Békés Megyei Népújság, 1963. április (18. évfolyam, 77-99. szám)

1963-04-16 / 87. szám

Ot évtized mu KÉK KÖTÉSŰ album fekszik előttem az aszta­lon. Kissé kopott már: huszonöt esztendős. Az Orosházi Filharmonikus Társaság első 25 évének krónikáját őrzi, és féltett kincse az orosházi múze­umnak. A meghívók, mű­sorlapok megsárgultak, és a legelső — mely 1939-ben 25 éves volt — ma már öt­ven, s kerekebb, fénye­sebb jubileumot köszönt, mint két és fél évtizeddel ezelőtt. „1914. március hó 21. Az Orosházi Filharmonikus Társaság bemutatkozó hangversenye az Alföld Szálló nagytermében ...” A műsor: Weber Bűvös vadász nyitánya, Grieg E-moll szo­nátája zongorára, Haydn G- dur szimfónia, Köhler fuvo­lakoncertje és Meyerbeer híres koronázási indulója a Próféta című operából. A bemutatkozásié sok szív és lelkesedés, tenni- akarás és mindenekelőtt muzsikaszeretet kellett ah­hoz, hogy egyáltalán meg­születhessen az akkori „leg- nagyob magyar falu” első szimfonikus zenekara, mely alakulása, 1912 óta él, hangversenyez és évről év­re mind jobban betölti hi­vatását A KRÓNIKA elmondja, hogy Szamosi József polgá­ri iskolai tanár szervezte meg a zenekar magját. El­ső tagjai: Róna Sándor, Pickelbauer Elek (I. hege­dű), Török János, Ulrich Ádám (II. hegedű), Gulyás Sámuel (brácsa), Máté Ist­ván (cselló), id. Török Ist­ván (gordon), Szendeff Miklós (fuvola), Salamon Ferenc (vadászkürt), Wigner Endre (zongora), és Tóth Ferenc (harmonium). A kis zenekar két esztendeig al­kalmilag lépett pódiumra, majd megizmosodva, már mint az „Orosházi Filhar­monikus Társaság” zeneka­ra adta első nevezetes hangversenyét 1914 már­ciusában. Három hónap múlva, júniusban újabb hangversenyt rendeztek a nyári színkörben, melyet nem sokkal később bontot­tak le Még el sem némultak a színköri hangverseny utolsó akkordjai, amikor eldördült a szarajevói pisztolylö­vés, és felzúgott az el­ső világégés iszonyú nyi­tánya. A zenekar tagjai is egymás után kapták meg behívóikat, és kerültek ki a frontokra, igazságtalan ál­dozatként. Hárman vesztek oda: Török János, Pickel­bauer Elek és Ulrich Ádám. Emléküket a háború utáni első hangversenyen (1922. november 27.) idézte fel Horovitz Mór, a társaság akkori elnöke. Az 1922-es hangversenyt most már megszakítások nékül követte a többi, mű­vészi színvonalban, sikerek­ben mind gazdagabb. 1923: Népszerű hangverseny az Apolló Filmszínházban, 1924. április 8: hangver­seny Budanovits Mária és Palotay Árpád, az Opera­ház művészeinek közremű­ködésével, 1924. december 20: bérleti hangverseny Keresztes Mariska és Flei­scher Antal, az Operaház tagjainak vendégszereplé­sével, majd 1925. január 26- án. egy hónap múlva már a második bérleti hangver­senyen tapsolt Orosháza zenekedvelő közönsége a zenekarnak, és Marschalkó Rózsika, valamint dr. Szé- kelyhidy Ferenc operaházi vendégművészeknek. Üjabb hónap telik el, a zenekar már az év második hang­versenyét adja, Jókai Mór 100 éves születési évfordu­lója emlékére. Később ven­dégül látják Németh Már­nát, a bécsi Opera művész­nőjét, Alpár Gittát, Hubay Jenőt, a világhírű hegedű- művészt, Bazilidesz Mária operaénekesnőt, és sok más, országos, sőt világhírű éne­kest, zongora- és hegedű- művészt. A zenekar karna­gya ebben az időszakban Wigner Endre volt. AZ ÜJABB fejlődési sza­kasz 1929-ben kezdődött. Ekkor vette át a kamagyi pálcát Sass Árpád. Kiemel­kedőbb események: 1932- ben a Népszerű hangver­seny, melyen a zenekar tag­jaiból alakult vonósnégyes (Brünner István, Róna Sándor, Fasang Árpád és Sass Béla) is bemutatkozott, az év júniusában a Haydn- emlékhangverseny, 1933-ban a Schubert-est, 1935. decem- „ber 14-én a Liszt-emlékest Hajdú Mihály zongoramű­vész közreműködésével, majd 1939. március 4-én a 25 éves jubileum, melynek záróakkordjait már ágyúk dörgése visszhangozta; új­ra megrendült a föld, és vé­gigsepert a világon a II. világháború. 1944. október 6-án köszön­tött be Orosházára az új világ első napja. A zenekar feléledt, a műzsák nem hallgattak tovább — és friss erőkkel gazdagodva — új­ból megszólaltatták a nagy mesterek örökértékű alko­tásait. Először Gyulán ven­dégszerepeitek a hadvisel­tek segélyezésére rendezett hangversenyen. Az első ha­zai szereplés dátuma pedig: 1946. november 16. Műsoron Liszt, Kodály és Erkel mű­vek szerepeltek. Ezután a zenekar évente többször is ad önálló hangversenyt ki­váló művészek közreműkö­désével (G. Iszlay Gabriel­la, Siki Béla, Kollár Pál zongoraművészek, Csuka Béla gordonkaművész, Fe­hér Miklós hegedűművész és sokan mások) 1950-ben a Magyar—Szovjet Társa­ság támogatását élvezve működik tovább. 1953: ŰJ DÁTUM, új ha­tárkő. A zenekart a Petőfi Művelődési Ház fogadja be és karnagya Szokolay Bálint lesz. A zenekar létszáma 24. Kiugró sikerként jegyzi a Krónika az 1953. novemberi „Erkel-estet”, az 1954. évi hangversenyt, melyen Szesz- tay Sári zongoraművésznő és Szokolay Sándor zene­szerző a vendégművész. Ebben az időben jutnak el először a környező közsé­gekbe is, és az 1955 júni- niusi gádorosi hangverseny különös élmény a kis falu népének. Ebben az időben nyitja meg kapuit az orosházi ál­lami zeneiskola, és kap Markó Leó személyében agilis, hozzáértő igazgatót. Markó a zenekar kamagyi tisztét is átveszi, és az Or­szágos Filharmónia támo­gatásával — élvonalbeli bu­dapesti művészek fellépésé­vel — hangverseny-soro­zatot indít. Az 1957. decem­ber 9-i, a 75 éves Kodály Zoltán tiszteletére rende­zett hangverseny program­zsikája ján jelenik meg először a zenekar új neve: Orosházi Erkel Ferenc Szimfonikus Zenekar. E zenei estek’ mű­vészi fényét azonban le­tompítja az, hogy rendkí­vüli anyagi megfeszítéseket követelnek, ugyanakkor pe­dig elsikkad a zenekar ön­tevékeny jellege, az, hogy elsősorban fiatal, helyi mu­zsikusokkal erősödjön, tárt kaput nyisson a zene ba­rátai, és amatőr művelői előtt. Kovács József, a zeneis­kola új igazgatója, és a ze­nekar karnagya 1961 óta áll a karmesteri pulpitu­son, és minden törekvését arra összpontosítja, hogy a zeneiskola segítségével ala­pozza meg az ötven eszten­dővel ezelőtt is kitűzött cél, az öntevékeny, amatőr ze­nekar megteremtését és fenntartását. Művészi cél­juk világos: a város zenei életét irányítani, a zene sze- retetére és értésére nevelni az embereket. Két kiemel­kedő hangverseny áll már mögöttük: 1962. április 3-án és június 5-én léptek pódi­umra a városi tanács dísz­termében, illetve a művelő­dési ház színháztermében, a nagyzenekar tagjaiból ala­kult kamaraegyüttes pedig a Magyar Televízió milliós közönsége előtt bizonyította Orosháza zenei életének, kultúrájának színvonalát. A KÉK ALBUM többi lapja még üres. Üj hang­versenyek műsorát várja, új sikerek krónikáját, öt­ven esztendő muzsikája ível át 1912-tól napjainkig, a félévszázados jubileum napjáig, ahol a hőskor még élő tanúit szeretettel kö­szönti az egész város társa­dalma, azzal a bizalommal, hogy a jubileumi hangver­seny egy újabb, még gaz­dagabb ötven esztendő nyi­tánya lesz, Sass Ervin KÖRÖS TÁJ KULTURÁLIS melléklet ________ B ónus István: TANYAI GYEREKEK Kinőve az iskolapadokból, Mint szárnybontó vándormadár-sereg. Ügy indult el az öreg tanyákról Szerteszét a sok tanyai gyerek. Mert valami rossz szél súgta nékik: „A parasztnak nincs jövője, álma, Munkája olcsó s lét-alapja: csak Az a kis háztáji gazdasága...” De Jóska nem ment, ő itthon maradt, És dinnyét termelt az „Üj Élef’-ben Dalolgatott a munkája közben: Gond nélkül, boldogan, önfeledten. Lábánál gőzölt a tavaszi föld, Zajos vadlibák szálltak felette. Derűvel, fénnyel napmeleggel Fiatal tüdejét teleszedte. Körötte a szótalan öregek Hallgatták gondtalan dalolását S úgy szerették, mint saját fiúkat: Munkájuk, életük folytatását. — Vasárnaponként futballozni ment, Vagy tévét nézett a kultúrházba’ — Szerette ezt a négy-dülő földet, Nem kalandozott messze a vágya. Csak olyankor ébredt, sajgott benne, Valami fájdalmas nyugtalanság, Mikor a városba szakadt társak Hazajöttek és meglátogatták. Beszéltek a városról, szavukat Teleszőtték: zenével és fénnyel, Bálról és lányokról áradoztak: Kamaszos, füllentő dicsekvéssel, Édesanyja is biztatta Jóskát: Ne maradjon itt a porba^sárba, Hisz, szebb az élet, könnyebb a munka Hűvös műhelybe, tiszta ruhába.., — Szél zörgött a kukoricaszáron, Rövidebb lett, hűvösebb a nappal, S felszállt Jóska is az állomáson Messze tűnt a füstölgő vonattal. Két zsebkendőt telesírt az anyja A fájó, nehéz búcsúzás miatt Bár a vonat vígasztalóan zengte: „Ür lesz a fiad! úr lesz a fiad!” Apja pedig szánalmas-szomorún, Mint villámsújtott útmenti nyárfa Azt hajtogatta: „Magunk maradtunk, Elment a gyárba, elment a gyárba! Elment. Lám, itt tudott hagyni mindent. Hej, pedig, de szerette a földet! S mindene megvolt, keresett annyit: A városba, a gyárba se többet!... Elment, pedig most döntött a tagság. Megint néhány új gépet fog venni. — Az végzi el a munka nehezét, — Tavaszra már itt lesz valamennyi...” Aztán november esője hullott, Vén lett az éj és rövid a nappal, S azt emlegette az egész téesz: „Elment Jóska, el a vonattal!”... Szegényebb lett a kultúrgárda és A futballcsapat nagyon hiányos, S egy kicsi lány titkon felsóhajtott: „De kár, hogy olyan szép az a város!” És jött a tavasz. Fürge böjti szél: Megborzolta a vetések haját, S fénybe fürdetett, minden esővert, Téltől meggyötört: szárkúpot, tanyát Méhek zümmögtek, fecske csivitelt Megkezdődött a munka szerteszét S a párás föld mindegyik fiáért Szét küldte a hívó üzenetét És egy reggel a siető vonat Tárt ablakában csengett a nóta. S felujjongott az egész dinnyeföld: „Visszajött Jóska! visszajött Jóska!” A vonat megállt és akkor tűnt ki: Nem egyedül jön, négyen is jönnek!... S futott a hír s áradt a bír nyomán Gyors árama a boldog örömnek... Csoór István: Tavasz elől kocog a tél... A gátőr fütyülve megy ” gáton. A vállán kapát lóbál és csak akkor áll meg, ha olyan helyet talál, amit ki- üregelt a téli fagy, kiázta­tott a téli hó, vagy amit a lopakodó paraszt kocsival felvágott. Komótos mozdu­latokkal besimítgatja a nyo­mokat és megy tovább. Nem siet. Tiblábolós munka ez, nincs rá norma, nem hajtja senki, csak az a lényeg, hogy szó ne érje a ház elejét. várással szúrkáltn le a var­sák újonnan hegyezett rúd- jait. Erre jártak a gyulai fiatalok is, akik vakítóan fényes motorkerékpárokat próbáltak ki. Hol egyedül, hol meg úgy, hogy lobogott hátul a kockás szoknya. Rendszerint ibolyával tér­tek vissza meg olyan nad­rággal, amibe beletört a zsenge fű ... Ahogy lépked a kitapo­sott nyomokban, az árnyé­kát figyeli. Szélesebb lett a háta, emberesebb a dereka Hétágon süt a nap. Befu­rakodik a bokrok közé, át­fésüli az éledő fűszálakat. Rátelepszik a gátőr kapá­jára és a hátán úgy meg­fészkeli magát, hogy bizse­reg tőle a vére. A gáton már kemény nyomot tapostak a bicikli­sek, akik reggel és este er­re karikáztak ki az állami gazdaságba. Az átverésben segített a halász is, aki haj- nalonkint széles talpú gumi­csizmában gyalogolt ki a halásztanyába és aki csodá­éi meggondoltabb a járása. A télen megint hízott, ” de nem gondol vele sokat. Tudja, hogy ilyen a tél. öles hóval érkezik és olyan faggyal, hogy a' jég rianása a hetedik toronyig is elhallatszik. Utána hetes esők jönnek, amik sarat, la­tyakot löttyintenek széjjel és olyan hullámokat, amik átdúródnak a másik part kinyújtott lábáig. Ember, állat beszorul, csak a víz- mester gyalogol néha erre, mert annak ilyen a vére. Téli időben nem szakítja meg magát a gátőr munká­val. Jóformán csak a tele­fonra ügyel és ha zörög, az asszonyt küldi, mert nincs a lábán csizma, ha vem, ak­kor is. Az asszony már meg­tanulta a dürgést. Ügy mondja a telefonba a szót, hogy a szeme sem rezdiil. — Nincs itthon az em­ber ... A Dózsa hodályához ment, mert a birkákat vi­szi a víz ... A gátőr csak a fejével int és a tepsiben sült kol­bászból és oldalasból tömi magát. Utána a literes üveg­ből is húz, mert azzal sem tölti az időt, hogy pohárba dütsön. így ízese bb. A szí­nére meg nem kíváncsi, mert úgy is tudja, olyan, mint a csurgatott méz. A fokát is megadta az idő, az íze sem vásolja el az ember fogát. Forralva sem rossz, mert egy lábasnyi két napig elaltatja és csak arra éb­red, hogy rettenetes éhes. Az ablakból nézi a pusto- lást, az eresz csepegését, csurgását és a későbbi idő­ben csak a nyomát látja a hónak, ami a téglával kira­kott csurgó csatornában ma­radt. Ilyenkor a Nap is kö­zelebb húzódik a gáthoz, áthajol a hűvös oldalba is, ahol még legénykedik a hó­torlasz. A hidegszájú szél­lel kibabrál, mert mire fel­ébredne, végigfürkészi a határt és a megolvasztott levet lecsurgatja a kubik- gödrök széles teknöjébe. A fűszálakat is megborzolja és arra nyújtják nyakukat, amerről hangokat dobál fe­léjük a hasat-eresztett tele­fondrót. A kucsma lassankint me­leg. Beteszi a sifonba és bé­lésébe simított dohányleve­let tesz. A tavalyi simlis sapkát próbálja a tükör előtt és mielőtt az asszony­nak kiszólna a konyhába, megszívja a fogát: — Ez is kicsi! Az asszony a csipegő csir­kéket tereli a kályha körül, ahol zsaluzó deszkából ka­rámot fabrikált nekik az ember még akkor, amikor sárga volt a tojástól a pihe. Most már úgy ugrálnak át a deszkán, hogy a kinőtt szárhegyüket lebbentik, mint a nagyok A gátömé úgy lépeget a csirkék közt, mintha sakktáblán járna. Az ajtófélfának támaszko­dik és nézi az embert és a sipkát. Kicsi. A kabát gomb­jain is eresztem kellett, a nadrág hátuljába meg há­romujjnyi széles éket varrt, mert elöl nem ért össze. Tanáccsal segít az em- 1 bérén: — Nyútogasd meg! Térdére feszíti a sipkát és

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents