyöke­rei a múlt század 70-es éveire nyúlnak vissza. 1875 márciusában alakult meg a Csabai Műkedvelő Társulatt amely nagy ambícióval fo­gott munkához. (Első terve, zetében évi 6 bemutató sze­repelt!) E nagy nekibuzdu­lás eredménye azonban mindössze egy előadás lett — minden valószínűség sze­rint a helyi lap éles kriti­kája miatt —, 3 évig nem is hallattak magukról. Egy megtisztelő megbíza­tás hozta össze ismét a cso­portot, amikor a felépült ál­landó kőszínház ünnepélyes megnyitóján való közremű­ködésre kérte fel őket a rendezőség. Az 1879. március 8-án le­zajlott megnyitó műsorá­ban a műkedvelők Szigeti József: A falusiak című 3 felvonásos vígjátékával sze­repeltek. Az előadás szín­vonala — a korabeli kriti­kából ítélve —, állta az ösz- szehasonlítást a hivatásos színészek által produkált bemutatókéval .is — így a közönségsiker sem maradt eb Az új színház első igazga­tója: Krecsáwyi Ignácz is felismerte a legjobbak szí­nészi tehetségét és merész újításként a „Peleskei nó­tárius” egyik előadásán 3 műkedvelő is fellépett egy- egy kisebb szerepkörben. Az „alkalmi hivatásos szí­nészek” fesztelen színpadi mozgásukkal, ügyes alakítá­saikkal nagyban hozzájárul­tak az előadás sikeréhez. A kedvező fogadtatás, az elismerések ellenére sem volt hosszú életű e műked­velő gárda, mivel 1879 nya­rán még kétszer felléptek ugyan önálló előádás kere­kében. ezzel azonban be is fejeződött működésük — ■többet nem lehetett hallani róluk. Mintegy 4 évi szünet kö­vetkezett ezután a békés­csabai műkedvelő színját­szás történetében, 1833-ban .azonban megalakult az ipa­ros ifjak műkedvelő cso­portja — mely több mint másfél évtizedes fennállá­sa alatt vezető szerepet ját­szott a helyi együttesek kö­zött.': Bemutatkozóul Nevégyel Imre békéscsabai szerző darabját adták elő és mivel ezzel mérsékelt sikert arat­ta^ csak 2 év múlva vállal­koztak újabb fellépésre. Okulva azonban az előző bemutató hibáiból, ezúttal már ismert művet, Szigli­geti Ede: Házassági három parancsát tanulták meg, amely mind erkölcsi, mind pedig anyagi téren a kívánt eredményt biztosította. Bár az együttes létszáma ebben az időben alig halad­ta meg a tízet, úgy látszik, hogy komoly nehézségoe üt. között még ezeknek az ösz- szetartása is. Az elkövetke­ző években még az eddigi évenkénti 1—1 előadás is elmarad. Végre hatévi szünet után ismét a „világot jelen­tő deszkák”-ra léptek az iparos ifjak és igazi virág­korát is ekkor, a 90-es években érte el a csoport. Az 1893—99 közötti idő­ben általában már évi 2—3 előadást tartanak, új ta­gokkal kiegészülve, mintegy 30—35 főből áll a gárda. A közönség érdeklődésé­nek megfelelően elsősorban népszínműveket, operette­ket tanultak, illetőleg mu­tattak be. („A parasztkis- asszony”, „A falu rossza”, „Sárga csikó”, „Szép Ga- lathea”.) Igényességüket bi­zonyítja az is, hogy ekkor már külön rendezőt foglal­koztattak Bányász Zsig­mond személyében. Szinte valamennyi előadásuk je­lentős sikerrel zárult. Va­lóságos „törzsközönsége” volt már bemutatódlcnak, sőt több darabot meg is kellett ismételniük. 1899-ben tartotta az ipa­rosok csoportja utolsó elő­adását, ezután a sikeres szereplések egész sorozatá­val dicsekvő együttes fel­oszlott. Az iparos ifjak műkedve­lői mellett más csoportok úgyszólván szóhoz sem jutottak Elszórtan történ­tek ugyan próbálkozások al­kalmi együttesek részéről, ezek a társulások azonban tiszavirág életűnek bizo­nyultak és 1—2 előadás után fel is bomlottak. (Pl. a Nőegylet műkedvelői. 1897.) Közel negyed század alatt összesen 21 műkedvelő elő­adás — nem sok. Különö­sen nem mai szemmel és méretekkel. A maga korá­ban azonban nagyon nagy jelentőségű volt, hiszen a szereplők és nézők műve­lődésén, szórakozásán túl, városunk korabeli művelő­dési viszonyainak fejlődé­sét is nagymértékben előse­gítette. Papp János O/eg Csernoguz: Erkölcsi támogatás C eleségem váratlanul * megbetegedett. Elhív­tuk az orvost, aki azt mond­ta nekem: — Felesége élete az ön kezében van. Legfontosabb számára az erkölcsi támo­gatás. Ezt ón közöltem az asz- szomnyaj Ö csak legyintett a kezével és a halálraítélt ember hangsúlyával azt mondta: — Az orvosok mind egy­formák, mondanak valamit és egészen más sül ki belő­le. Tudom, meghalok. Isten veled, nősülj meg, de ne feledkezz meg szegény kis feleségedről! De tudom, te elfelejtesz és még egy szál virágot sem teszel síromra.. Itt hirtelen eszembe ju­tott az orvos tanácsa az er­kölcsi támogatásról. — Ugyan! — kezdtem élénk hangsúllyal. — A leg­drágább élő krizantémból és fenyőből készült koszorúkat rendelem neked. A fekete gyászszalagokra gyengéd és megindító feliratokat írunk. A z asszony szemeiből " két könnycseppecske gördült le. — A sírodra tudod mit ültetek? Na, találd ki! A te kedves jázminjaidat és fa­gyait. A virágokat termé­szetesen körülkerítem szép kék kerítéssel. Hiszen te úgy szeretted nézni a kék eget. Nejem lassan szipogni kezdett. Lelkesen folytattam — Emléked megőrzésére, drágám, gipsz mellszobrot rendelek, amely téged fog ábrázolni nylonblúzocská- ban, melleden rózsákkal. A frizurád pont olyan lesz, mint amilyen egybekelé­sünk napján volt. IJitvesem itt sírva fa­11 kadt — Na, nerh kell, boldog­ságom... Nyugodj meg, drá­gám! Télen is, nyáron is őszi és bazsarózsák fognak nyílni... Oldalbordám felzoko­gott. — Zenés temetésed lesz. Pjotr Ivanovics megígérte, hogy a ZIL helyett GAZ 151-es kocsit ad. Ez abból a szériából van, amit nem­rég kaptunk. Emlékszel? A karosszériát színes szőnye­gekkel vonjuk be, a kopor­só mellé cserepes virágokat teszünk. Ugye, nagyon ked. vés lesz? Feleségem a könnyeitől fuldokolni kezdett. — A gyászbeszédet — nyugtattam, meg a beteget — kinyomtatjuk az újság­ban, közvetlenül a temetés után, ezt már megbeszél­tem. Élettársam arcán piros foltok jelentek meg, — Ami az én nősülésemet illeti, attól ne félj! Már ki­választottam magamnak egy fiatal, jó modorú... És hirtelen — szemmel láthatólag hatott az erkölcsi segítség — az én beteg asz- szonykám kiugrott az ágy­ból... Reggel, amikor a kór­házba siettem: feleségem teliszórt virággal, azonban — nyilván az örömtől volt — elfelejtette azokat a cse­répből kivenni. * IIgy látom, hogy alapjá. v ban véve minden or­vos egyforma: mondanak valamit és egészen más sül ki belőle. A „Krokodil” 1963 júliusi számából fordította: Butsi Róbert AZ ERDÉSZ és az agro- nómus — fent, a kis hegyi faluban — egész télen bir­kózott egymással. Ahogy a fiatal tanítónő, Mária meg­érkezett, nyomban elkezd­ték. A birkózáson persze nem azt kell érteni, hogy időn­ként ölre mentek, s megdö- gönyözték egymást... Ajaj, huncutabbak annál a ml embereink. Mert nem lett volna semmi baj, ha Mária, a tanítónő nem születik olyan fekete hajjal, s azt a fekete hajat hetenként nem fésüli át valami észbontó, új frizurába. Hol leenged­te, s az szétterült vállán, mint egy fekete palást, hol fölrakta kontyba vagy egy hirtelen jött ötlettel átcsap­ta jobbra az egészet. De még ez is bocsánatos bűn, ha egy őszinte pillanatában azt mondja vagy egyik, vagy másik gavallérjának: — Köszönöm, hogy néha meglátogat, de kérem ne fá­radozzon. De nem mondta! Ha az egyik jött, arra mosolygott, ha a másik, akkor meg ar­ra. Az erdésznek — Bodrog Andrásnak — ígérte, hogy nyáron megtanul lovagolni, mivel Bodrog lóháton jár, s minden reggel vágtázik egyet az erdőben. Ügy hi­szi, ettől jobb sport nincs, nem is lehet. Ilyenkor az erdész, ha nem riasztotta volna vissza a lány kétes pajkossága, ölbe kapta vol­na a tanítónőt, de ehelyett csak jött-ment nagy léptek­kel a szobában. Orbán Sándornak? Az agronómusnak?... Csakis azt, hogy megtanul moto­rozni, mert attól moder­nebb, kellemesebb nincs is, mint amikor az ember ro­han szembe a széllel, s hogy erre az alkalomra di­rekt nadrágot csináltat majd, mert a szoknya az olyan buta jószág, alácsap egy kis szél és mindjárt kész a kényes helyzet. Az agronómus beletartja fülét a beszéd áradatába, de mivel kevésbé romantikus, mint az erdész, inkább ar­ra gondol: ez nagyon biz­tató és szép.. Csakhogy egyelőre hárman vagyunk. És ez sok. Mert vetésforgót készíthet három ember, ér­tekezleten ott lehet az egész falu, de tavasszal motorozni? Oda nem kell több, csak egy férfi és egy nő. Valamivel le kell járatni ezt a zöldikalapos erdészt, kihessenteni ebből a fészek, bői. Mondja is rögtön: — Drága Marika... mond­ja... az erdész.^ ez nem ho­zott még magának semmi ajándékot? Mert látja, ha én lennék az ő helyében, már régen itt énekelne, ebben a szobában egy csodaszép madár. Mondjuk... mond­juk... egy császármadár.. A TANÍTÓNŐ szinte’si- kongott az örömtől: — Jaj, de szeretném, is­tenkém, de szeretném, ha lenne egy császármadaram s olyan igézőén nézi az agronómust, hogy az majd­nem égő végével kapja be a cigarettát, s nem is tud to­vább maradni. Megy, mint akit végképp megbabonáz­tak. S korán fekszik, hogy másnap idejében mehessen az erdőre... Megfogni a csá­szármadarat. Az erdész, keresztülvág- tázott már a falun néhány­szor, végre látja, eltűnt a motor a tanítónő kapujából, hát helyette odaállítja a lo. vat, megköti s megy be. — A gazdász jó fiú ám — csicsergi a tanítónő — Ígért nekem valamit. Csakhogy nem mondom meg, mit. Holnap már hozza is. Az erdész megtorpan. A gazdász? Holnap már hoz­za? Ugyan mit? Aztán las­san mosolyra derül. — Mit hozhat? Mi van ilyenkor a határban? Bo- gáncskóró? Ha-ha-ha —■ ne_ vet és csapkodja a térdét. — Vagy nyulat hoz? Kis- nyulat? HIRTELENÉBEN elhall­gat. Zavartan kalapja után nyúl, pislogat a tanítónőre, majd gyorsan elmegy El­menőben szól csak vissza: — Egy erdész nem ígér­get... De cselekszik. Mária korán magára ma­radt. Az ablakhoz lép, hogy a cigarettafüst után kiszel­lőztessen és ahogy kitartja az arcát a szabadba, meg­érzi, hogy a ház elé lopa­kodott a tavasz. , Az agronómus már kora reggel az erdőbe érkezik. Előbb alapos terepszemlét tart, mert a császármadarat igen körülményes dolog ra­bul ejteni. Először is ki kell választani egy jókora bok­ros területet, hogy el lehes. sen rejtőzni az erdő híres pletykása, árulkodója, a fe­keterigó elől. Nehogy idő előtt riassza az amúgy is. gyanakvó madársereget: „Csekk, csekk... csiribiri. Vi. gyázat, embert látok.” Másodszor: szerezni kell egy sípocskát, amivel az ember jól utánozhatja a császármadár szerelmi üze­neteit. MÁR REGGEL VAN. Tel­jes az erdei zene-bona. Apró széncinegék tisztogatják a fák törzseit, kis felcserek, s időközönként figyelmesen körülhallgatnak: hát a mes­ter dolgozik-e? Igen, a har­kály is kopog. És néha megszólal a síp is. Ritkán, de igen szabá­lyos hangon: Titti-ri-tti, ti- ti. Az agronómus egy bokor­ban fekszik és vár. De vá­lasz egyelőre nincs sehon­nan. Ismét jelez. Semmi. Lehet, már költenek — gondolja, mert ennyi idő után lehetetlen, hogy még választ se kapjon. Néha fogytán a' türelem, de még­is kitart. Nem hiszem, hogy késtem —- mélázgat — most van a párzás. Nehéz lesz megfog­ni? Annál nagyobb a dicső, ség. És valóban, déltájban vá­laszt kap. Igen messziről, az irányt sem tudja ponto­san, mert visszhangzik az erdő, de fő, hogy válasz jött. Figyeli a hangját: vajon hím vagy tojó lesz? Tojónak véli, mert a hang erőtlen és nagyon lassan közeledik. Az agronómus egy szünetben óvatosan előrekúszik, most innen küld üzeneteket. Meg­lesz a császármadár. Csak nehogy elügyetlenkedje. Kéznél legyen a kalap, s hirtelen rácsap majd, erő. sen rászorítja, meg ne szök­jön. Mert legtöbbször úgy van, hogy az ember becsalo­gatja, s amikor már biztos­nak véli a fogást, akkor sző. kik el a madár. Ezért hát elhatározza, hogy ennél a bokornál makacsul kitart. Jó sűrű lombú, jól bújtat, itt várja be, hadd jöjjön helyébe és akkor zsupsz, rá a kalapot. SÍPOLGAT szorgalmasan, az izgalomtól egyre meleg­szik, mert jön a madár sza­porán, talán mégis csak hím lesz, de nagyon fiatal. Nem baj. Mindegy, csak le­gyen. Beálcázza magát gallyal, csupán pár méterre lehet már a kis bolond. Ilyenkor kell vigyázni a vadásznak, nehogy elragad­ja az indulat, s meggondo­latlanul elriassza a küzdel­mek árán becsalogatott rit­ka madarat. Szinte még a lélegzést is visszafojtja, s lassan emelkedni kezd fek­téből, hogy annál nagyobb erővel csaphasson zsákmá­nyára. Most!!! S ekkor hirtelen egy nagy test csapódik mellé. Emberi alak. Gallyal be­tűzdelve, kezében egy sí­pocska. És egy kalap, lecsa­pásra készen. Zöld kalap! Az erdész! A két férfi legszíveseb­ben széjjelszaladna, de az ijedelemtől semmire sincs gondolatuk. Csak felállnak és nyeldekelve nézik egy­mást. Kézben a kalapot, a madárcsalogató sípot és a szivarzsebbe, ingnyakba tűzdelt gallyakat. És a tavaszi erdő átha­tolhatatlan sötét lesz... MÁRIA, a tanítónő es­ténként azóta is leskelődik ablakon, kapun. Nem jön­nek. Egyik sem jön Pedig annyira várja azt a cso­dálatos császármadarat — ó, mindegy már ki hozza —, de annyira szeretné látni és otthon fogva tartani, hogy már a kalitkát is elkészítet­te neki.

Next

/
Thumbnails
Contents