Békés Megyei Népújság, 1963. május (18. évfolyam, 100-125. szám)
1963-05-03 / 101. szám
1963. május 3. 5 Péntek Az égen egy gólyapár köröz. S a kör yre kisebb, majd kelepeinek és az árokparton egy kotlós eszeveszetten elkezd kotkodácsolni, s a kiscsirkék csipogva bújnak be a vesszőkosár résein, anyjuk védő szárnya alá. Egy udvarból kakaskukorékolás hallik át és méhek zúgnak a fehéren virító gyümölcsfák felé. Nem... nem falusi kép ez, hanem békéscsabai, három percnyire a belvárostól az első kerület utcáit járva ott láttam és ott hallottam ezt... A népfront aktívája A Batthyány utcán két asszony élénk taglejtésekkel szlovákul vitatja meg a piaci árakat, aztán ki jobbra, ki balra, elválnak. A zöldre festett kapun benyitok, ahol egy asszony éppen a tyúkokat eteti. — Litauszki Györgynét keresem — szólítom meg. — Én vagyok... tessék. — Ügy hallottam, hogy maga a népfrontban és a nőtanácsban is sokat tevékenykedik a kerület érdekében. — Ö... már 1945 óta a kerületben dolgozom, párttag vagyok és amit csinálok, szívesen teszem™ — Milyen emberek laknak itt, a kerületben? — Én úgy érzem, hogy jók. Sokan felkeresnek, s elmondják panaszukat és ebben a kerületben, ha arról van szó, hogy társadalmi munkát kell, végezni, szívesen csinálják az emberek. — Családja van? — Az asszony nagyot nevet és egy rakoncátlan ősz tincs kibújik az egyszerű fekete szalag alól, s a homlokába hull és aztán már mondja is: — Hét gyerekem van, s ebből csak egy fiú. Már unokáim is vannak™ — Mennyi? — Öt. S a legidősebb az első osztályba jár. De miért fontos ez — kérdezi, s mikor megpróbálom kSSZÉLI megmagyarázni, látom, hogy értetlenül néz rám... — Mivel készülnek a kerületben a májusi békehónapra? — Csak néhány napja volt erről szó... majd kisgyűléseket szervezünk, s ott beszélgetünk... Kút a téren Ballagok az első kerület utcáin, s az árokpartokon zöld a fű és orgonaillattól terhes a levegő. Az utcán asszonyok sietnek fonott és nylon táskákkal. Most van a bevásárlás ideje. Nemsokára dél lesz. A Bánáth utca végén egy régi öreg kút áll. Néha összeütődnek a kannák, megáll két asszony, beszélgetnek, s mikor megtelnek a kannák, elindulnak hazafelé. A sarkon Szlávik Gyula fodrászüzletének ajtaja sűrűn nyílik. Belépek. Barátságosan mutatnak a padra: — Foglaljon helyet. Mikor megmondom jövetelem célját, hogy az első kerületről akarok írni, először csak „hüm- mögnek” a vendégek, aztán a fodrász felesége szólal meg: — Jó lenne, ha a Bánáth utcán, de a Bethlen utcán is lefednék az árkot Nyáron borzalmas bűzt áraszt az. Az üzletben lévők bólogatnák, aztán mindenki tesz hozzá egy-egy mondatot. Zöldséges bolt is kellene. Boldogan újságolják, hogy a 35-ös számú üzletet most alakítják át modem önkiszolgáló bolttá. Az utcán egy asszony hozzáteszi: — Jó lenne, ha majd itt is olyan nagy lenne a választék, mint a sokkal kisebb Corvin utcai boltban. Az asszonyok már előre félnek a nyártól, félnek, hogy nem lesz petróleum a környékben. Mert a kis boltban még most kimérik a két hordóval, s aztán már csak a városban lehet kapni. — Pedig könnyebb a boltosnak a kezét megmosni a petróleumRŰLET mérés után, mint nekünk bemenni a városba a háztartási boltba — magyarázza egy asszony. Házak és utcák Egy délelőttöt töltöttem ebben a kerületben. Jártam a kerületet, az utcáikat, néztem a régi nádfe- deles házakat, s láttam a kertekben virágzó gyümölcsfákat és a nyíló orgonabokrokat. A szeszélyes áprilisi nap utolsó sugarai érték a házakat és ma már május van. Lassan nyár lesz, de a kerület lakói félnék ettől. — Sokat fejlődő# ez a kerület, mert néhány éve nem volt itt járda sem. Most meg már aszfaltozott járdáink is vannak —mondja a kerület iskolájának igazgatónője, Csete Józsefeié, akivel összetalálkoztam az utcán. — Milyen emberek laknak itt, a kerületben? — Milyenek? — adja vissza a kérdést, aztán hozzáteszi: — Munkásgyerekek járnak az iskolába, egyszerű, becsületes emberek élnek itt. Szívesen segítenek, ha szólunk nekik. És erről beszél a kerület párttitkára, Nyemcsok Pálné is, aki a városi tanács műszaki osztályán dolgozik. Dicséri a népfront aktivistáit, Pfaff Istvánt, Gaál Feri bácsit, Fodor Sándomét, Látauszki Györgynét és a tanácstagókat, Knyihár Jánosnét és Eczedi nénit. — Jó kerület ez a miénk — mondja egy asszony a Bánát és a Csányi utca sarkán. — És a víz? — Na, ezt kár volt kérdeznie — és máris ,.kipakol”™ — Nézze meg, a házunk előtt is áll a víz az utcán, csőrepedés van. Már többször szóltunk a tanácsnak, de fülük botját sem mozgatják. Pedig mi is segítenénk, ha Iréné az árkot ásni. — Na, akkor árulja el a nevét. — Kovács Jánosné vagyok. Miért kíváncsi erre? — Megírom az újságba... — Attól még nem lesz jé a vízvezeték... — Hátha... Dóczi Imre semmi, akkor mit tegyen az ember? Jó volna megállítani az időt, maradjon még csak így minden vagy visszahajtani a naptárt az előző hétre, amikor még csak megy az úton az ember, de nem látja semminek a végét és nem is akarja látni, se azt, hogy mi lesz Katival, Sárikával, se azt a másik gondot: a szövetkezetét. Tudta ő már régen, hogy eljön ennek az ideje, nem is ellenkezett, sőt már évek óta készítget- ték elő, mi lesz, ha úgy lesz. Még az ifjúkori ábrándozásból is föl- támadt mindig valami: hiszen ezt akartam, erre vártam én esz- mélésem óta. A Dózsa úgy kezdte már az építkezést is, hogy az egész községre számítottak, és János is részt vett azokon a megbeszéléseken, amelyeken a jövendő szőlőtelepítés térképét rajzolták föl. Ismeri a számokat, mennyi most a községben egy hold átlagjövedelme, ha kertet, szőlőt, jószágot, mindent beleszámítunk. Kovács Feri a járástól mondta is neki tréfálkozva: — Kossuth- díjat kapsz Jánoskám, ha két év alatt eléred ezt a szövetkezetben. Persze, hogy nem érik el. A java jószág meg a java igyekezet évekig a háztájinak hajtja a hasznot. De így is aranybánya lehet ez a község, csak az emberekkel lehessen szót érteni, csak ezt az egyet el ne'rontsák. A díj nem érdekli őt. Dijat kaptak már érdemtelenek is és ha csak azt akarná, hogy a nevét emlegessék, lett volna elég módja arra, hogy „kiugorjon”, nevet szerezzen. Más rangja volt néki, valóságosabb, olyan, hogy a hivatalbéliek is tisztelték, meg a szőlőhegyiek is kalapot emeltek előtte. Fülébe jutott, hogy néha azt mondták a járásnál: — Olyan kiskulák ez a Takács János — de hozzátették — esze az van. Vagy: — Tud ez az ember. — S még az ily bökölő- dő hangokban is benne volt, hogy ez mégiscsak a mi emberünk, bárcsak több volna ebből a fajtából. A falubeliek meg a szőlőhegyiek között persze, akadt irigye is, lekicsinylője is, de a java emberek becsülték, a mi kutyánk kölyke. Valami még talán az öreg Vargha tekintélyéből is megragadt és akarta, nem akarta, járásszerte jó név volt a Takács Jánosné. Mondta is Kovács Feri, hogy menjen agitálni, de ő nem állt kötélnek. Olyan hirtelen szakadt rá ez az általános átszervezés, hogy ezer tennivalója volt amúgyis, és őszintén szólva, kezdettől nem tetszett neki ez a ha- mari munka. De ha már így van. így van. Nem is ebben van a baj, hanem mindabban, ami most így összetorlódott. Mint amikor rossz fogású zsákot, vagy nehéz fát tart valaki kezében és fogja, markolja egy darabig, aztán érzi, hogy az ujj inai nem engedelmeskednek, hiába markolja görcsösen, a fogás enged és csúszik kifelé a zsák, a fadarab menthetetlenül csúszik a semmibe, a veszedelembe. Az agy még éber és tudná a dolgát, a test izmai sem fáradtak, tartalékuk is van, csak éppen ez az egy, a kar, a kéz, az öt ujj markolása vesztette el minden erejét, az vált tehetetlenné, ez veszít el mindent, ami pedig még menthető volna. Így csúszik ki most kezéből a világ, a valóságos élet és a százszor elképzelt jövendő, a legfontosabb szál, amit tartani kellene görcsösen, az izmok, az inak megpattanásáig. Fut a motor a homokon és ha régi kerékvágásba akadt, nehéz onnan kitéríteni, követi a nyomot, amit más húzott elébe. Fut a motor a betonon és ott is csak nyomot követ, a régi utat, a megszokottat — hiába mutatja a tábla két karjával, hogy: Nagyliget meg Budapest — mégse arra visz az út, hanem befelé a régi utcán, a nagy felemás házhoz, amely kívülről már veran- dás balatoni villa, de bentről az udvar felől még a régi gerendás tanya, az otthonnal, a meleg, öreg konyhával. Korán este van, mire János hazaért, ég a villany a konyhában is, az új épület nagy szobájában is. (Folytatjuk) j ’.tnirvJTtfm. w mmMnrt mtm * Egy pohár víz Eugene Seribe azonos című darabja nyomán a forgatókönyvet és a dalszövegeket Helmut Käutner írta, és ő egyben a film rendezője is. A mindvégig szellemes vígjáték kitűnő filmélmény. (Bemutatja a kétegyházi Béke mozi 1963. május 1—3-ig.) n)ejRÍ & tewaiz Negyedóra a jubiláló Beleznay Istvánnal Kedvenc asztalánál találom Beleznay István színművészt, a Csa- ba-presszóban. Délelőtt 11 óra van, odakinn tavaszi verőfény, a színész arcán derű, akár a tavasz. Most jubilál: 40 esztendővel ezelőtt kezdte a pályát, és bizony ebben a negyven évben sok-sok emlék, küzdelem, siker találkozott egymással. Emlékezünk tehát. — Szülővárosomban, Szatmárnémetiben érettségiztem és ott találkoztam először a színház varázsával ... az orchesterben. Elsőhegedűsnek szerződtem a zenekarba. A muzsika szeretete már akkor magával ragadta, és csoda e, hogy nem sokkal később, egy műkedvelő előadáson már Edvin szerepét énekli-játssza a Csárdáskirálynőben? — Ezzel kezdődött... Éreztem, hogy a színészi pályát kell választanom. Nem tágítottam. Beiratkoztam Budapesten a Színészegyesület színiiskolájába és az akkori Vígszínházban tanultam a művészet mesterségét Csortos Gyulától, Varsányi Iréntől, Ma- kay Margittól, Dénes Györgytől... A színiiskola után 1921-ben, húszéves koromban kaptam az első szerződést: Debrecenbe. Ott is találkoztam a Csárdáskirálynővel, és Honthy Hanna volt a partnerem .. s Beleznay István pályája innen töretlenül ível felfelé. Debrecenben tölt — megszakításokkal — 15 évet, közben azonban fellép a kassa—pozsonyi társulat előadásain, és újra a Csárdáskirálynőben, mint Edvin, estéről estére százaik és százak tapsolnak neki: Prágában. Hat hétig vendégszerepeltünk Csehszlovákia fővárosában, csodálatos élmény volt... — Az elkövetkező években bejártam egész Magyarországot. Csabán is voltam: 1931—32-ben Miklósi társulatánál, majd három év következett Budapesten a Magyar Színházban és a Pódium kabaréban, 1939-ben pedig a debreceni színház igazgatója lettem. Kilenc évig töltöttem be ezt a tisztet. A következő állomás Miskolc, itt 10 esztendő, és onnan yj- ra ez a kedves alföldi város, Békéscsaba hívott magához, és azóta — úgy érzem — meg is szerettük egymást. Dióhéjban — ennyi a negyven esztendő. És a szerepek? A legkedvesebbek? A legnagyobb sikerek? — Sok operett... hiszen bonvi- ván voltam, és csak később tértem át a prózára. Víg özvegy, MaEmlékezetes siker: Sir Crofts a Warrenné mesterségé-ben. rica grófnő, Szibill, Leányvásár, a Csárdáskirálynő... A 25 éves jubileumon Liliom voltam, aztán Lucifer, Polezsájev professzor a Viharos alkonyaiban, a Nórá-ban Frank doktor. És sok-sok rendezés. — Most, ahogy visszatekint az elmúlt 40 évre? ... — Azt mondom, hogy újra csak színész lennék! Nincs szebb, mint nevettetni, szórakoztatni, jóra, igazságra tanítani az embereket. — Kívánsága? — Még sokáig szeretnék játszani, és azt is teljes szívemből kívánom: bárha a mi fiatal művészeink valamennyien úgy szeretnék és tisztelnék a színházat, a színpadot, ahogy mi, idősebb nagy mestereinktől megtanultuk. Ha így lesz, akkor egy-egy ilyen jubileumon a most még fiatal színészek is megelégedéssel mérhetik majd fel, hogy eltöltött éveik gazdagok, eredményesek voltak. Hiszen nincs ennél szebb és örömtelibb számvetés. A színész arcán derű, odakinn tavaszi verőfény. Milyen szép, amikor e kettő találkozik. Sass Ervin
