Békés Megyei Népújság, 1963. április (18. évfolyam, 77-99. szám)
1963-04-23 / 93. szám
W63. április 23. 5 Kedd Kiapadhatatlan forrás Továbbtanul-e Balogh Rozália? A tótkomlós] művelődési otthonban szép serlegeket őriznek. A fiatalok, akik ott járnak, talán már nem is tudják, hogy mindegyik egy-egy forró hangulatú dalosversenyt idéz, és akik megnyerték ezeket, még ma is szívesen emlegetik régi dalos-emlékeiket. Sajnos azonban, a híres-nevezetes tótkomlósi dalárda — mely 1876- ban alakult — ma már nem létezik. Mielőtt a választ keresnénk, egy kis ízelítőt a dalárda történetéből! Hét esztendővel ezelőtt rendezték meg a 80 éves jubileumot, mikor nagy célokat, szép terveket szőttek a jövőre. Ezek a tervek azonban — egy fellángolástól eltekintve — tervek maradtak. De beszéljen erről a dalárda utolsó karnagya, Nagy István. — A fedlángolás? Valóban csak az volt. Szarvason, 1958-ban megyei- dalostalálkozót rendeztek, akkor határoztuk el, hogy megpróbáljuk újra összehozni a dalárdát. Harmincas létszámmal szerepeltünk, gondoltuk, talán ez lesz az új mag az új törzsgárda. Nem így történt. Nem sikerült összetartani őket. Tehát ennyi a fellángolás története. Pedig a dalárda története sokkal gazdagabb, és olyan nagyszerű hagyományokra építhetnének, melyre nem sok községben, városban lenne példa. — 1956-ban voltunk nyolcvan- évesek. Szép jubileum volt — emlékezik vissza a karnagy. — A serlegeket látta, ugye? Kassáról, Debrecenből, országos dalosversenyekről hozták haza dalosaink. A felszabadulás után lett a dalárda neve: Kossuth Dalkör. Én 1950. ban álltam először a kórus élére, és 56-ig vezettem a próbákat, vezényeltem a hangversenyeket Negyven-negyvenöt tagunk volt, férfiak, nők vegyesen, de az 1958- as szarvasi szereplés után megszűntünk létezni. Visszatértünk tehát oda, ahol már választ kellene adni a kérdésre: miért esett szét a nagy múltú tótkomlósi Kossuth Dalkör? — Ha az okokat keresem — mondja később Nagy István — sorolhatnám. A régi törzsgárda kiöregedett, legtöbben már jóval túl vannak az ötvenen. A lányok csak addig jártak, amíg férjhez nem menték és már az ötvenes években is ritkaság számba ment, hogy férj és feleség tagja volt a dalárdának, ami viszont évtizedekkel ezelőtt egyáltalán nem volt ritka. Újabban a legények is nehezen jöttek, vonzóbb volt nekik a tánc és más szórakozás. — Mégis; hányám lennének a régiek közül, akik még szívesen énekelnének? — Hányán? Könnyű összeszámolni! Esetleg nyolcan-tízen. — Ez valóban kevés. — Nagyon kevés. És nincs utánpótlás. Kiderül, hogy különböző értekezleteken, tanácsüléseken is szóba került már, hogy miként lehetne feléleszteni Tótkomlóson ezt a szép hagyományt, újra összehozná a dalárdát? Tejsi Mihály, a művelődési otthon igazgatója hónapok óta fáradozik ezen: nem sok eredménnyel. Mit lehetne hát tenni ? A karnagy, akinek nincs dalárdája, elgondolkozik. — Újra és újra próbálkozni. A dag. szeretete nem halt ki a komlóéi emberekből. Ha húszán összejönnek, csak egyetlen egyszer húszán összejönnének: én már ott vagyok. Még valamit. Az iskolákban is többet kell tenni azért, hogy a fiatalok megszeressék a közös éneklés szépségét és örömmel jöjjenek egy új Kossuth Dalkörbe, mert kell, hogy újra megalakuljon! Erre nemcsak az kötelez bennünket, hogy a közös szórakozás, a közös kulturálódás egyik nagyon jő alkalma a dalárda, hanem az a most már lassan kilencévtizedes múlt is, mely sok-sok sikerével figyelmeztet: dalolni szép, dalolni nemes! Valamikor abban a régi világban iparosiegények, földmunkások fogtak össze, hogy dalárdát alakítsanak Tótkomlóson. Szerették a dalt és különösen azokat a dalokat, melyek tettekre buzdítottak. Most — fiaik és unokáik — biztos, hogy ugyanúgy szeretik és igaz kedvük telne abban, ha együtt énekelhetnének, mert a dal a vidámság, az életöröm kiapadhatatlan forrása. W*''ií¥l|fff Egy év kilenc napja Ezt a bátorságról, önfeláldozásról szóló filmet Mihail Romm rendezte, főszerepét Alexe j Batalov játssza. A fűm a Karlovy Vary-ban megrendezett nemzetközi filmfesztiválon nagydíjat nyert. (Bemutatja a nagyszénást Szabadság mozi április 23-án.) Sass Ervin Nem akárhol dolgozom én, kérem! Kórházi párbeszéd A Békéscsabai Kórház belgyógyászatának egyik női szobájában viszonylag frissen ébredtek a betegek. A szemközti ligetből behallatszik a vidám ,,madárkoncert”, s friss levegő áramlik be a nyitott ablakon. Gyorsan mosakszanak, fésiilködnek a szobatársak, s várják a már megszokott, kiadós "reggelit. Egy jóságos tekintetű, őszülő hajú néni jóízűen megeszi a vajas kenyeret, a kiflit és a kakaót, az ötdekányi kekszet azonban a táskájába rakja. — Egész szatyorra való kekszet gyűjthet a néni, mire hazamehet — csúszott ki a jó szándékú, de meggondolatlan mondat egy víg kedélyű beteg ajkán. A néni zárt ajkakkal, szúrós tekintettel nézett a szószólóra, s kisvártatva büszke, határozott hangon mondta: — Miért gyűjteném én a kekszet? Vehetek én odahaz akár csokoládét is! Nem akárhol dolgozom én, kérem! Idősek és fiatalok egyaránt felültek ágyukban, s kíváncsian várták: meséljen magáról a hallgatag asszony. Bognár Jó- zsefné nem is kérette magát sokáig: — A kaszaperi Lenin Termelőszövetkezetben dolgozom. Férjemmel együtt csak év végén majd tízezer forintot kaptunk. Háztáji földünkön 45 mázsa kukoricát termeltünk. Ráadásul egységenként három kiló kukoricát is kaptunk a közösből. — Akkor volt mivel hizlalni? — Volt. Ötöt hizlaltunk, hármat eladtunk, kettőt levágtunk, de nekünk nagyon sok, így eladogatjuk a zsírt, a szalonnát, a sonkát. Amikor kijelentette, hogy ő 3 éve munkacsapatvezető, s csaknem 300 egységet szerzett tavaly, megkérdezték tőle, hogy családtagként dolgozik? — Hogyisne!... Tag- könyves vagyok én, kérem! így majd a nyugdíjat magam után kapom. Nemcsak az lesz jó, hogy több forintot kapok, de öreg koromban nem leszek eltartott. Aztán most is kapom az egységet, míg itt fekszem. Ez pedig nagy szó, mert tavaly 42 forint volt egy egység, most 45 lesz. — Nem biztos az, lelkem! Nálunk már két esztendőben adtak kevesebbet, mint amennyit ígértek — szólal meg a másik sarokból egy északi járásbeli asszony. — Az maguknál volt édesem, nálunk inkább több lesz, mint kevesebb. Nem ígérnék soha felelőtlenül. Nekünk sem ment elejilől ilyen jól. De akkor is kenyeret ettünk, amikor nehéz idők jártak a Lenin Termelőszövetkezetben. Most már a fejünk sem fáj. Csak szeressen dolgozni az ember, jól megél ma Kaszaperen. Egy pillanatra elhallgat. Mélyről nagyot sóhajt, s halkan folytatja: csak legalább fiatalabb lennék. Hét gyermeket szültem, egyet sikerült felnevelnem, mert az uradalomban nem sokat törődtek a cseléd sorsával. Mind élne most, és azt is tudnám, hogy mire neveljem őket... Ary Róza Nevét egy február végi tanácskozáson hallottam először. Arról vitatkoztunk akkor tűzzel, hévvel, hogy mit tehet a társadalom a cigányok élet- és munkakörülményeinek megváltoztatásáért. Bizonyító erejű példák erősítették bennem a már ismert tényt, neve. zetesen azt, hogy közülük sokan — kivételes szorgalom és valamilyen támogatás révén — sikeresen kiemelkedtek a mélyből, s tanulva, művelődve megbecsült tagjai lettek a társadalomnak. Gyöt- relmes, előítéletekkel terhes utat jártak meg ezek az emberek. Hadd írjam ide mentem: nem szívesen emlékeznek vissza régi életükre, igyekeznek felejteni még az emlékét is. Itt tartottunk, amikor felállt Puskás László, a békési járási tanács művelődésügyi osztályának vezetője és segítséget kért a tanácskozás résztvevőitől egy kis cigánylány további sorsának formálásához. Elmondotta, hogy ez a lány most járja az általános iskola VIII. osztályát, s ha befejezi, tovább szeretne tanulni, művelt ember szeretne lenni. Balogh Rozáliának hívják. Az Orosházi Mezőgazdasági Technikum, ahová felvételi kérelmét továbbították, nem tud diákotthonban szállást biztosítani lányoknak, így aztán kútba esett az igyekezet várható eredménye. A tanácskozás óta két hónap telt el. E rövidnek számító idő alatt sokszor visszacsengett Balogh Rozália neve és Puskás elvtárs segítséget kérő szava. Vajon mi történt február óta? Van-e már új iskola, amely befogadja szeptemberben a tanulni akaró kislányt? A héten Békésen járva választ kaptam minden kérdésre. Puskás László, aki hivatalból is, emberségből is istápolója a cigányok művelődésének, kevés biztatóval fogadott. Orosháza után a Szabadkígyósi Mezőgazdasági Technikumba való felvétellel próbálkoztak, de itt sem sikerült eredményt elérni. Abból az iskolából, ahol a kis Balogh tanul (I-es számú általános iskola) öten jelentkeztek, hárman nem nyertek felvételt. A tanulmányi előmenetel közbeszólt. Meglátogattuk őt az iskolában. Mielőtt félszegen, meglepetten benyitott volna a nevelői szobába, az iskola napközi otthonának vezetője: Kés járná tartott szóval bennünket. Elmondotta, hogy Rozika már két hónapja napközis, jobban tanul, mint régebben. De ez nem is csoda, hiszen nyugodtan elkészítheti a leckéjét, elmélyültebben olvashat, otthon erre vajmi kevés lehetősége van. Reggel eljön otthon, ról, s csak este 5 óra után kerül haza amikor már felkészült a másnapi órákra ... Az első mondatok után meg lehetett állapítani róla, hogy csendes, töprengő, gondolkodó lány Rozika. Bordó melegítőben, szürke szoknyában jött iskolába. Váll. ra omló éjfekete haja van, kreol arcán nagyon ritkán jelenik meg mosoly. Válaszai rövidek, értelmesek. Most 15 éves. Szeptemberben született, egy évvel később kezdett ismerkedni az ábécével, mint a többiek. Elmesélte, hogy a IV. kerületi újtelepen laknak, s nyolcán vannak testvérek. Ö az első gyerek. Az apja vándor-kisiparos, amolyan lábast-fazekat reparáló ember. Egyedül keres a családra, ezért nemegyszer nélkülöznek. Két évvel ezelőtt még putriban laktak, tavaly kezdtek hozzá a tanács segítségével egy kis ház építéséhez. Az apja egyik nap a házat építette, a másik nap a családnak keresett, hogy legyen betevő falat. Rozikával együtt négyen járnak iskolába a Balogh- családből. — Elkeserített a két felvételi kérelem visszautasítása? Lehajtott fejjel válaszolt: — Nem örültem neki. Nagyon szerettem volna továbbtanulni. Az osztályfőnöke: Kovács Istvánná és más is azt állít- • ja, hogyha kikerülne a környezetéből, jeles tanuló is lehetne. Csakis a kollégiummal rendelkező középiskolák jöhetnek számításba. A Gyulai Kertészeti Technikum vagy a Szabadkígyósi Mezőgazdasági Technikum. Rozika mezőgazdasági pályát szeretne választani. Balogh Rozika egy a sok közül, azok közül a cigánygyerekek közül, akik fel akarnak emelkedni, tanult emberek akarnak lenni. Ha megmozdul az illetékesek lelkiismerete, ha megértik az ő helyzetét, akkor elindulhat a felfelé ívelő úton. Segítsünk neki. Pallag Robert x érám 3007
