Békés Megyei Népújság, 1963. június (18. évfolyam, 126-151. szám)

1963-06-09 / 133. szám

Csoór Istvánt RÓKAFARKUK! p alogh Jóskát régóta u nyaggatta a borbély a nyállal Legutóbb az üzletben bo- rotválás közben. A tanuló« lány szappanozta az arcát és az ujjaival úgy játszott az orra alatt, szinte melege­dett bele a háta. Az állát is simogatta az ujjával, de az már nem esett olyan káinul. Amikor jó kétmaroknyi ha. bot szétterigetett a szakáién, odaszólt a mesternek csiri­pelő hangon; — Kész! A mester is utolsókat si­mogatta egy hosszú nyakú fiatal haján és végezetül kockás tükörrel reflektoroz. ta, hogy lássa meg magát ott is a legény, ahova nem jut el a tekintete sohasem. Átszuszogott a borbély Balogh Jóskához és a kari­kára akasztott szíjon fente a borotvát. Szemüveget hor­dott a mester, de ha erősen gusztált valakit, olyan szú­rós nézéssel figyelte, amitől hideg szaladgált végig a gyengébb ember hátán. Jós­kát is úgy nézte sokáig és amikor elég élesnek találta a szerszámot, odaállt mellé és az orra előtt megremeg­tette. pett a székhez és útjára akarta indítani a kést: Jóska megfogta a kezét: — Szusszanjon egy keve­set... — Nem kell, így is meg­nyugszik... A múltkoriban már jártam így, amikor a Kántor-gyereket borotvál­tam... — Nem vágta meg? — Kicsit... Két öltéssel húzta össze a doktor... — A mindenit! — A tirnsó is megfogta volna, de megijedt a gyerek, amikor a második findzsa vérnél tartottunk... — Annyi folyt ki belőle? — Adta volna az még to­vább is, de nem ért a ví­gasztalás semmit... Azt mondtam, addig folyik, míg van... Üres hordóból az ántifene sem vesz... — Nem verte meg? *— Engem? — Magát. — Annyi ereje sem volt, hogy összeessen. Ügy támo­gatta kí a mentő két embe­re ... Balogh Jóska fel akart ál- lani, de a mester vissza­nyomta: — Maradj csak, te tovább bírod. Ilyen marhaerős em­berben két veder vér is van... Mikor a fogadat húztam, akkor sem jajgat­tál... — Emlékszik? — Ajaj! Azt hitte anyád, hogy ferde szájú leszel, mert csak az egyik oldalban rág­tál. Nehezen álltái kötélnek, de addig zavarásztunk a szobában, míg ki nem ful­ladtál ... Harapó sem kel­lett, kézzel kijött, annyira lötyögött... — Annak kerek harminc esztendeje... — Annyi. Akkor még pen- del volt a nadrágod, most meg vadászposztó. Egész nap a határt karisztolod, ha puskacső elé kerül valami, puff... Finom vacsorákat ehetsz. Nyúlpaprikást, fá­cánlevest, őzcombot fok­hagymával ... A fogoly az subick, toll nélkül annyi, mint egy girhes galamb... Balogh Jóska pislogott a borbély felé. Nézte hordó­hasán a fehér köpenyt, amin úgy feszültek a gombok, szinte jajgattak belé. Tudta már, mi nyomja a veséjét. Elébe ment, hátha megszű­nik kezében a reszketős: — Szombaton konyhára vadászunk... — Mit lősz? — Fácánt gondoltam meg egy selejtes bakot... — Nyulat? — Unom, nem vásik rá már a fogam... Nyelt a borbély; — Az enyém igen... — Ha nagyon akarja... A borotva megállt a bor­bély kezében. Nem reme­gett. Olyan mozdulatlan maradt, miint a földbe vert cövek. A pámás ujjak sem citeráztak, hanem szakértő mozdulattal nyúltak az ol­dalszakáll végéhez és on­nan lehúzták a habot. Csendesen kuncogott a mester: — Mit izentél volna a fi­adnak, ha rosszabbul jársz, mint a Kántor gyerek? — Azt, hogy vegyen ma­gának villanyborotvát és az­zal borotválkozzon... — Mást nem? Kezdett a borotva reszket­ni és ott villogott Balogh Jóska ádámcsutkája körül. Hátrahúzódott a székben és hamarjában felröppentette a hírvivő galambot: — Még azt is, hogy vasár­nap reggel kiválaszthatja a nyulat... — Annyi erővel el is hoz­hatja... — Nem. Választva gaval­lérosabb... , — Bőrrel? — Lenyúzva, azzal se fá­radjon .., Mikor Balogh Jóska a kemyei vadőr, kiment az üzletből, mosolygott, az ut­ca sarkán nevetett és más­nap megleste a múlt hetek­ben felfedezett rókalyukat az ó-gát rézsűjében... * A szürkület még csak a kertek alján lopakodott elő. Ott is még kerülgette a fá­kat, bokrokat, nehogy a gú­nyája beleakadjon. A tyúk­ólakban a kakasok hango­Megdermedt Jóska és meghűlt benne a vér: — Reszket a keze? Nem mindig, csak ha bo­rotválok... Aprókat rezzent a kés az orra előtt és látszott az élén, ha irányt verme a nyaka fe­lé, nem állítaná meg, csak a kályhacső. — Mióta ilyen? Sóhajtott a mester, de nem szólt, csak közelebb lé­Június 14-én nyílik Sülé István festőművész miniatűr tárlata a békéscsabai Képcsarnok-boltban A békéscsabai Képcsar- Í4~én nyitják meg. A nok-boitban Hajdik Antal tehetséges, a ma emberének kiállítása után most Sülé életét már eddig is sokszí- István fiatal békéscsabai nűen és megkapóan ábrá- festőművész mutatkozik zoló fiatal festőművész ki­be új képeivel. A mi- állítását nagy érdeklődés- niatűr tárlatot június sei várjuk. san berzenkedtek és a szuka óvatosan bújt vissza a ki­vájt lyukon, s nyöszörögve gyűrte magát karikába az ajtó elé kilökött zsákon. Pislogott az ágasra kiakasz- tott nyúlra, de az olyan ma­gasan volt a feje felett, hogy azt egy hatemeletes kutya sem érte volna él... A borbély a görbe botjá­val döngette meg a kerítést és olyan hanggal kiabált be, őrzi a márvány obettszk ódon nyelvezetű epigram­mája: Széphalom sírva gyászol [tégedet De hidd él, a művészet sem [felejt el Míg a Mázsáknak szentelt [oltáron Áldozatot nyújt a honfi kebel Ismételten elolvasom e sorokat és elgondolkozom, hogy ezeken túl az utókor hálája Kazinczy Ferenc sírján miért nem jut kife­jezésre legalább egyetlen szál virág vagy arasznyi zöld erejéig...? Az egyetlen utcából álló Filkeháza után egy domb­hajlat tetejére kaptat az út, amely előtt várrommal ko­szorú zott magános hegykúp szökken fel a környező miljőböl. A füzéri vár áll előttünk. A Várhegy szürke ande­zittömbjének komorsága mintha a „csejthej szörny”, a szüzek vérében mosakodó Báthory Erzsébet, vagy a véres kezű jászói barát, Herkó páter kegyetlenségeit takargatná. Vagy mintha kővé dermedt mozdulatlan­ságával, eleven vétóként emelkedne az egykori la­bancváros, .Űjhely elé. Azután fordul az út, lejt Füzérkomlós félé és a füzéri vár megdöbbentően csodás látványa eltűnik az ország­út padkája fölötti búzavetés ringó kalászai között. Hollóháza. Magyarország legészakibb községe. Három kilométer hosszú, tipikus hegyvidéki település a Tö­rök-patak szűk katlanában. 1100 főnyi lakosságából 300 a készítményeivel világhírre szert tett, az immár 125 éves Hollóházi Kerámiagyár­ban dolgozik. Minden csa­ládból 1—2 személy, szinte családi hagyomány alap­ján. A völgykatlan mélyé­ről azonban csupán a gyár­kémény szökik a magasba, a felújítás alatt álló, újon­nan emelt gyárépületek szinte elvesznek az építőáll­ványok sűrű takarásában. A népgazdaság által a gyár korszerűsítésére fordítandó 18 millió forintos beruházá­si hitel a falu lakossága jó­létének további emelkedését is szolgálja. A község alha- vasi tájban bővelkedő kör­nyéke, kárpáti flórájú vidé­ke pedig a turisták, termé­szetjárók kimeríthetetlen élményt nyújtó eldorádója. Rövid pihenő, fotografá- lás a régi kassai útelága­zásnál, a Mokrina-tetőn. A festői fennsík után az egy- nyomvonalú autóút újabb kígyózó szerpentinjei A zempléni határcsúcs, a Nagy Milic aljában, füves fennsíkok, színes lomber­dők, sötét fenyvesek koszo­rújában luxus kivitelű, al­pesi stílusú, emeletes va­dászkastély, a Béke-üdülő. A magaslati üdülő (667 m) valamikor Károlyi László gróf főúri kompáni­ájának volt exkluzív va­dás ztany áj a, most pedig a dolgozók élvezik itt a táj csodás szépségét, a Hemád völgyére nyíló páratlan ki­látást, a magaslati nap­fényt, a csendet. Ha a nyá­ron is metsző élességű kár­páti szél — a „duklai hu­zat” — nem suhogtatná a százados fenyőáriásoikat, az alhavasi régió különös csendjében olykor hallani lehetne valamelyik kassai külvárosi pályaudvarról a tolató mozdonyok sűrűn szaggatott füttyét is. ...És amikor így elgondol­kozom, felréved bennem a mi vidékünk, a Körösök völgye, és úgy találom, hogy arra, mifelénk is mennyi, de mennyi szépsé­get rejt egy másik: az al­földi táj. amitől a kutya vonyítva sza­ladt a kert végébe. — Hé, Jóska! Otthagyha­tod már a pendelt...! Balogh Jóska kijött ka­put nyitni és míg a zárral babrált, csitította a bor­bélyt: — Nem fél, hogy félreve­rik a harangot? — Süket a harangozó, at­tól ne tarts... De... de mondd, nem jöttem potyára? Beengedte a mestert és az ágasra mutatott,- ahol két megnyúzott jószág csüngött fejjél lefelé. Ügy ejtette ki a szót a borbély, mintha álmot lát­na: — Nyúulll Saccolgatta két oldalról is. Az egyik karcsúbb, de tö- möttebb, még egy kis háj is virít rajta. A másik nyesz- tett, girhes, mint akinek a kopasz tarló jutott csak. A nagyobbikra mutatott... — Ha lehetne, akkor ezt... — Magán a sor, viheti... Komoly jószág. Igaz, hogy kani, de nem vén, marék rő- zsétől megfő... De ha a kicsit akarja, azt csomago­lom be. Kézzel-lábbal tiltakozott a borbély: — Zörögne, ha vinném, olyan csontos ... Elvitte a nagyobbat — a rókát. Abból főztek nyúl­paprikást NAZIM H Nazim Hikmet, a nagy forradalmár török költő el­hunyt. Sorsa a forradalmá­rok sorsa volt, élete a for­radalmárok élete. A Szov­jetunióban járt egyetemre. Majakovszkij mellett kezd­te költői pályáját. A 11. vi­lágháború előtt 28 évi bör­tönre ítélték a török ható­ságok, de fogságának 13. évében éhségsztrájkkal ki­harcolta szabadonbocsátá­sát. Költészetének nagy ih- letője volt a nemzetközi bé­kemozgalom, a felszaba­dult, boldog emberi jövőbe vetett hit. Emlékét egyik legszebb költeményével idézzük. Hogy a felhők ne gyilkolják az embert L En vagyok, én, kJ ajtódon kopogtat, / Es minden ajtó előtt én vagyok csak, Ne félj tőlem, bár észre sem veszel: Hogy is láthatnál meg egy kis halottat? Tíz évvel ezelőtt is erre jártam, Amikor meghaltam Hirosimában, Hét éves voltam, szegény kis leány, S a gyerekek nem nőnek a halálban. Előszűr bosszú hajam gyúM ki lámgra, Égett szemem is, kezem is utána; Mi lett testemből? Maroknyi luftnál A felhős ég szelébe szétzilálva. Tőletek már voltaképp mit se kérek, Engem többé már senki nem becézhet; Elégtem, mint az újságpapiros, Nem kell többé cukrotok, csemegétek. Figyeljetek, ha az ajtón kopognak, En vagyok az, nevetek akarom csak, Hogy több gyereket ne gyilkoljanak; Hadd örüljenek eztán a cukornak, 2. Ifjú volt a japán halász, akit a felfog ölt meg a messzi tengeren. Sorsáról társai példánkra énekeltek Egy óceáni esteien, Elpusztulsz, ha eszel a halból, mit halászunk. Meghal, aki kezünkhöz ér. Mint hosszú fekete koporsó ring naszádunk. Elvész, ki rajta útrakél. Elpusztulsz, ha eszel a halból, mit halászunk. Nem hirtelen halál gyilkol meg: lomha láz Rombol szét lassú rothadás. Elpusztulsz, ha eszel a halból, mit halászunk. Meghal, aki kezünkhöz ér, Fövenymarta, kemény, napszítta, sós kezünkhöz, Meghal, aki kezünkhöz ér. Meghal, aki kezünkhöz ér. Nem hirtelen halál öli meg, lomha láz Rombolja, lassú rothadás. Egy hétéves gyerek szaladgál kinn a réten, S egy nagy szarvasbogár száll el a fák felett. Játsztatok ti is a gyerekkor idejében? Nos, akkor jó urak, hát kegyelmezzetek, Hogy a felhők ne gyilkolják az embert. Fésüli a haját és tükre távolában Egy arcot keres a mátka, akit szeret. Titeket is nem így kerestek hajdanában? Nos, akkor jó urak, hát kegyelmezzetek, Hogy a felhők ne gyilkolják az embert. Szép mandulaszemű szerelmesem, feledj el. Hajónk, mint fekete koporsó úgy lebeg. Meghal, aki útrakel ezzel. A felleg ott suhant épp a fejünk felett. Szép mandulaszemű szerelmesem, feledj el. Ne akarj tőlem gyereket, Már csírájában megrohadna. Ringatja fekete koporsónkat a tenger. Holt tenger itt ez, csupa átok, Hol vagytok, Emberek? Tihozzátok kiáltok! 3. Anyánkban alakul, aki vagyunk, az élet. Utunkra égi fényt ragyognak az anyák. Nekik köszönitek ugye ti is, hogy éltek? Legyetek, jó urak, irgalmasok tehát, Hogy a felhők ne gyilkolják az embert. Mikor megvénülünk, s végére jár az élet, Jó idézgetni a boldog emlékeket. Megvénültök ti is, egyszer csak őszbe értek. Ezért, jó uraim, hát kegyelmezzetek, Hogy a felhők ne gyilkolják az embert. Rónay György fordítása Surányi Sándor

Next

/
Thumbnails
Contents