Békés Megyei Népújság, 1963. április (18. évfolyam, 77-99. szám)

1963-04-04 / 79. szám

KORÖSTAJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Túrán István: ENEK ÁPRILISBAN Harc-zaj sikoltott. Vijjogó halál Tépte az Élet zengő húrjait. Vér-dal keringett: acélpacsirta Trillázott, s máglyán hamvadt már a hit. De bíborszínben fiirdött a Hajnal: Eszmélt az élő, és vádolt a holt.., Csillag parázslóit menni új erőt, Menni az úton, merre csend dalolt. S elült a harc-zaj. Vijjogó halál Nyomában Élet jár a földeken. Káprázó szemmel állunk a fényben, S kínmarta szívben remény-zöld terem. Évek rohannak. Vasizmú béke Ringatja sorsunk, s izzik, forr a hit: Nincs erő többé, amely lefogja Teremtő kedvünk szabad szárnyait! Korunk nyílt-titkú Jövőtől terhes, Melyet képünkre formál majd kezünk; Int már a célunk: elérjük bizton!... S megyünk az úton, egyre csak megyünk. Monyon kevesen tudják * ' Békéscsabán, miféle jubileumról van szó. A kép­ből már sejteni lehet ugyan, hogy Székely Tamással, a Jókai Színház kitűnő művé­szével kapcsolatos a dolog, de hogy a választ, vagy mondjuk úgy: a megfejtést kevesen tudják, az elsősor­ban a művész szerénységé­nek egyenes következménye. Elárulom tehát: Székely Tamás Arthur West Ta­vasz című drámájában játssza ebben a színházban az ötvenedik szerepét! Nyolc esztendő alatt ötven szerep, ötven különféle ka­rakter megformálása: gyö­nyörű színészi teljesítmény. Nehezen melegszünk bele a beszélgetésbe, hiszen a ju­bileumokkal úgy van az em­ber, hogy elfogódott kissé, és az érzelmek megnyerge- lik az értelmet, bár most pontosan ez az a hangulat, amire nekem szükségem van. — 1955 augusztusában ér­kezdem életemben először Békéscsabára... Legelőször a Nászutazásban kaptam szerepet, és azt mondják, már ebben megnyertem a közönség szimpátiáját. Utá­na? Nyolc év sok-sok fel­Jubileum adata. A Néma levente Bep- pó-ja, a Tanítónőben a taní­tó szerepe, majd zenés víg­játékok, operettek később, főleg komikus szerepek. Mégsem skatulyázódtam be, úgy érzem, mert időszakon­ként mindig visszatértek hozzám a komoly, drámai feladatok. Nagyon szerettem a Mandragora Ligurióját, ezt a vitalitással teli, csipke­lődő figurát, szívesen emlé­F ff I/ff |f f A 30, születésnap kezem a Koldusopera Hor- gasujjú vagányára, aztán még egy operett szerepre is: Gül baba, Mujkó... Mi a véleményed az idei szezonról? — Nagyon tetszik, és szá­momra idáig a nyolc év leg­gazdagabb szezonja. Remek szerepeket kaptam! A Tűzi­játék Gusztáv bácsija él­mény volt, a Marion de Lor- me-ban L’ Angely nem min­dennapi, sokszínű fel­adat és most, a West-darab Omstein nevű öreg üldö­zöttje lesz a nagy próba. Ez a figura szimbolizálja ebben a darabban a fasizmus va­lamennyi üldözöttjét; mé­lyen emberi, és mélyen drá­mai szerep. Minden energiá­mat rááldozom. Ez olyan nagy művészi és eszmei fel­adat, hogy felszínesen nem lehet közeledni hozzá. Ha hi. szed, ha nem: Ornsteinnel élek, állandóan vele foglal­kozom. Fontos állomás lesz színészi pályámon. Es jubileum is... — Igen, Ornstein az ötve­nedik szerepem, itt Békés­csabán. Jubileum... Tudod, nemcsak azért, mert az öt­venedik, különben is úgy vagyok ezzel a szereppel, mint amikor műgyöngyök között keresgélve igazgyön­gyöt talál az ember. Hiszek benne, hiszek az igazságban. Terveid, vágyaid? — Egyszer, valamikor a Cyrano... Es mindent jól eljátszani, mert azt tartom: a feladatot nem oldalszám­mal mérik. Még valamit, de ezt csak neked mondom: eb­ben a szezonban elérem az 1500, előadást is. Még egy jubileum? Nos, ahhoz is gratulálunk! Sass Ervin Szvetlána, a 3d éves fiatalasz- szony két házassága pereg le előttünk. Az elsőt szinte gyerek­fejjel kötötte, még főiskolás volt. Már egy nagy textilgyár képzőművészeti szakkörét ve­zette, amikor férje arra akarta kényszeríteni, hogy ne járjon sehová, és családja szűk korlá­táin helül keresse meg a teljes boldogságot, egyszóval: mond­jon le hivatásáról. Szvetlána erre nem volt hajlandó; elvál­tak. Második férje berepülő pi­lóta. Egy alkalommal baleset éri, és az asszony kéri: hagyja abba a repülést. A bonyolult kérdésre, mely e két történetből felvetődik, Vi­nogradov, a film rendezője egy­értelmű választ ad. (Bemutatja a kunágotai Üj Barázda mozi, április 4-től 5 ig.) Ifjúsági előadásokon is színre kerül az Aranyszőrű bárány című daljáték A Jókai Színházban nagy sikerrel mutatták be: Móra —Kulinyi—Vincze: Arany- szőrű bárány című dal játé­kát. A színház igazgatósága most elhatározta, hogy a daljáték két ifjúsági elő­adáson is színre kerül; elő­ször április 7-én, vasárnap délután 3 órakor, másodszor pedig április 14-én, szintén vasárnap délután 3 órakor. Az ifjúsági előadások iránt elsősorban az iskolákban nyilvánul meg figyelemre méltó érdeklődés. Bor isznak igaza van A Rosztov közelében lévő Malaja Recska faluban a Lenin kolhoz 1941-ben frontszolgálatra bevonult elnökének felesége, Vera Mihajlova 1945 tavaszán hivatalos értesítést kapott: „Férje, Ivan Prohorovics Pronyin tizedes hősi halált halt Magyarországon a fa­siszták elleni harcban.” párjául és elköltözött ott­honról. Borisz, a legkisebbik pe­dig, miután elvégezte a tíz­osztályos iskolát, kitanulta a gépkocsivezetői szakmát és a Lenin kolhozban vál­lalt munkát. A gyerekek megtalálták helyüket az életben, Vera Mihajlova pedig a sok mun. én apám neve! Nézzétek: Ivan Prohorovics Pronyin tizedes!” Az apám... Az én apám.., Meghatódva állt az emlékműnél Borisz. Szótlanul, megilletődötten álltak mellette társai is. Vi- govszki harcos, akinek édes. apja hadnagyként halt hősi halált, ugyancsak valahol Magyarországon, számára ismeretlen helyen. Popere- ga és Sznuzsenyikin harcos, Borisz két legjobb barátja, továbbá a türkmén Azárov tizedes, az azerbajdzsán Abasov harcos és a többiek. Azután valaki csendesen megjegyezte: „Nem biztos, hogy a te édesapád, Borisz. Több Pronyin tizedes is hősi halált halhatott Magyaror­szágon. S ide, a márványba nem azt vésték, hogy Ivan Prohorovics, csupán azt, hogy I. P. Pronyin. Ez lehet pé1dául Ivan Pavlovics Pro­nyin is...” Borisz nem tágított. „Az én apám. Érzem, hogy az én apám.” A fiúk, tiszteletben tart­ván Borisz érzéseit, nem szóltak többet. Némán bó­lintottak, majd csendesen elindultak a gépkocsi felé. Este. Borisz levelt írt a mamának. „Édesanyám! Nagy hírem van. Ma kirándultunk Bu­dapestre. A Duna partján egy nagy hegy emelkedik, amelyet Gellért-hegynek neveznek. E hegyre építet­te a magyar nép az ország felszabadításáért hősi halált halt szovjet katonák emlé­kére a Felszabadulási Em­lékművet. Sok szovjet hős nyugszik e hatalmas és gyö­nyörű emlékmű alatt, olya­nok, akik Budapesten hal­tak hősi halált. És képzeld: amint a márványba vésett neveket olvastam, felfedez­tem közöttük apám nevét. Naponta száz és száz, ezer és ezer ember olvashatja: Ivan Prohorovics Pronyin tizedes a magyar nép sza­badságáért áldozta életét. S akik olvassák, hálával és tisztelettel emlékeznek reá. Nagyon-na gvon büszke va­gyok hős apámra...” Azt nem írta meg édes­anyjának, Vera Mihajlová­nak, hogy harcostársai sze­rint másik Pronyin tizedes is eleshetett a magyar fővá­ros felszabadításáért vívott harcokban. Nem írta meg, mert úgy érzi, hogy csakis az ő édesapja lehet. Borisz úgy akarja meg­őrizni emlékezetében hős apja nyughelyének képét, ahogyan a Felszabadulási Emlékművet látta. Ezt a jogot nem lehet el­vitatni tőle. Borisznak iga­za van. Édesapja emlékét valóban a legszebb panthe­on őrzi. Hiszen Magyaror­szág bármely részén halt is hősi halált — Szolnokon, Tárnokon, Székesfehérvár határában, a Balaton part­ján vagy valóban Budapes­ten — minden kőből emelt pantheonnál szebb és mara­dandóbb emléket állít Ivan Prohorovics Pronyin tize­desnek és a többi szovjet hősnek a magyar nép szí­vében élő múlhatatlan hála és köszönet. Bertalan István öt gyerekkel maradt öz­vegyen Vera Mihajlova. A legidősebb tizennégy, a leg­kisebb négyesztendős volt. Nem csupán ő vesztette el a férjét a falubeli asszonyok közül. Sokan mások is. Né­melyikük csak egy-két, de legtöbbjük négy—öt, sőt en­nél is több gyerekkel ma­radt magára. A megözvegyült asszo­nyok elsiratták hősi halott férjüket, majd kifogyván a könnyekből, a fasisztáik el­leni győztes háborúból visz- szatért néhány férfivel együtt ismét bevetették a Lenin kolhoz termékeny, fekete csemozjom föld­jeit. Szántani, vetni kellett, hiszen az apa nélkül ma­radt gyermekeket az özve­gyeknek kellett felnevel­niük. Vera Mihajlova is vál­lalta a sokgyermekes özve­gyek nehéz, gondtéli sor­sát. Keményen, fáradhatat­lanul dolgozott, hogy mind az öt gyermekének tudjon kenyeret adni. Sok verejté­ket és sok könnyet hullaj­tott, de nem tágított: tíz kö­römmel is összekaparta gyermekeinek a minden­napit, csakhogy ne kelljen nélkülözniük. A gyerekek lassacskán cseperedtek. Köztük a leg­kisebbik, Borisz is, aki so­hasem láthatta apját, csu­pán képről ismerte, hiszen mindössze kéthónapos volt, amikor a családfő elbúcsú­zott szeretteitől és a front­ra ment, harcolni a szovjet hazára tört fasiszták ellen. A kis Borisz gyakran sirt, mert éhes volt s mert soha­sem mondhatta senkinek: „Apám, édesapám!” Az idő állhatatos követke­zetességgel múlott, az 5 gye­rek pedig felnőtté csepere­dett. Közben a szovjet nép begyógyította az ország há- ború-ütötte sebeit és a szór. gos munka nyomán meg­szűnt a nélkülözés a Lenin kolhozban is. Vera Mihajlo. va legidősebb fia, Szása asszonyt hozott a házhoz, aki hamarosan unokát szült a nagymamának. A máso­dik fiú tanár lett és Rosz- tovba költözött, s ott tanít egy technikumban. Közben férjhez ment Valja, a na- gyobik lány, aki a kolhoz­ban maradt. A kisebbik lány pedig egy szomszéd fa lubeli legényt választott kától és törődéstől megfá­radva, de boldogan és elé­gedetten nyugdíjba ment. Boldog és elégedett lehetett, mert becsülettel felnevelte mind az öt gyermekét. S ha érzett is olykor fájdalmat, ezt a háborúban elvesztett hős férje miatt érezte, aki­nek nyughelyét sem ismer­te, csak annyit tudott, hogy valahol Magyarországon rejti a föld mélye porait Nagyot dobbant a mama szíve, amikor 1960 őszén Boriszt katonai szolgálatra hívták be és éppen Magyar- országra vezényelték az egyik ott állomásozó szov­jet alakulathoz. Mi tagadás, Vera Mihajlova szívdobba­násába egy kis fájdalom, egy kis aggodalom is ve­gyült: Jaj, csak nehogy Borisznak is baja essék azon a messzi Magyarorszá­gon.' Borisz Ivamovics Pronyin harcos az egység egyik büszkesége lett. Zubbonyán viseli a „Szovjet légierő ki­váló katonája”, valamint a „Kiváló gépkocsivezető” jelvényt. Ezenkívül tizenkét parancsnoki dicséret és két elismerő oklevél büszke tu­lajdonosa. Boriszt nemrégiben a sok elismerésnél is nagyobb öröm érte. Mégpedig ak­kor. amikor a közelmúltban kirándulásra vitte gépkocsi­jával néhány kiválóan dol­gozó harcos'1 á-sát Budapest­re. A szovjet katonák e cso­portja megtekintette a ma­gyar főváros nevezetessé­geit, köztük természetesen a gellérthegyi Felszabadulási Emlékművet is. A harcosok megrendültön álltak a Ma­gyarország felszabadításáért elesett szovjet hősök em­lékműve előtt. Közülük töb. ben édesapjukra gondol­tak, aki elesett a Nagy Hon­védő Háborúban, s talán éppen Magyarország felsza­badításakor. Valahol Ma­gyarországon. Valahol Magyarorszá­gon ... Borisz is ennyit tu­dott csupán édesapjáról mindaddig, amíg sor nem került az említett kirándu­lásra. Mert midőn a kirán­dulás részvevői az emlék­mű márványába vésett, hősi halált halt szovjet hősök névsorát fürkészték, Borisz egyszer csak izgatottan fel­kiáltott: „Az apám! Az

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents