Békés Megyei Népújság, 1963. július (18. évfolyam, 153-178. szám)
1963-07-21 / 170. szám
Tibor: irsói Gettó kapujában .us heve izzaszt, mintha Jcégne, tapad a ruha. ti itt belépsz...” Nemj nincs felírva, i volt a Gettó kapuja. Magányos, térdrebukott állat, kínját feledni nem lehet, bombák tépték, gránátok rágták, de mégis áll két emelet, s alul a boltív, — nem remekmű, hiszen csak bérkaszárnya volt, mégis, máris emlékmű, eskü, szívében hordja a golyók Nézzük, tizenöt nyár hevében, mi, Európa fiai, hogy itt, e görcsbedermedt, szégyenkapu miképp tud vallani! o Az út széles szalagja felett láthatóan remeg a forró levegő. Már pusztán ettől a látványtól is a szájpadlásához tapad az ember nyelve... Délután három óra — a nyári hőség lankadatlan erővel tombol. Itt, a Megyei Könyvtár Szarvasi úti, III. kerületi fiókjában — egy tenyérnyi helyiségről van szó — néhány fokkal enyhébb klíma uralkodik. A könyvtárosnő Szabados Ferencivé pillanatnyilag féltucatnyi olvasójával foglalkozik, akik néhány perce — közvetlenül nyitás után érkeztek. Negyedóra is eltelik, amíg meg tudom szólítani. Arra a kérdésemre, hogy mi a véleménye az idei „uborkaszezonról”, így válaszol: Ek volt a Gettó, s ez maradt csak, — «ki itt belépsz...” — mondták sokan. Dante késői pokla hallgat, mi meg csak állunk komoran. WWWWHWWWWMWMWWMWWIWmWWWW Váratlan találkozás Egy tajgai építkezésen játszódik ennek az érdekes, lebilincselő új szovjet filmnek a cselekménye. Rendezte: Konsztan- tyin Vojnov. Bemutatja a békéscsabai Szabadság mozi július — A nyári forgalomra gondol? — elmosolyodik —. Hát, vitathatatlanul kisebb, mint télen, persze érthető is... Gondolkodik. — Ilyenkor nyáron az olvasók húsz százaléka nem jár könyvtárba. — Az öregek vagy a fiatalok az aktívabb olvasók? — A fiatalok — mondja habozás nélkül. — Ök inkább a modem könyveket viszik. Viszont a külföldi irodalom az olvasottabb — teszi hozzá. A mai lírát, sajnos, egyáltalán nem keresik..: Egy pillanat — mondja, s ellép mellőlem. Új olvasó érkezett Kihasználom a szünetet, egy fekete hajú, zömök fiatalemberhez lépek. Érdeklődésemre kiderül, hogy a Békési Nyomda dolgozója, Horváth Lajos és tizenkilenc éves. — Milyen könyveket szeret olvasni? — Nekem mindegy... fő az, hogy jó legyen! Különben sokat olvasok, válogatás nélkül. Bizonyságképpen ráteszi kezét a behozott nagy halom könyvre. Bella néni — ahogy az itteni „törzsolvasók” nevezik — visszatér és folytatja, ott, ahol abbahagyta: — Az ifjúsági irodalom 23—24-ig. iránt is nagy az érdeklődés. Nyári percek egy csabai kerületi könyvtárban Csak... egy pillanatra megakad, bizonyára fájós pontja — sajnos, nem kapok elég ifjúsági könyvet a központtól. így persze nem csoda, hogy kevés az ifjú olvasóm, hiszen mind a megyei könyvtárba megy — mondja némi keserűséggel a hangjában. — Pedig jó látni, hogyan nőnek ki a kezem alól ezek a gyerekek..: Ügy érzem az egyszerű szavak mögül, hogy egy pillanatra ellágyul a hangja. Megértem. Milyen kevés hiányozna az ő boldogságához! e — Valami háborúsat kérek — mondja a barnára sült nyurga kislány, s a szeme sarkából rám pillant. — Szereted a lányregényeket? — szegezem neki a kérdést s várom az igenlő választ. Egy pillanatig habozik, aztán lebiggyeszti a szája szélét — Nem! — Igen, ez nem ritka — nevet a könyvtáros. Pillanatnyi szünet. Néhány percre üres a könyvtár. Hallgatunk. Aztán eszembe jut: — Valami érdekes eset a könyvtár történetéből? — Valami érdekes... néhány pillanatra eltűnődik — majd felcsillan a szeme, elmosolyodik. — Ide járnak hozzám Sz. G.-ék. Középkorú házaspár, különben a legaktívabb olvasóim közé tartoznak — teszi hozzá. Az asszony nem ismeri a betűket. A férje olvassa fel neki a könyveket — veszi elő a kartonjukat, s mutatja, hogy most. is mit vittek. Kicsit meghatódva nézem a dülöngélő, szálkás betűs aláírást e Idős, ősz hajú néni lép be szöntik egymást. Régi ismerősök. Gyurcsik Zsófia gyakori látogató. — Az olvasás a mindenem — mondja — nyugdíjas vagyok. Ráérek. — Bizonyára a régi írókat tetszik kedvelni? — Is, de az újakat jobban — s igazolásképpen: — Bella — fordul Szabados Fe- rencnéhez: légy szíves megint valami jó újat... — A szovjet irodalmat tetszik ismerni? — Hogyne! — válaszolja, s némi méltatlankodás vegyül a hangjába — a Feltört ugar-t, A Csendes Don-t, a Vörös kozákok-at... sorolja, aztán hozzáteszi: Solohov- tól. Ennyi elég is. Elköszönök. Az utcán szinte mellbe vág a forróság, s fülemben még ott csengenek az utolsó szavak: — Ma harminchét olvasó cserélt könyvet a könyvtárban — két óra alatt. Nem rossz. Különösen „uborkaszezonban”. az ajtón. — Szervusz — kö- Bencsik Máté VWVAAliAVVVVA/VVAVVVVVVAVV/VVUVVVVVVVVVVVVVVViőőőVőóM ál ÖREG CIMBALMO yakran látni . -.; Sétál a parkban az évszázados fák alatt, öregurasan, hátra tett kézzel. Jól szabott zakója fino- mas „esik” kissé előre- álló válláról. Divatos, keményített nyári ing — asszonykéz hajtotta ki —, bal oldalt elválasztott, galambősz haj. Délután ötkor kezdődik a műszak a vendéglőben, de fél négykor már ott van. Nyugodt mozdulatokkal veszi le a térítőt az öreg hangszerről. Aztán hangolni kezd. Az ujj ával pengeti a húrokat az öreg cimbalmon. S a kulccsal húz vagy ereszt, ahogyan a füle diktálja... Amíg a többiek beszállingóznak, magának játszik. Elmélázva pengeti a húrokat, szinte hárfahangokat csal ki, vele egyidős vagy talán öregebb hangszeréből. — Hány éve játszik, Jenő bácsi? — Hatvan éve, fiam — válaszolja, s halk pengetéssel aláfestve elmondja, hogy tizennégy éves kora óta bandában játszik. — Nem unta még meg? Nem válaszol a tapintatlan kérdésre. Csak végigmér. — Visszakozt csinálok. — Honnan ez a szívós, jó egészség? — Ha éjszakai munkát végzek, nem dorbézolok... és nemcsak én, a feleségem is vigyázott az egészségemre. — A fejével jobbra int. Ott ül egy tiszta, jól öltözött, fehér hajú asszony A fiatal, csinos, olaszos külsejű prímás kacsint egyet a zenekarra, felhangzik a „nyitány”, Erkel Palotása, s a cimbalomütők végigfutnak a húrokon. S a szünetben Jenő bácsi fogja nagy korsóját, kitipeg az alig tíz lépésnyire csordogáló artézi kúthoz és nagyot iszik a felesége főzte jó ebédre, az üdítő vízből •—, hogy még sok évig szaladgál- tathassa jpörge orrú cimbalomütőit az öreg hangszer húrjain... Ternyák Ferenc Csurka Péter: ■YULUSKA Amitől félt, bekövetkezett... János fia, az építésztechnikus, öt gyereke közül a legkisebb, akivel az évtizedek múlásával egyedül maradt a régi kétszobás lakásban, egy este munkából hazajövet megcirógatta az arcát, s így szólt: — Most pedig üljön le ide velem szembe, édesanyám, vallani akarok... Rövidesen megnősülök... A mama már régen várta ezt a fiúi kinyilatkoztatást, hónapok óta barzongott benne, hogy elkövetkezik ez az anyai szívet hasogató pillanat, midőn eléje áll s kiereszti száján a visszavonhatatlan szót. Ez se lesz már az övé, mint a többi, csak fele részben vagy talán még annyiban sem. Így aztán elérkezik az ő sorsa is ahhoz az állomásához, ahonnan már csak visszapilloghat édesbús szomorúsággal öt tipegő gyermekére, ifjúságukra, mikor még mind az ötöt magáénak mondhatta. Egyszer csak azon vette észre, hogy csak ez az egy maradt, János. Ehhez az egyhez aztán ragaszkodott, féltette, el ne veszítse. — Margit? — ejtette megadóan maga élé a szót. — Igen, Margit. A nap kibújt az ötemeletes bérház mögül, fényét ráhintette az anya halvány arcára, cirógatta, Melengette, összetársult a fiú tekintetével, zizegett, rebbent a mozdulatlanságiba révült ősz fejen. — Nem lehet anyámnak kifogása Margit ellen. — Mi lesz a gyerekkel? — A nevemre iratom... Most há_ roméves, az én fiam lesz, felnevelem... Láttunk már ilyet édesanyám! — Te tudod, fiam — sóhajtott, s összeszedte minden erejét, hogy ki ne törjön belőle a sírás. — ÉS hol fogtok lakni? Az élet nem is olyan egyenetlen, szövevényes, gondolta János, él lehet igazodni benne. A kérdés ésszerű, következetes, legalább nem neki kell felvetni. — Ügy van anyám, nem is a gyerek itt a probléma!... A lakás!... Hol lakjunk?... Margitéknál én nem szívesen laknék, sokan vannak, de meg édesanyámat sem akarom elhagyni... A mamából hirtelen kitört a keserűség: — Ügy gondolod tehát, hogy Margitot idehozod a gyerekkel együtt a nyakamra? János hosszú, mély tekintetet vetett az anyjára. Kutatta, mi az igazság ebben a kitörésben. Felállt, sétálgatott, nem ezt várta. Jó. zanabb, okosabb, szívvel telibb hangot várt. — A gyerek továbbra is a napközibe jár. Anyámnak nem lesz vele semmi gondja... De meg Margit által más egyéb tennivaló alól is mentesülne édesanyám... Ez volt az elgondolásom... De, ha nem akarja édesanyám, akkor... a fene tudja, mi lesz... Keresünk valami bútorozott szobát... De majd megrágjuk, megfontoljuk. Azért most csak felhozom Margitot meg Gyuluskát... Megyek értük... Készítsen édesanyám teát, és legyen szíves hozzon fel a Közértből valami felvágottfélét. Átöltözködött, elment. * A mama jött fel a lépcsőn. Meg- megállt. Hozta szegény a vegyesfelvágottat. Pár lépés csak ide a bolt, de van egy fél órája, hogy jön, mert közben — gondolat jan — több száz kilométert megtett. Volt a legidősebb lányánál Veszp. rémben. Marcsa melegszívű, jó leány volt mindig. Az ura jó állásban van. Gyermektelenek. Régen hívják. Talán leköltözik Veszprémbe, ott rak fészket. Vagy Borsodba menjen Rozikához? Vagy Szegedre Gézáékhoz. Bélához Szentesre nem menne, mert menyének nagyobb a szája, mint a szíve. Hej, hej, ide jutott. Terhére ugyan nem lenne egyiknek sem, mert nyugdíjat kap gyerekei apja után. Csendesen eléldegél ő a ma. ga erejéből, egyedül is. De most tűrje, hogy a fia elmenjen Margit, tál bútorozott lakásba? Vagy ott kényalmetlenkedjen az anyósnál? Vagy ő hozzon áldozatot, együtt lakjon velük? Elcsordult a könnye. Mennyi lány, független nő van ezen a világon, és most ez a menye házhoz szállítja az „unokát”. Igaz, özvegy, asszony... De nem az ő unokája, nem vérbeli, és ő nem élheti öreg napjait örökösen kipattanó feszültségben, a nem-szeretem hely. zettel való megalkuvásban. Inkább átadja nekik a lakást, s léköltözik Marosához Veszprémbe. * Szépen megterített. Magára vet. te fekete ruháját. Ha úgy te .szik, gondolják, hogy ő nem örül, ő gyászol. Mert ő ettől a naptól kezdve elesett öregasszony lett, akinek nincsen senkije. Talán nem is volt. Ha volt is, nem maradt. Margittal egyszer találkozott, mikor János kivitte őt is a Zugligetbe. Ültek a vendéglő kertjében, de Margitnak csak a nézésére emlékszik, és egy mozdulatára, mellyel megigazította János félrecsúszott nyakkendőjét. És most az asztalnál úgy tetszett, mintha sohsem látta volna. Mosolya idegen. Nézése, melyet most inkább reá pazarol, fürkésző, érdeklődő. Nincsen benne semmi követélőzés, de hízelgés sincs. Nem parancsoló, hogy ez már így van, törődj bele, de bocsánatot sem kér, ne haragudj, hogy elveszem a fiadat. Szépnek mondható, értelmes, magabiztos. Gyuluska tágas nagy szemekkel ült a széken, ide-oda forgatta a fejét, nézte a bútorokat. Lassan indult a hangja. Ez mi ez, az mi az? Később lecsúszott a székről, a vitrinhez lépegetett. Simogatta a vitrin homorú üvegét Az anyja rászólt: — Gyuluska, ülj vissza a helyedre! Illedelmesen visszaült a helyére, s nagy szemét rámeresztette a máj mára és mosolyogva sokáig rajta tartotta. Kedvesen, gyerekesen nevetett a szeme. A mama kezdett félmelegedni. Kibújt az első langyos szó a száján: — Eredj Gyuluska, nézegessél!.. Nézegetni szabad... Vagy, várjál csak!... Mindjárt hozok ón neked valami szépet... Egy képeskönyvet hozott ki a másik szobából. Gyuluska lapozgatta, forgatta a könyvet. A nagyok ettek, ittak, beszélgettek. A mama inkább csak saját magával beszélgetett. Zuhogtak rá a nagy kérdések, átadja, ne adja a lakást, menjen, ne menjen le Veszp. rémbe? Egyszer csak Gyuluska megunta a könyvet, lecsúszott a székről, a mamához ugrott, kicsi fejét ölébe hajtotta, aztán huncutkásan pislogott fel, simogatta a karját, majd felkúszott az ölébe, pöttöm tenyerét a nagymama arcára tapasztotta: — Ugye te leszel az én nagymamám? — kérdezte önfeledt, csacsogó szájjal. És akkor összecsapott a két nő tekintete. A fiatalasszony szeme lángolt, a „nagymamáé” harmatos lett.«
