Békés Megyei Népújság, 1963. április (18. évfolyam, 77-99. szám)
1963-04-04 / 79. szám
1963. április 4. 6 Csütörtök CSALÁD-OTTHON A BARÁTSÁG Cjj-zeieafa iioteszl cipők Rohan a vonat. A kalauz végigjárja a kupékat és felszólítja a boldog jegytulajdonosokat, hogy adják át az utazásra feljogosító bilétát kezelés végett. Hanem a bácsi, aki mellettem ül, nem találja a jegyét. Keresi, keresi, de mindhiába. A kalauz veszi észre előbb, s aztán mi is látjuk: ott van a jegy az öreg kalapján a szalag mellé tűzve. Kacsint a kalauz és mi cinkostársai leszünk. Hadd keresse az öreg, babráljunk ki vele. Megállók hagyják el egymást. A kalauz mindig visszajön, huncutul nevet, hit- nyorít a kalapra, de az öreg csak nem találja a jegyet. Gyulán leszáll a bácsi, s a kalauz utánaszól: — Hanem tudja-e bátyám, hogy egész idő alatt a kalapja mellett volt a jegy, azért nem találta. — Afenét — szólt az öreg — az a tegnapelőtti jegy volt. • Annyi tréfa volt április elsején, hogy kötetet lehetne írni csak a felsorolásból is. Egyet azonban elmondok most rögvest: fizetünk az egyik vendéglátóipari egységben. Mondjuk, volt háromszor három cent szilva és egy háromcentes Hubertusz, meg a kísérők. Szól a főúr: Harmincnyolc tíz. Sokalljuk és reklamálunk: — Ez mégsem lehet így iga*. Látja a főúr elsápadt arcainkat és újra számol: — Öh, pardon, tizenöt ötven — szerényen lehunyja a szemét és megszólal: *— Nem sikerült az áprilisi tréfám. Még szép. * Levelet kaptunk a* egyik községből. Ezt írja a levélíró: „Engem a földművesszövetkezet ügyvezetője minden indok nélkül, csak úgy egyszerűen lehülyézett. Azt szeretném kérdezni Önöktől, hogy ezek után használha- tom-e a szót előnév- ként?” Véleményűnket magunkban tartva, egyéni elbírálás után döntsön ön! K. M. Ideges gyerek áll az orvos előtt. Étvágytalan, rosiz alvó, a tanulásban hamar elfárad, félszegsége miatt annyit sem mutat a felelésnél, amennyit tud. A gyereket kiküldik, az orvos a szülőktől érdeklődik: Van társasága, barátja? A bizonytalan válaszokból gyakran az derül ki, hogy a gyerek ideges tüneteinek legfőbb oka a magányosság, a társtalan- ság. Nyolc-, talán már tízéves, és még sohasem volt barátja vagy barátnője.. Sokat írunk és beszélünk manapság — nagyon helyes — a nevelés legfontosabb tényezőiről. Társadalmunkban minden intézmény — a család, az iskola, az ifjúsági szervezetek — az egyén képességeit legmagasabb mértékig kifejlesztő közösségi ember formálására törekszik. Keveset hallani azonban a barátságról, pedig többnyire a kétszemélyes kapcsolat is döntő szerepet játszik az emberré válás bonyolult folyamatában. Tavaszi kosztüm Mindig elegáns a sima vonalú, úgynevezett angol kosztüm. Képünkön egy pasztellszínű kosztümöt mutatunk be. Újdonság a rövid fazon, a kabátkán bevágott zsebek vannak. Sok szülő lebecsüli, esetleg korlátozza is gyermeke barátkozási hajlamát, hiszen ő „olyan megértő”, őhozzá „feltétlen bizalommal lehet a gyerek ...” Helyes ebben a felfogásban, hogy a gyerek a szülő iránti bizalom légkörében nevelkedjék, de ez nem pótolja a barátságot! Nincs az a szülő, aki képes lenne teljes mértékben részt venni gyermeke játékaiban, apró örömeiben, képzeletének csa- pongásában. Erre a „megértésre” csak hasonló korúak alkalmasak, ezért vágyódik minden gyerek barát (barátnő) után, s ha nem találja meg nyugtalan és zavart lesz. A jól választott és irányított gyermeki barátkozás nem megy a Itt haljak meg, ha tudom, mitől haltam meg. Azt hittem, hogy még élek, s mire felébredtem, már halott voltam. De igazából halott, nem úgy, mint Poljakov egyik hőse. Tudják, nem is olyan világrengető dolog átsétálni a túlvilágba. Nem is olyan óriási érzés. Az ember először álomba ringató bágyadt- ságot érez. Öh, mekkorát aludnék, ha nem lennének a barátok, s ezek a kibírhatatlan rokonok, akik zsebkendőjüket gyűrögetve döngicsélnek az ember feje körül. Micsoda hülyeség! Sírnak, mert az ember aludni akar. Egy életet kínlódtam át álmatlanságban és senki sem siratott. Idegen hangokat hallok. Aha, megérkeztek a vidéki rokonok. Még most sem hagynak nyugodtan élni. A nyáron voltak nálunk, s akkor az egész lakást felforgatták. Egy egész hónapig kellett elviselnem őket. Most megint itt vannak, ölben hozzák Sandelt, aki még 8 hónapos sincs, s akit mellém ültetnek, hogy lerója a végtisztességet. Ó, hogy a... vigyétek, mert még megtiszteli gyapjúszövet ruhámat ... Nézzék csak elviselhetetlen sógornőmet, aki teli torokból ordítozta, hogy kispolgár vagyok, és nem szeretem a vendégeket. Most jajveszékel. Lehet, hogy már mindent megbánt. Odasúgja bátyámnak: „Micsoda ember volt! Micsoda nagy lélek! Mikor temetitek?” „Holnap négy órakor”. „Szegény! S mondd csak, mikor nyit az ajándékbolt, mert ha már Bukarestben vagyunk, legalább ennyi örömünk legyen”. Nejem már hetedszer cserél zsebkendőt. Talpig gyászban van. Fogalmam sincs, mikor szülő iránti szeretet rovására — oktalan az ilyen aggodalom vagy éppen „féltékenykedés”. ' Nem ugyanannak az érzésnek megosztásáról van szó, hanem egy más érzés kiéléséről, s ez feltétlenül javára válik a gyermek fejlődésének. A gyermekkori barátságok többnyire elmúlnak; szétszóródnak, akik a szeretet és bizalom egész világát jelentették egymásnak — ez az élet sora. De nem múlik el az ilyen korai kapcsolatok gazdag érzelmi útravalója, s aki gyermekkorában megízlelte, később is megtalálja az igazi barátságot. Mert a felnőttnek éppen úgy szüksége van rá, mint a gyermeknek. HAJ, I Kivesznek Angol közmondás szerint a férfiak a szőke nőket szeretik, de barnákat vesznek feleségül. Hamarosan nem lesz választásuk: a szőke nők eltűnőben vannak. Ezt mutatják a világszerte végzett kutatások és összeállított statisztikák. Manapság az angol nők 70 százaléka barna; 60 évvel ezelőtt még 65 százalékuk szőke volt. Hasonló a helyzet Kanadában és Ausztráliában Is. Ebben a két országban 50 évvel ezelőtt a nők fele szőke volt. Kanadában most már csak 42 százalék az arányszámuk és Ausztráliában 38. Sőt még a szőkék birodalmában, Skandináviában Is csökken a számuk. A hanyatlás okai különfélék: egyHAJ... a szőkék? részt bebizonyosodott, hogy a szőkék nem jól alkalmazkodnak a városi környezethez, az Iparvidékekhez; másrészt a jelenlegi változatos és zsírban gazdag táplálkozás sötétebbé teszi a haj színét. Valószínű, bogy a természetes kiválasztódás egyik formájáról van szó: a szőkék az élet viszontagságaival szemben nem olyan ellenállónk, mint a barnák; rövtdebb ideig élnek és könnyebben megbetegszenek. Ha számuk ugyanebben az ütemben csökken tovább, rövidesen a „kihalóban lévő fajták” közé keU sorolni őket, (A „Science et Vie-bői) Hogy úgy mondjam, meghaltam írta: L AVIAN — Rövidítés — csináltatta magának ezt a fekete stafirungot, hiszen hirtelen háltam meg. Mondjuk, hogy kölcsön vette. Csakhogy olyan, mintha rá öntötték volna Micsoda gazdaasszony! Mindenről idejében gondoskodik, mint a befőttről. Rám bámul és ordít: „Nézzétek, milyen szép! Mintha élne!” Amikor éltem, mindig azt mondta, olyan csúnya vagyok, mint a halál. A másvilágra kellett költöznöm, hogy Jean Marais legyen belőlem, mert ezen a világon Quasimodo voltam. Aztán tovább ordít: „Ne hagyj egyedül drágám, kincsem!” Amikor még éltem és vasárnap a meccsre mentem, így kiabált: „Ne hagyj egyedül, te érzéketlen!” Akkor 3 órára hagytam egyedül és érzéketlen voltam; most egy életre hagyom egyedül és kincsem vagyok! S megint ordít: „Kire hagysz engem?” Ha nem lennék megboldogult, így válaszolnék: „Anyádra!”, mert ő fogyasztotta napjaimat, te pedig a havi fizetésemet!” „Ne hagyj el drágám”. Azért is elhagylak, mert már nem bírlak egyszerre téged is meg az anyádat is”. „Én is szerettelek, a mama is szeretett téged!” Há nem lennék halott, most csuklanék. Jajgat a mamája is: „Kedves, kire hagysz bennünket? Nem találunk még egy olyan embert, amilyen te voltál”. Meghiszem azt. Kevés a balek! „És micsoda férj voltál! Őszinte, odaadó, hű!” Jaj, de jó, hogy eszembe juttatta! Csak meg ne találja a levelet a zsebemben. Ha megtalálja, időtlen időkig bűnbocsánatért esdekel- hetek. Hivatali főnököm múmlaszerű merev arccal tekint rám, szeme se rebben, mintha csak ezt akarná mondani: „Alszik, mintha az irodában lenne!” De mást mond: „Micsoda okos ember! Milyen csodálatos kolléga! Milyen rátermett tisztviselő! Mi lesz az osztállyal nélküled?” Tudom is én. Tegnap még azt mondta, hogy az osztályon ezer- szerte jobban menne a munka nélkülem. Ügy látszik, megboldogultként tehetségesebb vagyok, mint elevenen. Még megérem, hogy felterjeszt prémiumra! Hallom, amint feleségemnek súgja: „Szeretnék ‘egy kis beszédet tartani, senki sem ismerte jobban nálam”. Meghiszem azt, rajta kívül senki sem ütött el a prémiumtól, mert e téren ő volt az első. Épp tegnapelőtt írt rólam faliújság cikket. Még most is emlékszem az első sorokra: „Mi van veled Elvtárs? Térj magadhoz. Így nem mehet tovább! Jó utat!” Zsebéből előhúzza a faliújságcikket és belekezd a beszédbe: „Mi van Veled Elvtárs? Térj' magadhoz, és ne hagyj bennünket vigasztalanul. Nem folytathatjuk nélküled életünket, mert eltűnésed fájó ürességet hagy osztályunkon. Jó utat, te felbecsülhetetlen kolléga!” Körülöttem óriási a fájdalom. Mindenki sín Egyesek diszkrétebben, mások fékezhetetlenüL Tache szeme bedagadt Fulladozik. Bátortalanul tekint rám és így suttog: „Te gazember, ki adja meg a százasomat?” Hadd csak Tache, ne sírj. Majd találkozunk és törlesztem az adósságom. A szoba legtávolabbi sarkában kimerültén fekszik Scar- lat, az egyedüli és legjobb barátom. Sír, mint valami elektronikus orgona. Majd megszakad a szívem. Elviselhetetlen látni eltorzult arcát. Inkább 6 halt volna meg helyettem, semmint ilyen zilál tan lássam őt. Drága bárá- tom, te igazán mellettem állsz! Malária-rohamhoz hasonlatos zokogás rázza meg egész testét Félénken közeledik felém; csókot lehel homlokomra, leverten szorítja meg nejem kezét vigasztalja és fájdalmasan átöleli vállát megsemmisültem átöleli, egyenesen a szemébe néz és kacsint „Drága jó barátom, te igazán mellettem vagy. De csak most veszem észre, hogy feleségemet sem hagyod cserben”. A sokaság és a jajveszékelés kezd már fárasztani. Fái a fejem. Sajnos a halottak nem vehetnek be Piramidont. Ez a sajnálkozás már az idegeimre megy. Szeretnék felugrani, de nem tudok, mert 24 óra múlva lefelé kell ugranom. Mindenki elfoglalt. Sírnak, zsebkendőjüket rágják. Mintha az ő kedvükért haltam volna meg. Nézzék csak, hogy belemásznak az ember leikébe! Ha nem lennék házigazda, kirúgnám őket. De azt hiszem, ezt meg is teszem. Mert még holtan sem hagyok magammal kitolni... (Ford.: Zalányi Sándorj
