Békés Megyei Népújság, 1963. július (18. évfolyam, 153-178. szám)
1963-07-14 / 164. szám
KÖRÖS TÁJ ____________KULTURÁLIS MELLÉKLET D imkovói bábuk ( : ' • A Vjatka folyó partján te- tek voltak az egyszerű rül el Dimkovo falucska, formájú, dekoratív kis bá- amely már több mint két búk. Mindenki örült a fes- évszázad óta híres agyag tett bábuknak, amelyek játékfiguráiról. A dimkovói földbirtokosnőt, piperkőcöt, m Az eszmeiségért és a szocialista realizmusért Az Izvesztyija a szovjet művészeti problémákról Bezgyeny ezsnlh: Dada gyerekekkel „Az eszmeiségért és a szocialista realizmusért.” — Ez a címe a Novij Mir 4. száma vezércikkének. A vezércikk arról ír, hogy „a kommunista társadalom kibontakozó építésének időszaka nemcsak új feltételeket jelent az irodalom számára, hanem az igényesség új mértékét is, amelyet a nép az irodalommal szemben támaszt”, majd hangsúlyozza: „A nép tökéletes alkotásokat vár a művészektől. Az ilyen művek létrehozása nem könnyű dolog. Az élet ismerete, megértésének mélysé. ge a művészet döntő tényezőjét jelenti. Ahhoz, hogy helyesen ábrázolják korunkat, az élet mélyére Húsz leány készíti a játékfigurákat város agyagból. szobrászok; az orosz népmesék motívumait, s a falusi és városi élet témáit dolgozták fel. A népművész parasztok közönséges vörös agyagból formálták ki a bábukat, s tudásukat továbbadták utódaiknak. . 5. A forradalom előtt Vjatkában vidám és szín- pomipás volt a hagyományos „fütyülős vásár”. Onnan kapta nevét, hogy a vjatkaiak szívesen vásárolták a dimkovói színes agyagsípokat Igen keresetdajkát, vízhordót, szarvast, trojkát ábrázoltak. Azóta több évtized telt el. A hajdani Vjatka nagy várossá fejlődött Mai neve: Kirov. A Vjatka partján, Rirowal átél lenben ott él a (hajdani falu, amelyet továbbra is Dimkovónak neveznek. Bábui ma még változatosabbak és közkedveltebbek. A tehetséges dimkovóá mesterek most a kirovi Művész Ház tágas helyiségében dolgoznak, alkotásaik világszerte ismertek. Esti hangulat A frissen szántott földek testé* gyógyítgatja az alkonyat: a szürkület elgereblyézi a felszaggatott, fájó hantokat. Leülepszik minden ragyogás, mint cukor a csésze aljára, s a sötétség hatalmas tömbjeiből felépül lassan az éjszaka vára. Ebli Katalin miért? Köss®—Danysina: Ixnnasbuszác y éget ért hát a világ ’ szeme-szája előtt hetekig zajló „Ki mit tud?” Ha semmi egyébért, de azért is érdemes volt megrendezni az egészet, hogy milliók előtt bizonyosodhasson be, miszerint minden lében kanál emberkék is nyerhetnek díjakat, ha öntudatos zsűri és még öntu- datosabb közönség előtt produkálják magukat. Ezzel egyidőben világunk A kék öböl rejtélye Színes, magyarul beszélő szovjet fűmet mutat be július 14-én, matiné előadás keretében a gerendás! Dózsa mozi. A film egy tengerparti városka gyermekeinek kalandjait eleveníti meg, ér- dekfeszitö, lebilincselő módon, anti-fetében is kezdődött, folytatódott és befejeződött egy ilyen versengés, de természetesen ellenkező előjellel. „Ki mit nem tud — ki miben tudatlan” ez volt a címe. Nehéz feltételek ezek. Mert kérdem én; akad-e ma valaki, aki ne tudna valamit, sőt ne lenne pápább még VI. Pálmái is? Mindezek ellenére a több hónapig tartó vetélkedőn népes mezőny indult. Azonban — miként azt a nemrég tartott döntő is bizonyította — a tudatlanság-verseny zsűrije nem állt helyzete magaslatán. Csupán egyetlen példát! Vajon előfordulhatott volna a magyar tévé kimit- tudjában efféle abszurd eset? Celsorakoznak az egyik 1 műfaj vetélkedői, szám szerint négyen. Rájuk szegeződnek a kamerák, s elhangzik a kérdés, melyre — tudatlansági versenyről lévén szó — a legbárgyúbb válasz a legmegfelelőbb. Az első — egy babaarcú kislány — valamit gagyog. — Brávó! — kiáltja lelkesen a zsürielnölk és összeveri a tenyerét. Mindenki más némán hallgat. A második jelöltnek a kapott kérdésre felderül az arca, már mondana is valamit, de észbekap és nemet int a fejével. A harmadik konokul hallgat. A negyedik? Remekel! Egyszerűen kijelenti, hogy ő azt sem tudja hol van és miben vesz részt. Fergeteges taps a jutalma. A túlbuzgó konferanszié, azzal a kijelentéssel) hogy a zsűrinek akar segíteni, még el is vegyül a mikrofonjával a tömegben és sorra kérdezgeti az embereket, hogy kit tartanák a négy közül legjobbnak? A többség a negyediket magasztalja. Azért a harmadiknak, de még a másodiknak is akadnak hívei. Az első nevét azonban senki sem említi. (Ügy látszik, hozzátartozók nélkül jött el.) — Most pedig döntsön a zsűri — tolja mikrofonját a zsürielnök orra alá a konferanszié. Az pedig így szól bele: — Végre egyezik a közönség véleménye a miénkkel! (Irtózatos tapsvihar.) — Mi is úgy láttuk, hogy az első kislány, az a babaarcú volt legjobb a négy közül. Nekem vagyon tetszik! (Döbbent csend.) őst kérdem én: az iga1 1 zi kimittudon előfordulhatott volna ilyesmi? Memé-e bárki nyugodt szívvel állítani, hogy a zsűri, a szereplők és a közönség véleménye valaha is eltért volna egymástól? Láthatták-e hogy valaki is keserű szájízzel távozott volna a stúdióból? Vagy emlékszik-e a tévé-nézők bármelyike olyasmire, hogy a zsűri ne tudta volna akár a legnyakatekertebb döntését is kimagyarázni? Előfordult-e egyszer is, hogy vadidegen produkciókat, műfajokat boronáinak ösz- sze és együtt bírálják az egészet? Nos, kérem, ami ott elképzelhetetlen volt. az az anti-kimittudban napirenden szerepelt. Mondtam is utána a feleségemnek: — Malvinkám! Nincs párja a magyar tévé kimittud- jának széles-e világon! Űj Rezső kell hatolni, éles szemmel kell figyelni a nép életét, éberen meg kell ragadni és helyesen meg kell érteni az újat” És nem szabad figyelmen kívül hagyni a hibákat, azt ami gátolja a kommunizmus építését. A párt támogatja az egészséges, életigenlő, bíráló irányzatot a szocialista realista művészetben. A múlt év végén megjelent például A. Szol- zsenyicin Ivan Gyenyiszo- vics egy napja című kisregénye. Ha bizonyítani kellene az SZKP Központi Bizottsága irodalmi és művészeti nézeteinek nagyvonalúságát, akkor több mint elegendő volna az az egyetlen tény, hogy a Központi Bizottság elismerte ezt a kisregényt. „Mellesleg ez a tény cáfol hatatlanul tanúskodik arról, hogy teljesen alaptalanok az olyan ellenünk irányuló mendemondák, melyek szerint állítólagos korlátozások és szabályok vannak, amelyeket valaki állítólag előír a szovjet irodalomnak.” A vezércikk továbbá megjegyzi, hogy a szovjet irodalom, történetének minden szakaszán egységes, mint az új világirodalom, a szocialista realizmus irodalma. „Ezt nem lett volna szabad elfelejtenie néhány fiatal írónknak sem, akik megittasultak saját „újításuktól”, amely gyakran tartalmatlansággá és formalizmussá válik.” A szocialista realizmus a keresés tág terét nyújtja a művészeknek, ha ezek a keresések természetesen nem mennek a tartalom rovására, nem reformálják magát a formát olyan fokig, hogy a forma művé- szietlenné, kevéssé érthetővé és üressé válik. A művészetben és az irodalomban a legfontosabb az ember, az emberi élet, a nép élete, legfontosabb az emberről és a népről szóló gondolat. És semmiféle művészeti újítás sem lehetséges az új einber ábrázolása nélkül és ú j gondolatok nélkül. A vezércikk idézi a lenini gondolatot arról, hogy a szocialista ideológia mindenfajta csökkentése és mindenfajta eltávolodása a szocialista ideológiától egyúttal a burzsoá ideológia erősödését jelenti, és hangsúlyozza a következőket: „Teljesen érthető, hogy fejlődésünk jelenlegi szakaszán, amikor az irodalom és a művészet szerepe az emberek nevelésében különösképp megnövekedett, a szovjet nép és a párt az irodalmártól, a képzőművésztől, a zeneszerzőtől, a film és a színház művészeitől megköveteli, hogy kérlelhetetlenek legyenek a kommunista ideológia hatásának bármilyen csökkentésével és a kommunista ideológiától való eltéréssel szemben.” Ebből a szempontból elvi bírálat alá vetettek számos művet, köztük Ehrenburgnak a Novij Mir ben megjelent emlékiratait. Valóban, Ehrenburg emlékirataiban sok mindent találhatunk, amely a szemtanú élethű, objektív tanúsága, ameddig a régen elmúlt napokról volt szó. De most, amikor az elbeszélés napjainkhoz közeledett, kezdtek észrevehetővé válni bizonyos téves tendenciák is, a szerző szubjektivizmusa, amely a „balos művészet” magasztalásában is és az úgynevezett „hallgatás elméletében” is, valamint néhány fontos régi esemény egyoldalú ábrázolásában is megnyilvánul. „Ismerjük és értékeljük L G. Ehrenburgot, mint a kiváló szovjet írók egyikét, mint tehetséges publicistát és kiváló társadalmi személyiséget. Mindamellett helyesnek tartjuk Hrus- csovnak és Iljicsovnak az emlékiratokra vonatkozó bírálatát és vállaljuk a felelősség ránk eső részét. Helyesnek tartjuk azokat a bíráló megjegyzéseket is, amelyeket Hruscsov V. Nyekraszovnak folyóiratunkban megjelent útijegyzetével kapcsolatban tett. Igen komolyan vesszük ezt a bírálatot. E bírálat segít bennünket további műn. kánkban. Sok egyéb hiba és mulasztás is van nálunk, korántsem vagyunk mindig elégedettek a folyóirat hasábjain megjelenő müvek művészi színvonalával. De változatlan marad az a lelkes törekvésünk, hogy az olvasónak teljes értékű eszmei, művészi anyagot adjunk, s olyan új tehetségekkel örvendeztessük meg, akik kitűnő és helyes képet festenek mai életünkről. Szerkesztőségünk teljesíteni fogja az 1963-as évre vállalt kötelezettségeit az olvasókkal szemben.” Megjelent Csoór István novelláskötete Csoór István, a Gyulán élő író az alakuló paraszti világ hiteles krónikása. Mostani elbeszéléskötete Galagonyagally címmel — két 1943-ban megjelent regénye után — egy élményekben gazdag életút legfrissebb termése. A kötet 18 novellát tartalmaz, és a Magyar írók Szövetsége délmagyarországi csonprtjának gondozásában a Magvető Könyvkiadó jelentette meg. Az ízléses és szép nyomdai munkával készült novelláskötet borítórajzát Ezüst György festőművész tervezte.
