Békés Megyei Népújság, 1963. július (18. évfolyam, 153-178. szám)

1963-07-28 / 176. szám

Elsüllyedt szekrények ✓"■7 okai írja egyik re­f L- gényében a láp­(s ról, hogy itt egyet­len félrelépés, s a ra­gadós iszap lassan, de kérlelhetetlenül lehúzza a beletévedt embert. Gacsá- ri István füzesgyarmati pap a kútásók tapasztala­tait Úgy foglalja össze, hogy a mocsár talaján egy-két ásónyom után elő­jön a kék agyag. Mióta a Talajjavító Vál­lalat dolgozik a rétsége- ken, az arrajáró ember­nek eszébe ötlik, hogy ki mondott igazat: a nagy regényíró, vagy a zsellér­világ kútásói. A lápérháti részen ép­pen most csinálják a bá­nyákat. A jó nyári eső csendesen szitál. A moto­ros társaság segéderői a bódét készítik fel az eső fogadására. Kátránypapírt terítenek a tetőre, lekötik dróttal. Szaporodnak az emberek a bódéban, kinn meg fogy a létszám. Jön az egyik motoros, nevez­zük csak Bálintnak, be­jön a bódéba s jelenti a csoportvezetőnek, hogy el­süllyedt a szekrénye a bá­nya túlsó oldalán. Ott na­gyon vizes a talaj, mondja Sanyi bácsi. Tegyük fel, hogy így hívják a moto­rosok. Bálintnak segédmotor kell, ami kihúzza. Jön is egy hátulról. Nem bír az elsüllyedt szekrénnyel. Még egy motor kell, azt mondják a szerelők. Csak Sanyi, a Bálint komja van más véleményen. ■— Nem kell harmadik gép, kihúzlak én tesvir — azt mondja. a Sándor motorjának, a cimbora felemeli a kezét, na most. A három motor nekiveselkedik. Egy fenn a parton, Sanyi a lejtőn, Bálint a jó sárga sárban, s úgy kirántják a szekrényt, hogy csak na. Az eső tovább szitál a nagy sikóti pusztaságon. A szekrények nagyokat döccennek a lápérháti zsombékok tetején. Csak­hogy a motorosok azt je­lentik a csoportvezetőnek, hogy a terep annyira ra­gad, hogy nem lehet rajta dolgozni. Abbahagyják a terítést Behúzódik a tár­saság a bódéba. Kaszinó-, vagy újabb kifejezéssel: férfiklub hangulat alakul ki. Jóska, a csoport viz- hordó-mindenes legény­kéje, sakkpartit kezd a legfiatalabb motorossal. Két figura hiányzik, du­góval helyettesítik. Ki le­het ütni azt is. Jönnek a szép lányokról és legény- sóvár asszonyokról szóló históriák, aztán a mátra- nováki élmények, mikor hat gép húzta egymást a külszíni fejtésnél. Sanyi bácsi munkanaplót írat Bálinttal. Bálint ki is töl­ti. El is alszik utána a priccsen, akárcsak Dömö­tör, a másik motoros, kinn a motorban. Eljön az ebédidő is. La­jos, a technikus rádiót ja­vít. Van, aki sült lebben­cset főz. Akad, aki a her­nyótalpon szalonnázik. Igen, az eső elállóit, A Sárgagát felé parasztok kapálnak. — Kinevetnek a parasz­tok, hogy nem dógozunk, restelkedik Sanyi. Ezen a véleményen le­het a többi koma is, mert elsettyegnek csendesen a motorok felé. Feldübörög a motor, s egyenként ereszkednek alá a bányá­ba. Egy, kettő, három ... mind a hat. Leveszik a nedves részt s tíz perc múlva nyoma sincs már, hogy itt délelőtt egy le­gény belesüllyedt a szek­rényével a sárba. Jóska antennát feszít ki a bó lé ablakából, Lajos fogja a Kossuth adót, szól a zene. A nap süt. Ahogy az egyik motor távolodik a bódé­tól, a zajt is tulharsogja egy fiatal legényhang. Sa­nyi danol a motorban va­lami hatalmasan. Fütyöl is hozzá. Most már nem ülnek el a gépek. Hogy kinek volt igaza a mocsár talajára nézve, Jókainak-e vagy Gacsári Istvánnak, tessék megkérdezni a talajjavító legényeket, akik jó mé­lyen bányásznak már ezen a talajon egynéhány esz­tendeje. Bereczki Imre Olvasónapló: A szocializmus alapjainak lerakása A szocializmus alapjainak nak egészében való áttekin. lerakása fontos határidő ha. tését, vizsgálja részletesen a zánk életében, mellyel fejlő, magyarországi átmeneti désünk új korszaka kezdő- korszak elvi és gyakorlati Kocog is lefelé a bányá­ba. Fel a segédmotorra. Húz a szekrénnyel egy jó száraz csíkot. Avval neki­nyargal a rézsűnek. Csak most látjuk, hogy jóval a kerekek fölé ér a sár. Fo­rognak a hernyótalpak, de a szekrény benn marad a sárban. Még egy motor kell. Sanyi tiltakozik, de a többiek leállítják a legkö­zelebbi komát, aki éppen most kapaszkodott ki a bányából, elébe akasztják dik. Szükségesnek látszik tehát, hogy elméletileg is megvizsgáljuk felmérjük, milyen folyamatokat össze, gezett és milyen perspektí­vákra utalt a fenti megálla­pítás. Az új körülmények között élünk már, de sokan nem látják még, mit ér­tünk él, s mi áll még előt­tünk. Ezért jelentős Lakos Sándor műve — a Kossuth Könyvkiadónál jelent meg —, mely elsőként adja a fej. lődésünk lezárt szakaszá­megszóktak és megszerettek főiskolás korukban. De van helyettük más — szívet me. legítö öröm a munkában és a természetben. \fizsga után nagy várat- * lan csend borult az épületre. Pár napig jól is esett, de azután, hogy Jani tanító bácsi tanfolyamra ment, Marika tanító néni a napi munka elvégzése után nagyon nem találta helyét. Sütött a nyári nap, ilyen- kor strandra járt lánykorá­ban. Este táncolni ment, di­vatos ruhában, divatos fri­zurával Vidám fiúk, lányok arca bukkant fel emlékeze­tében, akik ma is élik a régi életüket és talán már nem is emlékeznek a tánc­verseny győztes, uszóbajnok Marikára Bement a szobába és sorban magára öltötte tava­lyi nyári ruháit. Haját fel- tupírozta és szájrúzs után kutatott a mosdószekrény­kében. A fiók mélyén nem­csak rúzs lapult, hanem egy fél üveg bordó körömlakk is. Milyen szép volt bar­nára sült keze és lába a csillogó vörös körmökkel — jutott eszébe. Gyorsan rá-. kent egy kis lakkot a kvs- ujjára és elandaiodott a szép emlékeken.. Észre sem vet­te, hogy alkonyodni kez­dett, csak arra eszmélt, hogy a kiskert ajtajában csipogó, sipogó, kotyogó tár­saság követeli a vacsorát. Gyorsan kötényt kötött halványzöld selyemruhája fölé és kiszaladt az udvarra. Piros lakká ujjait mélyen belemártotta a nedves dará­ba és bőven szórta az éhes társaság elé. Egy szemtelen kiskakas oda-odacsapott csőrével a piros bogárnak vélt körmök felé és Marika nevetve ingerkedett a dü­hös kis jószággal, Hirtelen egyet gondolt, beszaladt a szobába és kihozta a lak­kos üveget. A szomszédasz- szony olyan hírben volt, hogy kevés jószágot nevet, mégis sokat eszik — aján­latos megjegyezni az álla­tokat. ani tanító bácsi így ta­lált rá a feleségére a földön guggolva, zöld tánc­ruhában, amint nyelve he­gyét kidugva nagy buzga­lommal kente piros lakkal a kiscsirkék lábaujját... Huszár Istvánná kérdéseit. A szerző szándéka az is, hogy tisztázza az átmeneti korszak néhány vitatott fo­galmának tartalmát, s elvi­leg meghatározza a szocia. lizmus alapjai lerakásának általános érvényű törvény, szerűségeit. Ennek megfele. lően kifejti a szocialista for. radalom, az átmeneti kor­szak elméleti, általános megfogalmazását, összeha­sonlítva e korszakot az egyes országok fejlődésében. Vá. laszt ad olyan vitatott kér­désekre mint például az, hogy meddig tart az átme­neti korszak, s meddig van szükség proletárdiktatúrára. Sokoldalúan világítja meg teljes összefüggésében, hogy melyek a szocializmus alap. jainak legfontosabb elemei. Amikor egy nagy korsza­kot lezárunk, természetesen előttünk áll a „hogyan to­vább?” kérdése is. Lakos Sándor ezt a problémát is vizsgálja könyvében. Majd az eddig megtett utunk fel­mérésével, a jelen és a kö­zeljövő perspektíváinak, tennivalóinak feltárásával megmutatja, hogy népünk magabiztosan nézhet a jövő elébe. A szocializmus felépí­tése hazánkban reális és már nem is távoli jövő szá. munkra. A szocializmus alapjai­nak lerakása c. könyv mint első átfogó és összefoglaló mű az átmeneti korszak ha_ zai problémáiról, s egyben rendkívül sokoldalú kifejté, se a problémakör elvi, vala­mint egyes nemzetközi vo­natkozásainak, nagy érdek­lődésre tarthat számot mindazok körében. akik a gazdasági és politikai kér­dések iránt érdeklődnek. (A Kossuth Kiadó kiadása). Harc egy lélekéri „Isten veletek, ti boldog Vendelinek” (Krúdy) Szóval az úgy volt, hogy Vendel, a nagy me­rengő, szombaton szürke pirkadatkor az ablaküveg, hez nyomta római orrát és befelé merengett az esőbe, mely már szerda óta sza­kadatlanul szakadt Az ágyban néhai feleségétől rá­maradt egyetlen kedves em­léke: anyósa aludt mélysé­ges-mélyen, nemhogy az esőzaj, de még saját lármá­ja sem ébresztette föl... Ven­del azon elmélkedett, hogy milyen természetföiötti kü­lönbség lehet műemlék és emlékmű, remekmű és mű­remek között — ezalatt tel­jesen közömbösen pislogott át az esőfüggöny mögött szemérmesen didergő, sárga házra, ott szemben, amely állandóan ezt felelte visz- sza néki: IKV, IKV... Egy­szóval, határozottan le kell szögeznünk, miszerint Csö- veny Vendelnek ezen a haj­nalon eszébe sem jutott, hogy a harmadik emelet fölött könyörtelen logiká­val már a padlás követke­zik... De ekkor... ekkor va­laki azt mondta a háta mö. göfct, nagyon erélyesen, hogy: „Csöpp!” — Hogy­hogy csöpp?! — kérdezte hátraperdülve Vendel — kikérem..; Torkábafúlt a tiltakozás. Igen, pontosan az ágy fölött, a mennyezetről egy nagybajuszú férfiarc' markáns vonalai tekintet­tek szendergő anyósára, hallatlan mélabúval. És ez az arc — igen, ez az arc sírt. Könnyek hullottak a padlatra borús szeméből, aztán máshonnan is... Már mindenhonnan, már másho­vá is, már az... Anyósa kis­sé fölnyitotta szemét, s vé­gigtörölt a száján: — Öh, Huzelka úr, maga nagyon hamis — ilymód nyögdeiit, majd bizton álomba me­rül újra, ha érzékeny női kebelét túlságosan is meg nem hatják a sűrű férfi- könnyék... Czvegy Purgayné tehát végleg fölébredt és hunyorgó szemével rögvest a foltra... hm... bámészko­dott. — Mintha szegény Her. mina nénit látnám — dör- mögte kisded bajszába a szilfidi hölgy, majd letöröl­ve a könnyeket, Vendedhez fordult: •— Vendelül, óh hozd be a lavórt a konyhá­ból, de ne a kéket, ame­lyikben a zoknik' vannak beáztatva, óh, hol is lelsz magadnak ily gondviselőre óh, a nagyobbat hozzad, amin az a gyönyörű zománc megsérült, emlékszel, azok az átkozott Kozmarek köly­kök, óh, a régi jó lavórok; óh, a mostani nevelés, óh, óh... Mint az alvajárók, olybá tűnt Vendel, midőn anyósa stratégiai ellenőrzése alatt elhelyezte a mosdótálat, s melléje húzván egy széket, leroskadt reá és hallgatott és nézte., és nézte... és hall­gatott. Néha-néha hullott csak ki ajkán egy ódon fo­hász: — Az enyém, az enyém... Mint Mona Lisa mosolya... Mint... mint... — Miféle Liza? — kér­dezte gyanakodva özvegy Purgayné, de Vendel meg­szállottan már csupán ezt ismételgette: — Mint... mint, mint..; mivelhogy hasonla- fók angyalok énekét, üveg­tokkal nem győzhette to- hangokat ott a mosdótálban vább. Mert igen, az a... az a — mit?!.,, a tóban, a ten- — nevezzük özvegy Purgay- gerben, óh...! És így ringott né földhözragadt naivitásá- álomba Vendel, a széken, val: foltnak — egy határo- földöntúli éreemények ölén zottan fejlődőképes folt Kora hajnalban, valami volt, pozitív irányban per- szörnyű álombéli sejtelemre sze... — Az enyém, enyém... — hirtelen iolriadt. Oda- A bajusza, a szemöldöke... künn zuhogott az eső. Oz­mánt Móricz Zsigmond — vegy Purgayné — pihegett. szólalt meg délfelé Vendel Egyszóval a szokott csönd ismét. volt, borzasztó! A cseppek — Öh, óh, az nemde ha- zenéje, cseppkőorgona, üveg ladó hagyomány, Vendelül hang, mindez — óh, jaj, fiacskám? — lelkendezett sehol, sehol! — Talán bere- anyóea. — Nem lehetne rau. kedt szegény? Nem is len- togatni a lakóknak? Tudod, ne csoda, ilyen esős idő- egy Ids pénz... Káposztát is ben... — töprengett Vendel, kellene még savanyitani... aztán hirtelen felhördült: Öh, mert amit az üzleték- _ Nem! Ezt ^ ő tehet_ ben árulnák manapsag, oh, te, _ és nyomban lerohant 0 . régi ellenségéhez, a házmes­De az ilyen durva prózai terhez. — Hogy szimatol- énntésefctői Vendel leiké- ta kd vén gyalázatos?! —- nek finom szirmai rögtön ordította. - önhatalmúlag összerándultak és becsukod- merészed intézkedni?! Vi­ták. ö csak ült, hallgatott és gyázzon mert... nézte, nézte..; ’ ., ’ — Jó, ]o — morogta a EStG lull, de csak anyósa házmester, kikászálódva tért az álom karjaiba; Ven- ágyából —, hát érdemes del tovább ült őrhelyén, sö- hülyéken segíteni? Na tétben, a lavór kies part- mondják meg?!... Hát egy ján. És ekkor... ekkor cső- frászt érdemes, egy frászt! dálatos dologra eszmélt, Nem kell lármázni, fizet nagy-nagy megtisztulásra, két korsó sört, és pássz... amelyben mindennemű el- Nna. Különben is minek lenevaió múlt és jövendő vág föl annyira, már a vétkeit, még világrajöttét is szomszédjuknak is van — egyszeriben megbocsá- olyan izéjük, a Kozmare- totta anyósának. Mert csak- kéknak — tette még hozzá is a pihenő özvegynek, ki- kárörvendve és irányt vett zárólag a szokásos mono- a padlásföljárónak, a la­ton ritmusok kontraszthatá- várért... sának köszönhette, hogy Vasárnap ¥0llf hajna- meghaliotta, hogy fölfedez- ld 5 óra 42 perc. Csöngettek: te — óh, bűbáj, tündórlá- távirat érkezett. Vendéi bak az orgonapedálon —, föltépte, arca azonnal el- hogy fölfogta a cseppek, a szürkült, s fuldokolva ol- mészkövek szimfóniáit, pu- vasta: Draaga lakoonk stop objektiv akadaalyok miatt eloebb nem joehettuenk stop szivuenk majd megszakadt stop ke- gyelmeet keerjuek stop kitartaas joevuenk stop egeesz draa­ga csalaadjaanak keezcsook stop az ikv. — És még ezek pártolják a kisipart!? Hah-hah! Tönk­retettek! — zokogott az anyós, majd kacagógörcsöt kapott és átrohant Kopul- kánéhez a perzsaszőnyegért, amelyen rendes hisztériás szertartásait végezni szok­ta. — Elárultak! Csak ő te­hette, a házmester, az a... az a! — Vendel csuklott, hörgött és torkát markolász. va száguldozott föl-alá a szobában. — Ez már a vég! Ah, de vesszünk el hősként! Harc az utolsó cseppig!... És már jött is, vadul, szi­rénázva és már meg is álM Vendelék ablaka felől az utcán az IKV különecéüra- beszerzett riadóautója! A munka-egyenruhás, boldo­gan kipirult emberek váll- váll mellett, óh! oszlopba tömörültek a hágcsó elé, amely lassan felgördült és Vendelék ablakpárkányá­hoz támaszkodott. Hat óra 23 perc volt ekkor. A pa­rancsnok rövid, lelkesítő szózata után 8 óra 52-kor — áz IKV zenekara rázen­dített a harci indulóra: — A drága lakókért, ra-ajta, raj­ta. Reszkessen most mi-in- demfajta me-eghibásodás. — Mert! Jön az I-ká-vé, jön az I-ká-vé, az i-í-ká-í-káá-vééé! — És máris a létrára ug­rottak! Óh, szürke héroszai a munka hétköznapjainak! Kezükben félelmetesen fénylő szerszámaikkal! A járókelők oda sem pillan­tottak, annyira mindenna­pos volt az ilyen látvány... —t Meg kell vesztegetni őket! — hörögte az anyós és Vendel zsebébe nyúlva bankópénzeket dobált az ellenség hadsoraiba. Am azok csak jöttek, orrukat befogva, fejüket undorral félrefordították, s a külön- ecélraíüggetlenített funkci­onárius tüstént összeszedte Vendelék forintjait, s hoz­zátéve még százat a saját­jából, elhelyezte egy kü- lönecélrabeszerzett páncél- kocsiba, amelyen ez volt olvasható: „Az imádott la­kók takarékintézete”... És a támadók már a második emeletnél voltak! A vízér feje már föl is bukkant az ablak keretében: — Tárgyalják ki a hely­zetet, galambocskáim! — kiáltotta nyájasan. Az ellen­állás antiaktuális! Gyako­roljanak önkritikát! — Keni — hörögte vég­ső kétségbeeséssel Vendel és fejest ugrott a lavórba, majd ernyedten kinyújtó­zott, ottan, a folt alatt, s mártír-mosollyal ajakán, le­hunyta szemét... És ebben a pillanatban iszonyatos dördüléssel be­szakadt a plafond... Vendel föltápászkodott, lerázta ma­gáról a törmeléket, a bezu­hogó esőbe tartotta glóriás arcát és reszkető mutató­ujját a lyukra emelve, hang­jában kimondhatatlan áhí­tattal dadogni kezdett: — O-o-o— hü-hülyék, o- oda né-nézze-ze... hát nem értik? E-ez a lé-lélekván­dorlás! Meneküljenek gyo. gyorsan!... O-ott... ne-nem látják?!... A vo-voit főnö­köm!... meg akarja nyitná az é-értekezletet...! K—y

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents