Békés Megyei Népújság, 1963. május (18. évfolyam, 100-125. szám)
1963-05-05 / 103. szám
Andrej Plávka: Milyen csodálatosaik voltak azok a téli esték, a tollfosztások. A nagyanyák, a falunkbéli nagynénik és a vihogó lányok körülülték a mécsest. Nemcsak azért, hogy a megkopasztott libák pehelytollát fosszák; azért is, hogy mi, fiatalok a bizalmas félhomályban és a meleg kemence mellett belélegezzük a régi idők bölcsességét. A közmondásokat, szólásokat, a hős bajnokok, és az elátkozott király, lányok történeteit úgy hallgattuk, mintha a Bibliából olvasták volna. S köztük mindig akadt legalább egy, mely igaz lelkemre, itt és itt, ekkor és ekkor történt és jóféle rablóhistória volt. Az ám, hogy hevíti az embert és mindjárt itt belül, hogy melegíti, amikor még gyenge, gyámoltalan, s amikor annyi hősi tettet hall a déd- és nagyszüleiről! Egyszer úgy felkacagtunk, hogy minden tollat szétfújtunk. Akkor, amikor az öreg Lo- vis néni elmesélte, miképpen küldött Jánosik Gyp- ri háromszögletű levelet Palugyai úrnak, melyben bejelentette, hogy a legényeivel meglátogatja a mennyegzői lakomán a kastélyában. S csakugyan, három nap múlva — minden óvintézkedés ellenére — Gyuri a legényeivel minden urat megszabadított az ékszereitől ezen a lakomán. Hát igen szép téli esték voltak azok. Amivel az élet nem gyarapítóit minket, azt az öregek ,a mesékkel pótolták, — s azok, akik a történeteket. reménységgel telítve és szép jövendöléssel a könyvekbe írják. Ügy ér. zem, mintha mi a Tátra tövében mindig csak a múltban éltünk volna és a jövendöléseknek — mert a jelent mindenki összekuszálta, s mindig szomorú és reménytelen volt. Valahogy így kellett lenni másutt is, hol jga alatt nyögött a nép; s a csizmák alatt nyögve, a reménytelenségben a mesek igazságos királyfiait varázsolta elő magának. És azután később, amikor már eszmélni, kezdtünk, értettük meg lassacskán, de annál mélyebbre vésve, hogy a mesék igazságossága csak nagy áldozatok, sok hős kiöntött vére árán plántálódik át az életbe. Olyan hősöké, kiknek a nevét nem őrzik meg a könyvek, kik nem öltöztek bíbor, ba, de kiknek a kioltott élete lángra lobbantott ezernyi, milliónyi ragyogó szemet. Nos, e hősök egyikéről akarok beszélni. Nem volt ő magas dalia, széles válla, erős Jánosik. Nem is felnőtt; fiatal, még gyermek, alig tizenkét éves. Jankó volt a neve, s a pusztajarki tehénpásztor fia. Sápadt ar_ cából kikandikált a két fürge, csillogó kék szeme. Arcán egy heg' nyoma, valami drót sebezte meg, ami. kor egyszer a fiúkkal a kovács műhelyében járt. Ezért a barátjai „drótos”-nak nevezték, ami miatt ő dühbe gurult. 1344 telén Puszta Járok. ban december elején esett le az első hó. Az üszők, melyeket apja legeltetett, már két hónapja bejöttek az irtásról, és békésen kérództek a meleg istállókban. Minden férfinak otthon kellene lenni, a házikókban. De nem voltak. Jankó apja sem. Eljött már a szenteste is, s a felsővógi házikóban még te le Jankó az első kenyérdarabkát, mely tele- szívta magát meleg levessel, a pitvarajtó hirtelen és váratlanul felnyikoidult. Az anya a tűzhelytől a fejét ép. nem jelent meg az apa. Csak Jankó volt otthon az édesanyjával és a két kicsi húgával. Keveset beszélgettek, mert rájuk, a ház körül, de még lent, a faluban is mindenkire ránehezedett valami rettenetes teher, mely beforrasztotta a szájakat, s a végtagokat különös mozdulatokra ingerelte. De néha ez a súlyos teher rémületté vált. Ezen a napon, éppen december 25-én, Jézus születése napján, Jankó a hegyoldalból a faluba igyekezett. Amikor kiért a kiserdőből, alaposan körülnézett, nincs, e valaki a közelben, s miután senkit sem vett észre, szaporábban szedte a lábát. Néhány pillanat múlva már a házuk nyikorgó ajtaját nyomta he. A konyhában levette hátáról az üres tarisznyát, s jeges kezét a hóna alá ütögette. — Elvitted? — kérdezte az anyja. — EL — Ott voltak? — Ott. — Még nem jöttek a nyo. mukra? — Nem. — Ülj le. Tessék, rántott leves, apríts bele kenyeret. Jankó leült a padra, még egy ideig melengette az ujjait, majd megragadta a fakanalat. A tányérból fehérlő szegéllyel bodrozódott a köménymagos rántott leves illatos párája. Alig nyel. pen csak az ajtó irányába mozdította, melyben egyszeriben szétterpeszkedett egy német tiszt, szürke bundában, és vékony pálcával Jankóra mutatott: — Hol voltál? Jankó szeme esípőisen tekint a pöffeszkedő tisztre, a keze még mindig szorítja a fakanalat, de arca elfehéredik, s a torka kiszárad. A kezdetén az anya sem fogta fel a szavak értelmét. Megdermedve állt a tűzhely mellett, s a homloka komor lett a szörnyű előérzettőL — Nem tudsz beszélni? — sziszegte a tiszt keskeny, mérges ajka, s a rövid szíjban végződő pálcája hirtelen Jankó arcára suhintott — Mit csinál? — jajdult fel az anya, s mind a két kezét a magasba emelte, dermedten fenn is maradt, mint egy tiltó felkiáltó jel. — Hol volt ma reggel a fia? — kérdezte újra a tiszt, s fontoskodva az anyához lépett, s majdnem előtte állt meg. — Nos, hol lehetett? A hegyekben. Oda vitt élelmet, az a feladata. Az állatoknak — tudja? A legutolsó erdő az övé, az irodában megparancsolták neki, bogy télen ne feledkezzék meg az állatokról. — Ügy? Minek vitt tarisznyát? — Hált csak nem lesz éhen? Vitt egy karaj kenyeret, szalonnát... Antalfy István: Ő a szeretet Olyan jó hozzá visszatérni. Hiába lettem felnőtt, férfi, „kisfiam" mondja ma is nékem. És én örülök — és megértem. Olyan pici és oly fehér lett, mint a hó. Annál is fehérebb. Ha panaszkodom, Ö vígasztal, szíve-lelke: terített asztal, pár forintján vett cukrot átad: „vidd el Pötyinek, Ágikának...” Elém rak mindent. „Egyél... Tessék!” Ö a Szeretet, s a Békesség,,« >— Ügy? Szalonnát, igaz... de a partizánciknak! Mars, velem jössz! A tiszt, akiből bizony nem áradt az emberség mint a mesékben a manókból, megragadta Jankót, rávert a hátára, és maga előtt kituszkolta a házból. Az anya magyarázkodott, kö- nyörgött, magasra emelgette a kezét, és futott utánuk a faluba. A hó csikorgott a Iá. búk alatt, s a tiszt bunda- gallérján a lélegzettől finom dér csapódott le, Jankónak nem volt ideje, hogy felvegye a kabátját, úgy ment csak könnyedén és fedetlen fejjel. A hideg szél nekiugrott a homlokának, s a sápadt arca kipirult. Itt is, ott is, a tornácokról kikukucskáltak az emberek, már templomba öltözötten, de Jankó nem szégyenkezett. Büszkén ment elől, csak a feje kcxnyult le egy kicsit, de az is a dactól és az elszántságtól. — Ide! — üvöltött a tiszt és a fogyasztási szövetkezetre mutatott, hol vendéglő is volt. Itt tanyáztak a társai is. Jankó lassan ment fél a falépcsőn, mint aki kényszerből megy. Lökdösték is ezért, s háta mögött felszisszent az éles egyszótagú német: schnell. Az anya fel akart szaladni a lépcsőn, de a tiszt letaszította, s nem engedte be. Nem segített a dörömbölése sem. S amikor az anya már magánkívül verte az ajtót, az hirtelen kitárult, s kifutott Jankó, le a lépcsőkön, de utánarohant az egyik szürke ördög, veszetten, ferde pofával és háromszor Jankóba lőtt. így csúszott lefelé a lépcsőkön, fejével belesüppedt a hóba, ott maradt fekve, holtan, felmeredő lábbal, megégetett talppal, összeverve, véresen — de tisztán, mint a hegyi kút, mélyből a legértékesebb víz fakad. Becsületes és hősies szívének pecsétjét ajkán hagyta: „Nem árulom él.” Nem volt tehát Jankó a mesék lovagja, ki a sárkány fejeit vagdossa; s a története sem fejeződött be szerencsésen, azért, mert nem mese volt, igaz történet: a kegyetlen, irgalmatlan életé, mely a hősöket nem a királyfiak termeiben és bíborruháiban keresi, hanem az igazság és a jogtalanság párviadalának szikrázó pen. géiben. A mi tizenkét éves hősünket, mint a többi sok ezerét, a nép, melyért meghaltak, a szívébe, leikébe zárja, hogy ne csak a meséknek legyen szerencsés be. fejezése, az életünknek is. És, ha megint összejövünk toll fősztáskor, nem Jánosi- kék és őseink hősiessége he. vít majd, nem a mesék királyfiainak bátorságáról beszélünk a gyermekeinknek, hanem olyan hősök tetteiről, mint amilyen a pusztajarki tehénpásztor tizenkét éves fia, Jankó volt. Azután a mi igaz életünkről szólnak a mesék. S a mese és az élet között egyszeriben megszűnik a különbség. Fordította: Krapa András MftPiKAvé. A hónap filmjei AMIKOR EGY LÁNY 15 ÉVES Frajermann szovjet író Elbeszélés az első szerelemről című kisregényének filmváltozata. A regény a szovjet fiatalság kedvenc olvasmánya és a film is megőrizte nemesen tiszta, Urai hangvételét. A BÉRGYILKOS ! Magyarul beszélő olasz filmdráma, az előkelő luxus-villák világából. Rendezte: Damiano Damiani. DÉLUTÁN ÖTKOR MADRIDBAN Juan Reyes, az egykor ünnepelt torreádor élettörténetét mondja el ez a spanyol film mindvégig izgalmasan, érdekfeszítően. ROBINSON-CSALÁD Színes, szélesvásznú amerikai film. Johann Wyss A svájci Robinson-csálád című regényéből Lowell S. Hawley írta filmre.
