Békés Megyei Népújság, 1963. április (18. évfolyam, 77-99. szám)
1963-04-21 / 92. szám
Mexikóból Hirosimába — Egy Erwin Leiser röviddel ezelőtt átutazott Párizson, aihol a l’Humamité munkatársa meginterjúvolta. Az életet választották című film, a „Soha többé” és az „Eichmanm-doikumen- táció” után egy trilógia utolsó része, amelyet az emberiség védelmének szentelünk — mondotta Leiser. „Filmem Mexikóban kezdődik. Ezzel szemléletesen akartam ábrázolni az embereknek a halállal való természetes kapcsolatát. Elsősorban Acapulco- ban és sok kisebb városban forgattunk, ahol felfedezhettük a primitív élet nyomait, és tanulmányoztuk a népművészetet, amelyben a halál fontos szerepet játszott. Aztán ÜZENET VERSEKRE G. I. Endrőd: Idézzük leveléből: „Kérem, közöljék velem, mivel is kell tisztában lenni egy embernek, aki verset akar írni. Megvallom őszintén, én szégyellem, hogy verset írok... de annyira ki akar jönni belőlem, hogy nem tudom visszatartani. Sokszor olyan újszerű buggyan elő, például részlet egyik versemből: Együtt jártuk álmaim útjait e furcsa réteket. Király voltam, te pedig [királylány, az orrod is csepegett...” Kedves G. I., amennyiben úgy érzi, hogy kavargó és verssé kívánkozó gondolatait ki kell öntenie magából, azt ajánljuk, hogy ilyenkor ragadja meg a ceruzát vagy a tollat és vesse papírra érzéseit őszintén és maradéktalanul. Szégyenkeznie sosem azért kell az írogató új film érkezése követtük a népek gyilkolásának történetét és megálltunk azoknál a névteleneknél, akik az atombombát létrehozták. Archív anyagok segítségével ismertetjük az A-bomba történetének néhány epizódját. New Yorkban egy nagyváros képeit forgattuk, kis szimbolikus jeleneteket, amelyek összefüggnek egy témával, amit a film japán része nyit meg, amelyben Hirosima a legnagyobb helyet foglalja eL” „Hogyan sikerült önnek felvenni a kontaktust az életben maradottakkal?” „Amikor Hirosimába érkeztem, még nem volt arról elképzelésem, amit csinálni akartam. Egyetlen törekvésem volt, hogy embernek, mert mondanivalóit rögzíti, hanem azért, ha ez a rögzítés gyengén sikerül és mégis a nyilvánosság elé akarja vinni. Ha valami úton-módon rossz írások a sajtóban napvilágot látnak, akkor van miért pirulnia mind a szerzőnek, mind pedig a közreadóknak. . R. I. — Békéscsaba. Két verset küldött szerkesztőségünkbe, Az ébredező békd és a Tavaszi bánat címűt. Gondolatfűzéséből, stílusából és bizonyos mértékig betűvetéséből is arra következtetünk, hogy iskolás, aki tele van az élet iránti lelkesedéssel, őszinte érzésekkel és mély gondolatokkal. Ez természetesen elsőrendűen fontos, de még nem költészet. Versei mind formai, mind tematikai szempontból szokványosak. H. R. !*•■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■•WBaNMMBM MM M I előtt — amennyire lehetséges, közelébe jussaik a valóságnak és amennyire csak lehetséges, visszaadjam azt. Mindenhová elmentem, felkerestem a szegények nyomorúságos kunyhóit és a szegények között is a legszegényebbeket — a betegeket a kórházban. így ismertem meg a többi között egy fiatal, nagyon csinos lányt Kétéves karában elveszítette a szemevilágát, az atombomba robbanása következtében és hamarosan meg fog halni atomibetegségben. A leány tudja ezt, de azt is tudja, életének volt értelme: egy szenvedéssel tedd út értelme, amely figyelmeztetés.” „Milyen az áldozatok szociális helyzete?” „A mai Hirosima egy új város, lakosságának csak egyötöde élte át az 1945-ös bombázást. Legnagyobbrészt kisemberek, 40—50 százalékuk még mindig az atombomba következményeitől szenvednek. A sebek és elnyomorodásak még jobban megnövelték a lakosság e csoportjának gazdasági nehézségeit. Filmemben előfordul egy fontos jelenet: egy szerencsétlen asszonyt látni, aki a neonlámpákkal megvilágított szárakozónegyedben egyedül járkál. Ez egészen egyszerűen' egy idegen képe a saját városában.” „Ezzel a résszel áttér az atomenergia békés felhasználásának témájára?” „Előtte még a következő gondolatok jönnek: Az embetegek örök mozivásznát. Bronzba kívánkozó arcának csontjaira rászáradt a bőr, akár egy sámfán, úgy feszült. Inas, bütykös keze a takarón feküdt, és olyan áttetsző volt, hogy a bőrén keresztül látni lehetett az ereket és a csontokat, mint a kiállítási üvegemberen. \ A Lány, akin ezúttal sötétkék ruha volt, olyan félve érintette meg, mintha attól tartott volna, hogy összetörik, — Eljöttem megint. ... egy kis kompótot meg... süteményt tessék — mondta és segélykérőén nézett a fehérköpenyesekre, akik a néhány perce behozott spanyolfal nyílásánál álltak és a másik két beteget nézték. Az Idősebb Orvos, akinek már semmi sem volt új, biztatóan intett, hogy folytassa. — Tetszik tudni ... tegnap értesítést kaptunk... a postán... hogy a fiúk telefonálnak ma... Az öreg szemébe egy pillanatra visszatért az élet, aztán váratlanul belemarkolt a levegőbe, felült és izgatottan azt mondogatta: — A Sanyi... A Sanyi meg az öcsi... A Fiatal Orvos, aki nemrégen végzett, intett a nővérnek, aki mindig kopogóssarkú cipőt hordott, s az begurította a spanyolfal mögül az ételhordó kerekes asztalkát, rajta egy telefonnal, majd kiment. Hosszú dinárja kígyóként tekergőzött a földön és kivezetett valahová. Az Öreg babonázottan nézte a fekete készüléket, s egyszerre gyerekes ijedtséggel azt mondta: — Én még.., én még sohasem telefonáltam... — Ö, az nagyon egyszerű. így kell. Csak így levesszük — mondta megMűszerész, aki jól tudott angolul, majd megkattan- totta és sercegtette a vonalat. — Sanyi! — suttogta az Öreg erőtlenül. — Sanyi, Sanyikám! volt, és gyorsan a kagyló felé nyúlt. Ugyanabban a pillanatban felberregett a csengő, s a kezét úgy rántotta visz- sza, mintha áram ütötte volna meg. Dermedten meredtek az ütemesen csörgő szerkezetre, moccanni sem mertek' Ekkor az Öreg váratlanul, könnyedén kihajolt az ágyból, leemelte a kagylót és teljesen szabályosan a füléhez tette. A valószínűtlen csendben tisztán lehetett hallani a szavakat. — I have a personal call, I want Budapest... — mondta a központban a írt papírról azt olvasta magában: Mindketten szeretettel üdvözöljük innen a messze távolból , de úgy érezte, azt kell mondania: — Édesapám ., — Az öreg úgy szorította a kagylót, hogy kifehé- redett a keze és sugárzó szemekkel hajtogatta: — Sanyi... Sanyikám ... — Édesapám — mondta a Műszerész, aki jól tudott angolul, mert valahogy csak ez jött ki a száján. Az előre leírt sorok összekuszálódtak előtte, mint a központ százeres vezetékkötegei. Az öreg kinyúlt, s szinberiség elpusztításának veszélye egyre nő, mert mindig hatalmasabb bombákat fedeznek fel. Ami az atomenergia pozitív oldalára vonatkozik, a nézőt az egész film alatt egyszerűen korunk problémájának közepébe akarom állítani és neki magának akarom átengedni a döntést. Azt például nagyon fontos tudni, hogy az atomsugárzás betegségeket okoz, amelyek mind ez ideig ismeretlenek voltak bolygónkon, de ugyanakkor nem is sejtett fegyvert jelent a betegségek modern gyógykezelésében. Ezért is biztosítottuk magunknak dr. Gerard Wagnemak, a berni Egészségügyi Szolgálat rádió- aktivitás elleni védekezéssel foglalkozó részlege vezetőjének együttműködését. Az atomenergia békés fel- használásáról szóló részek kiválasztása Becsben, a Nemzetközi Atomhatóságnál történt. Az ellentéteknek ez a találkozása adja tulajdonképpen filmünk jelentőségét.” rihifliUAvé Senki nem tud semmit Filmvígjátók a náci időkből. A Jan Schmidt ötletéből írt filmet Josef Mach rendezte. Főszereplője a nálunk is jól ismert Jaroslav Marvan. (Bemutatja a csorvási Május 1 mozi, április 32-től 24-ig.) A szovjet balett iskolája Csajkovszkij, Liszt, Pro- kofjev melódiái szűrődnek ki a moszkvai Nagy Színház mellett működő balettfőiskola termeiből. Ebből az iskolából kerülnek ki a szovjet balett világhírű tá- cosnői, és táncosai, a kitűnő tánckar tagjai. Mi a sikerük titka? Miben különbözik ennek az iskolának a módszere és eredménye a külföldi ba- lettiskoláéktól? Jurij Kond- ratov, az iskola igazgatója így fogalmazta meg erre a te lehetetlen: lebegett, valami láthatatlan erő tartotta. — Sanyi... édes fiacskám..' — Édesapám — mondta a Műszerész, aki jól tudott angolul. A Lány, akin ezúttal sötétkék ruha volt, reszketett, az Idősebb Orvos, akinek az egész merőben új volt, másfelé nézett. — Gyertek vissza, Sanyikám! — szakadt ki aztán az Öregből a kiáltás. — Gyertek... haza... A Műszerész, aki jól tudott angolul, most már nem mondott semmit, nem tudott szólni többet' Csendben megszakította a vonalat. — Gyertek... haza... — mondta halkabban az öreg és hátrahanyatlott a párnára, a kagylót kimerültén a melléhez szorította. Aztán végtelen boldogság terült szét arcán és halkan azt mondta: — Hallották? — sugárzó tekintete áthatolt a falon, valahová a végtelenbe. — Hallották? Azt mondták, hogy visszajönnek... A Lány, akin ezúttal sötétkék ruha volt, lassan visszatette a kagylót. — Az istenit, az istenit — morogta maga elé az Idősebb Orvos, akinek már semmi sem volt új és másfelé nézett. A Fiatal Orvos, aki nemrég végzett, a másik hátát bámulta és úgy érezte magát, mint amikor elsőéves korában először állt a boncasztal mellett és nem tudta, hogy hol kell vágni. Markovics Ferenc kérdésre a feleletet: — A tőkés országokban a balettnövendékek ki vannak szolgáltatva az üzleti érdekeknek, mert a balettiskolák magánkézben vannak és a vállalkozóknak az az érdeke, hogy a növendék minél hamarabb színpadra kerüljön, ezzel szerezve becsületet az iskolának. így nem adhatja meg azt az alapos és sokoldalú felkészültséget, amilyent mi adunk fiatal növendékeinknek. Fő náluk az, hogy a táncos a bemutatkozáskor technikai bravúrjaival hívja fel magára a figyelmet. Mi, a mi növendékünket arra is neveljük, hogy tisztult stílusa és elmélyült lelkisége segítse kifejezni szerepének az emberi tartalmát, amellett, hogy mi is megköveteljük tőle a tánctechnika teljes elsajátítását, nem kevésbé, mint a nyugatiak. Jurij Kondratov nagy elismeréssel nyilatkozott elsősorban a magyar balettművészetről, amikor egy pzovjet újságíró a népi demokratikus országok mai tánckultúrája felől érdeklődött nála: — A szocialista országokban hasonló módszerrel nevelik a balett fiatal művészeit, mint mi. Ismerem a magyar iskolát s nagyon tetszik nekem a munkastílusuk. A magyar balettet a legjobbak közé kell számítani, felveszi a versenyt a* angol és az amerikai balettegyüttesekkel. Igen jó a balettkar és érdekes egyéniségű magántáncosai vannak. A magyar koreográfusok törekvései és útkeresése nagyon érdekel. A magyar balett után mindjárt a lengyelt említeném. Ez a két balett a legkedvesebb nekünk és a legnépszerűbb a Szovjetunióban. A moszkvai balettfőiskola növendékei a klasszikus tánc mellett a népi táncokat is tanulják. Azért Is, mert például a Nagy Színház egész estét betöltő táncdarabjai között olyan nép- mese-tárgyúak vannak, mint a „Kővirág”, a „Púpos lovacska”, a „Legenda a szerelemről”. Néhány szót még a szovjet balett múltjáról. Közvetlenül a forradalom után egyes koreográfusok azt bizonygatták, hogy a klasszikus balett ideje elmúlt és „új stílust” kell keresni, meg kell találni a „tánc nyelvét”. Ez a nihilista felfogás üres formalista ügyeskedésbe is torkollhatott volna, ha nem győz az orosz balett hagyományának a realizmusa. A nagy zeneszerzők — Prokofjev, Aszafjev, Glier, Krejn és mások — egész estét betöltő szimfonikus balettkompozíeiói voltak nagy segítség ahhoz, hogy a táncművészet is kifejezze a nép időszerű problémáit. Ulanova, a világhírű szovjet balerina , ezeti.
