Békés Megyei Népújság, 1963. február (18. évfolyam, 26-49. szám)
1963-02-03 / 28. szám
KÖRÖSTÁJ __________KULTURÁLIS MELLÉKLET_______ A zene, társadalmi jelenség Társadalmi fejlődésünk során mind nagyobb súly- lyai kerülnek előtérbe a művészet, az eszitétika kérdései, mind gyakrabban veszik vizsgálóra a különböző művészetek társadalmi szerepét. Miután éppen a zene az a művészet, amely a be nem avatott számára a mlnt ^ ggyi« világosabbá legnehezebben megközelíthetőnek tűnik, s amely a leg- váli,k ieren több kétséget ébresztheti valóságos tartalmát és tár- w a illetöen’. *zért t™*™*™* ^ijük, gá^ágnak> fsi ha alaposan szemugyre vesszük a zene osztálytartalmát. . . .. ’ . . - __ E probléma kitűnő szakértőjével, dr. Vjfalussy József ®iumi Ez azo11főiskolai tanárral, a zenetudományok kandidátusával öan beszélgettünk a zene és osztálytartalma kérdéséről. ®^ar ®al>a<Jsá|6h®rp Jellemző zenei kcznyel vének. A A problémáit kiemelni a ellőző időben voltaiképpen másik ága a Rákóczii sza- •zeneesztétika egyéb össze- már az osztályharc egy badsághare muzsikájából függéseiből nagyon vészé- megelőző kulturális fázisa táplálkozik. ÍJtas — Jegyzi meg dr. űj- robbant 3d a híres párizsi íalussy József mindjárt a operavüábain, amelyben az beszélgetés elején. — A ze- encildopédisták a nápolyi ne ugyanis a tárgyi valóságot nagyon általánosítva, »okszoros áttétellel tükrözi csak, tehát olyan egyértelműen meghatározni a zene osztálytartalmát, amint azt akár egy politikád irat vagy akár a konkrét valóság tárgyi elemeivel dolgozó művészet (irodalom, képzőművészet) teheti, a zene nem alkalmas. Nem is az a célja. Benne a mozgó, dinamikus valóság kapcsolatai, relációi mutatkoznak meg úgy, ahogyan azok egy-egy társadalmi közösség érzelmi világában, magatartásában visszaverődnek. Ilyen értelemben telített egy-egy társadalmi csoport, közösség zenéje annak egész életmódjával. Természetes, amikor a kérdéses társadalmi csoport, réteg történelmi szerepe fontossá válik, az osztályharc során összeütközésbe kerül más osztályokkal, akkor életmódjának minden apró mozzanata határozott osztálytartalmat és jelentőségei kap. így zenéje is. Az is kétségtelen, hogy amikor az osztályharc során, az osztályharc egyes történelmi fázisainak szakaszain új osztály lép a történelem színpadára, renéjét is magával hozza és a zenekultúra fejlődésében is új korszakot nyit meg a feltörő osztály jellemző zenei hangvételének eluralkodása. — Lehetne történelmi példát idézni erre? — Akárhányat. Nagyon kezünk ügyébe esik éppen a haladó polgári zenekultúra egyik csúcsának, a bécsi klasszicizmusnak a példája. A nagy francia polgári forradalomban győztes plebejus rétegek ugyanis olyan dallamvilágot, zenei kifejezésmódot hoztak a felszínre, amely már évszázadok óta együtt fejlődött, együtt élt a kialakuló polgári renddel. Ez a hang tört át és szólalt meg már a megelőző forradalmi korszakokban is. akár a huszita énekek, akár a genfi zsoltár vagy a német protestáns korái közösségi hangvételében. Ilyen értelemben nevezhette Engels Luther híres koráldallamát, az „Erős várunk” kezdetű éneket a parasztháborúk Marseillaise-nek. A nagy francia forradalmat megvígopera élettel teli, reális utcai hangját szegezték szembe a barokk opera régebbi, az abszolút monarchiák udvari életével összefonódott stílusával. Visszatérve a francia forradalomhoz, a győztes plebejus tömegek politikai akciói jórészt az utcán zajlottak le: felvonulásokkal és táncos népünnepélyekkel együtt. Tánchoz és felvonuláshoz táncdalnalk és indulónak ezek a tömegek természetesen a saját megszokott dalukat használtak. Ezek jellemző dallamfondulatai éppen eközben kovácsolod talk az új igények szerint tipikussá, s telítődtek forradalmi osztálytart alommal — Szeretnék e folyamat illusztrálásához magyar példát is felhozni. —- A magyar példa közvetlenül kapcsolódhat a nemzetközihez. Amennyiben ugyanis a magyar szabadságmozgalmak minden megkülönböztető sajátosságukkal együtt is az egész Európát átfogó osztályharc részei voltak, ezekkel az európai mozgalmakkal rejtett utakon, zened tekintetben is, tartották a kapcsolatot. Nekünk ugyan nem volt olyan színvonalú műzenénk a •XVIII. században vagy még előbb, mint a maguk társadalmi fejlődésének útját egészségesebben, a nemzeti elnyomás nyűge nélkül járó népeknek, de éppen Kodály állapította meg, hogy a magyar zenetörténet a népzenei jellegű szájhagyományban élt. így, a magyar népzenének ez a hatalmas hang. és stílusváltása, amely a XVIII. század második felétől kezdődően a magyar népdal úgynevezett új stílusát létrehozta, kialakította, voltaképpen ezer szállal kapcsolódik az úgynevezett európai népdal forradalmi szétáradásához. Jellemző vonása többek közt ennek az új stílusú népdalnak az indulószerű menetütem, általában a hangokban formált táncos vagy lépő ritmus. Ezenkívül dallamrendjében is számos rokonvonást mutat az előbb említett európai típusokkal. Nem beszélve arról, hogy egyes, a francia forradalom idején népszerűvé vált és rei eszközök, hasonló zenei : megnyilvánulások a század i különböző korszakaiban, I különböző művészi állásfog- i lalások részeiként, ellenié- i tea- jelentéshez juthattak. I Nyugodtan állíthatjuk azonban: a zene korunkban is, mint bármikor máskor, bármennyire függetlennek látszanak is egyes jelenségei a társadalom napi életétől, megmarad társadalmi jelenségnek. S ha napjaink zenei képe hallatlanul bonyolult és összetett, ez any- nyif jelent, hogy osztály- Beethoven zenéjében is ott- problémáink is igén bonyo- honos dallamok mindenes- lufl'tak. Nehéz volna megjó- től is átjöttek a magyar setai, hogy a zenetörténet népzenébe. A közvetítésben, tendenciái napjainkban a további bonyolódó* vagy már a kibontakozás, az egyszerűsödés felé mutatnak-e. Mindenesetre korunk legkiemelkedőbb alkotód időről időre megszólaltatják a humanitásnak azt a hangját, amelyben korunk embere egynek érzi magát a zene- történet forradalmi hagyatékával. A magam részéről ezt a szintézist érzem megvalósulni a többi között Bartók, Prolkofjev és Honegger művészetében. Csizmadia György HMlUHmiMt« : — Mi a helyzet a XX. század zenéjének osztálytartalmával kapcsolatban? — Erre különösen nehéz felelni, hiszen egyazon ze: Jevgenyij Jevtusenko: Naggyá lenni Tőle, ki gyógyít és aki fát vág és ki az öltönyt varrja nekem — elvárom: remekül tegye dolgát, dolga bármi legyen. Nem, ne legyen Közepes, vacak atlag sem a sárcipő, sem a ház. Bűn a középszerűség, akárcsak a hazug szó: elfajulás. Buzdítsa ki-ki magát, hadd tenne dicsőt, remeket. Naggyá nem lenni — gyalázat. Mind naggyá legyetek. (GARAI GABOR fordítása) w AKáBAN Cokiig hallgattak mindketten a bútorokkal meg^ pakolt kocsi bakján összebújva. A várost elhagyva a szabadon süvöltő decemberi szél beléjük rekesztette a szót. Mihály, a kocsis mogorván rángatta a gyeplőt. Nyűtt kalapját homlokára húzta, hogy bozontos szemöldökei se látszódtak ki alóla. A sötétség, s az út két oldalán végtelen feketeségként húzódó fagyott szántóföldek, mintha iszonyú mélységben ringatták volna a kocsit. Legalábbis Sanyi, aid a hosszú utakon a kocsikísérő szerepét töltötte be Mihály mellett, így látta. — őrültség... — szólalt meg végre Mihály. Sanyi nem válaszolt. Reszketve burkolózott a vékony kabátja fölé terített lópokrócba. — Őrültség ilyenkor fuvarral kocsizni ... ■— ismételte meg Mihály az előbbi szavát kiegészítve. Rántott egyet-egyet a kocsit húzó pejkó gyeplőjén, és hogy Sanyi csak nem válaszolt, kalapja alól oldalt pillogva meglökte könyökével. — Bedéd fagyott a szusz? — kérdezte. De a lópokróc alól érkező feleletre nem figyelt oda. Csizmás lábait beljebb fúrta a bakra rakott szénába. Korhadt, agyonviselt bekecsét szorosabbra húzta magán s mintha nem tudna beletörődni az éjszakai fuvarba, beszélni kezdett. Te is bolond vagy, kölyök, mint én ... Az iskola1 pádból egyenest idejössz a kocsira fagyoskodni. Tudom... ne mocorogj... tudom, hogy kell füzetre, meg miegyébre az a húszas, amit kapsz az útért, de... — beszélt vontatottan. És amíg a kocsi nehézkesen döcögve maga mögött hagyta a kilométereket, a borostás arcú, örökké nyughatatlan kedélyű kocsis szavai szinte egy-egy negyedórára elfeledtettók Sanyival a hideget. Füleire húzott diáksapkája meg a lópokróc nem védték meg a hidegtől. De a kocsis beszéde újra meg újra felvillanyozta gondolatait. Különösen, mikor magáról beszélt a mellette kuporgó ember. — Hiába dicsérik nekem ezt a mai világot... Számomra csak a gyeplő és az ostor maradt... fuvarozhatok másnak... idegen kocsival ... idegen lóval... Ugye, kinevetsz te is, kölyök? Engem mindenki kinevet, mert én választottam a gyeplőt. Volt nekem földem meg házam is... aztán most... most úgy érzem, semmim sincs. Érted, kölyök? ... Semmim sincs! Hövid időre elhallgatott Mihály. Falun haladtak keresztül. Egy diadalkapuszerű gazdasági bejáratnál megálltak. Mihály sovány, zömök testével megffikdöste a lapos kocsira pakolt bútorokat, nem lazultak-e meg a tartókötelek, megitatta a pejkót, majd gyorsan visszabújva Sanyi mellé, folytatta. — Csak neked mondom el kölyök ... önként mondtam le a földről a közös gazdaság javára, ahova mehettem volna. Érted? ... Lemondtam ... — csuklóit el hangja. Mind gyakrabban csapott a pejkó párolgó hátára. Mikor lepakolták a bútorokat s egy pohárka keserű pálinkával együtt megkapta a fuvardíjat, ha lehet még rosszkedvűbben ült vissza a kocsira. Félórányi pihenőt sem engedhetett a pejkónak, ha reggelre vissza akart érni a városba. Pár harapás széna és egy vödör víz után újra a szürke útra irányította, visszafelé. Ö maga a kocsin fogyasztotta el a kenyeres kendőjébe csomagolt szeletnyi szalonnát. Sűrű szitkozód ások köze pette Sanyiba is belediktált néhány falatot. — Ne szégyellősiködj és ne útáld a szalonnám!... — mondta ültőhelyében dögönyözve meg a hidegtől erőtlenné váltan, vacogva eszegető fiút. — Látod, én sem utálom a gyeplőt, csak... Az ördög vigye el ezt a kocsit! Ezen se én parancsolok... Jó, ha reggelre hazaérünk és a végén a kocsi gazdája megszid, hogy hol jártunk olyan sokáig, — fogta el ismét Mihályt az előbbi elkeseredés. — A keservesit! Hát nekem örökké mennem kell?... Örökké borravalókért meg egyharmados fuvardíj keresetért kell összefagyni és jó képet vágni mások előtt?.— kiabálta bele rekedten a körülöttük sziszegő szélbe. Ezekben a percekben az egész világra haragudott. A fuvart haiszoló kocsi gazdájára, az ijedten, fázósan mellette didergő Sanyira, a fáradtságtól lógó fejű pej- kóra és mindenkire ... Érezte, hogy a lelkét szorongató gondolatait el kell mondania valakinek. És Sanyi hallgatta ... — Féltem, hogy azok, akikre a földem bíztam, parancsolgatni fognak, mint... mint azok, akiknek évtizedeken keresztül dolgoztam ... Te, kölyök, érted te, mit jelent aíázatoskodni egy életen át és... és félig megőrülve családot alapítani?... — Sanyi hallgatott. Néha közelebb húzódott a kocsishoz, hogy a szél ne érje egész testét. Ilyenkor össze-összeért diáksapkás feje a gyűrött, nyűtt kalappal. Arcán érezte a kocsis belsejében tomboló forr óságot. — Nem értheted!... A 'gazdám sem értette meg, miért kellene nekem most otthon lenni az első gyereket váró feleségem mellett. Reggel, amikor otthon hagy. tam, fájdalmai voltak... — tört ki belőle szaggatott hangon végképp az elkeséredés. Keményen rángatta a gyeplőt. Talán nem is Sanyinak, inkább önmagának beszélt a kicsire húzódott ember. — Otthagytam betegen. Mert... mert a pénz... a fuvar... — Mihály kékre fagyott, gyeplőt szorongató ökleire hajtotta szélmarta borostás arcát. /S ’mos színre világosodott az égbolt, mikor újra felemelte a fejét. A pejkó ernyedt inakkal ballagott a már ismert úton, irányítani se kellett. Közel jártak a városhoz. A szél megszűnt, de a hideg csak fokozódott. Furcsán csörögve pattogott Mihály bekecse, amint zavartan oldalba lökdöste Sanyit. — Alszol?... —• Nem... — hallatszott a lópokróc alól Mihály kérdésére a felelet, de a hang erőtlenül fejeződött be. — Eh, meg is fagyhattál volna... — rázta meg kissé önmagát korholóan Mihály. Éjszakai haragos hangulata mintha a hideg széllel együtt eltűnt volna. — Aztán... jösz-e még velem fuvarozni? — kérdezte, amint a város első házait elérték. Sanyi nem felelt azonnal. Arcáról lehúzta a lópokrócot és amint megcsapta a mozdulatlan hajnali táj hidegsége, lassan mégis valami akaratos makacssággal mondta. • — Nekem muszály még néhány húszast szerezni. De ugye, Mihály bácsi többé nem megy?... M ihály nem válaszolt. Egyszer-kétszer oldalt pillantott Sanyi lilára fagyott arcára és csak mikor hazaértek, s a pejkó ingó fejjel megállt az ismert kapu előtt, eresz eit meg egy beleegyezésíólét jelentő káromkodást. Wegroszta Sándor