Békés Megyei Népújság, 1963. február (18. évfolyam, 26-49. szám)
1963-02-17 / 40. szám
KÖRÖS TÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Justh Zsigmond Orosháza közvetlen környéke Justh Zsigmondra emlékezik. Emlékezése tüzet a jübiláris év szikrája lob- bantotta fel, ugyanis 100 évvel ezelőtt született Puszta- szentetomyán. A utóbbi esztendők során lapunk többször adott teret, hogy bemutassuk „vékony csontú, hal. vány bőrű, törékeny” — iga. zi „századvég-eszmény” egyéniségét. Beszéltünk rövid életpályája legszebb eredményéről: a pusztaszentetornyai parasztszínházról, melyben egyszerű szegyényparasztok s dohány, kertészek (gányók) az ő irányítása mellett klasszikus görög drámákat adtak elő, Shakespeare, Moliere műveket és a korbeli divatnak megfelelően népszínműveket mutattak be szegény dolgozó társaiknak, szóltunk spekulatív tervéiről, az arisztokrata és a paraszti vér ke. veredésére alapozott csalóka eszményéről: a „Kiválás ge- nezisé”-ről, említést tettünk airról a szeretteiről, amellyel különösen a dohánykertészek s a szentetomyai, bánfalvi csahacstidi szegények, pusztalákók élete és tipik'is történeteinek ábrázolása fejé fordult. Róla készített, hamarosan megjelenő hosszabb tanulmányok felvázolják majd 31 rövid évre terjedő életpályájának sok buktatóval terhes, osztálykorlátoktól szabadulni akaró útját Itt nincs elég lehetőségünk ahhoz, hogy életműve egészét kritikai megjegyzésekkel illessük. Jubileumán reá emlékezve csak egyetlen mozzanatra kívánunk utalni, amely megítélése szempontjából jelentős szerepet játszik. A századvég Békés megyei származású írójának megítéléséhez a legcsalhatatlanabb próbakő az a magatartás, ahogyan az 1891-es orosházi, békéscsabai, csor- vási és az 1894-es vásárhelyi Szántó-Kovács János féle agrárszocialista mozgalommal kapcsolatban viselkedik. Justh szempontjából érthetően az első volt a fontosabb, hiszen a második arra az időre esett, amikor már közel érezte a halált magában. 1891. május 1-én sem volt ugyan otthon, Szentetornyán. Akkortájt érkezett haza Magyarországra, Pestre, több hónapos téli külföldi útjáról, hol „tavasz verőfényét, napsugarát, gyógyulást keresve” bolyongott Mire Szentetomyára hazaérkezett, már tüzet okádtak a lapok az agrárszocialistákra, elítélték forradalmi megmozdulásaikat gúnyos szavakkal beszéltek „piros kakas”-aikról, a nyomukban felgyújtott, pirosán égre morduló kazlak kísérteties éji lángjairól. Egyben mindannyian megegyezte^ nem gazdasági, társadalmi bajokban, hanem a „szocialista felbujtók” tevékenységében látták az okot s a nagy nyomor helyett a népbank-sikkasztás tagadhatatlan tényében a szocialista agitáció kiinduló forrását Justh, ki szívesen időzött a munkások olvasóköreiben, hol nem egyszer felolvasást is tartott, s hova nemcsak híres közgazdászokat, hanem legkedvesebb külföldi barátait is elvitte, s ki az Ifjúsági Kör számára fehér egyleti zászlót is adományozott, világosan látta, hogy a szegényparasztság forradalmi megmozdulása mögött voltaképpen a földbirtok egészségtelen megoszlása áll. Szentetornyán, ahoi több mint másfél ezer lakosnak mindössze 1062 kát hold földje volt, bő alkalma nyílt arra, hogy megismerhesse az elégedetlenség valódi okát. -A puszta könyve című novellas kötetének egyik, csak franciául megjelent elbeszélése „A piros (vörös) kakas” elé ugyanis a következő magyarázó jegyzetet tette: „Orosháza több mint 30 000 lakosú hatalmas falu. Innen indult el az un. agrármozgalom, mely néhány év óta felkavarja a magyar Nagyalföld földművelő lakosságát. Ennek okát mindenekelőtt a termőföld helytelen elosztásában kell keresni. Vallóban — mivel a középréteg csak jelentéktelen töredéket alkot — a földbirtoknak csupán két kategóriája létezik: a 30 hektárnál kisebb és a nagyúri birtokok, Az elsőt maga a gazda műveli meg családja segítségével, s szinte kizárólag a másodikon dolgoznak ipar hiányában a proletárok. A gabonaárak csökkenése, a gépek használata, a túlnépesedett megyékből jött mezőgazdasági munkások konkurrenciája helyzetüket nagyon válságossá tette. A nagybirtokosok távolléte és egyes lelkiismeretlen intézők zaklatásai fokozták az elégedetlenséget. Így élég volt néhány szó„A császár idejében láttam elég királyt” — legyint a Bastille egykori ostromlóinak kiábrándult unokája, Hugo Vidor »»Egy járókelő álmodozásai.. .* című versében. Így ír a királyról a grófi címét elvető költő 1830 május 9-én, tehát jóval a forradalmas július előtt, olyan időszakban, amikor még kevesen fogalmazták meg magukban, hogy az új királyi terror, mely birtokfosztástól költők el- némításáig kiterjedt, új ellenállást szít. De az elkeseredés nőtt, a lázongás fokozódott. Vitafórumok jöttek létre, melyek pártokra szakították az irodalmat. Élesen elváltak, kibontakoztak a frontok s Hugót, a forradalom oldalán látjuk, fegyvertárában drámáival. Sokarcú; közéleti személyiség. Minden érdekli, mindenhez hozzászól, költő, újságíró, széppróza művelője, drámaköltő. Színpadára tekintve micsoda világ tárul elénk! ~ Forgataga a zsarnokok bűnhő- désének, a szeplőtelen erény sok szór tragikus diadalának. Látjuk az önmaga formált erkölcsre rátarti bérgyilkost, a durva külső alatt rejlő nemes lélek küzdelmeit. Vér, arany, baka- csin, liliomfehér égnek palettáján, nehéz bársonyok, brokátdrapériák, bor mámora rejtezl a valóság éles kontúrjait. — A romantika kelléktára — fitymálja a „beavatott”, akit már aem bővül a mese. De nemi = Ez, s akkor, s ott a XIX. század elején, Franciaországban a romantika fegyverzete volt, mellyel felvértezve Hugo a színház harctérré változtatott nézőterén s színpadán csatát nyert A „Marion de Lorme” üdvözlésére és közönséget hódított egy új színházi stílusnak. Milyen drámai világot épített? Költőre vallót. — A tárgyi valóság, a történelmi hitelesség nemegyszer elhamvad itt a kitűzött művészeti vagy éppen művészet-politikai cél felgyújtotta tűzben. Ez az írásművészet tudatosan kiépített és sokrétű programot segített végrehajtani, számos társadalompolitikai és művészetelméleti ábrándot oszlatott el, béklyót üldözött meg. Fontos állomás mindkét szempontból a Marion de Lorme c. dráma, melyet Hugo nagyon szeretett, „csupa lelkiismeretességgel, művészettel és becsülettel” megírt alkotásnak tartott. A darab XIII. Lajos korába vezeti el a nézőt, s a történelmi valósághoz némi hűtlenséggel, gerinctelen bábnak, a pápa hóhéraként lefestett Richelieu bíboros eszközének ábrázolja Franciaország felkent királyát. Tiszteletlenül szól tehát a hatalom birtokosairól s ezért a királyi cenzúra némaságra kárhoztatta, mindaddig, míg a júliusi forradalom nem győzedelmeskedett, amikor is színigazgatók versengtek az előadás jogáért. 1831-ben szólalt meg végül is színpadon a „Marion de Lorme”, Hugónak e szép írása, melyet Magyarországon először a Békés megyei Jókai Színházban láthatunk, 1963. február 22-én. Mit várunk tőle? — Milyen gondolatokkal tekinthetünk a bemutató elé? A modem ember, már a századelő óta, s egyre inkább, bizonyos megbocsátó, elnéző mosollyal néz vissza a romantikára, de minden kulturált ember tisztelettel és igaz érdeklődéssel veszi körül azokat a müveket, amelyek egy iskolára, irányzatra, korra jellemzőek, hites tanúként megidézhetők. A „Marion de Lorme” ilyen mű, hősnője a szerelmében megtisztuló, szép kurtizán, hőse a nemes bosszúért kiáltó Didier szeretni való személyek, akiknek sorsa nem marad közömbös az ügyüket vállalni tudó néző számára. Ezért nézünk örömmel és várakozással az érkező „Marion ie Lorme- elé. Szabad Olga riafista felbujtónak megjelennie. Munkásegyletek alakultak és az első alkalomra az Alföld leggazdagabb része véres események színtere lett.” Justh megjegyzése amellett, hogy az egészségtelen birtokmegoszlásra, mint eredendő okra utal, arra is rávilágít, hogy a „véres események”-ért a városi proletárok küldötteit, a „szocialista felbujtókat” teszi felelőssé. Azt olvassuk ki az idézetből, hogy Justh vagy a parasztság földhöz- juttatásában, vagy az ipari fellendülésben látja a megoldást. Nem forradalom kell —'mondja, ez a nézet —, nem a nép önálló kezdeményezésére van szükség. Felülről kell jönnie a reformnak," a segítésnek. A novella: A piros kakas is elismeri a lázadás jogosságát, ugyanakkor azonban ellenzi a forradalmi megmozdulást. Azt rajzolja meg, hogyan foglaltak állást a szentetomyai szegényparasztok vele szemben. Valójában két egymással ellentétes utat rajzolt meg: a mindenbe belenyugvás nazarénus útját és a fiatalság forradalmi, lázadó törekvését. Régi és új, megszokott és csak most sarjadó eszmék csapnak benne össze egy családon belül. „Én tudom, mit fogunk tenni — mondja Gyuri, a nazarénus öreg Madarász fia. A nép éhezik, a báno- mosiakat és csorvásiakat nem szerződtették, az aratás mindenütt nélkülünk folyik. Orosházán több mint ezer munkás van munka nélkül. »Nincs más hátra, mint a bosszú, a jogos ellenállás.« A vörös kakas fel. ébred. Tegnap kétszer kiáltott. Ma éjjel a laposi tanya két kazlát felgyújtották. Van még gyufa a zsidónál... és akinek nincs kedve éhen dögleni, gyorsan nő a kukorica, nehány betyárt jól el lehet helyezni benne.” Gyuri, a forradalmár lelkű agrárszocialista, bátran vallja lázadó elveit. Nem törődik apja kiátkozásával, szerelme visszatartó szavával, megy a maga útján. Felbolydult leikével rohan a gazdag Zalai tanyájához, ő is felébreszti a „piros kakast”, s ott ég el a kazal tetején szerelmével együtt. Bár a nuveha befejező képe az egyéni lázadás hiábavalóságáról szól, bár főhősének romantikus jellege, s a lezáró kép szentimentális kicsengése kissé bántó, mégsem gyengül a mondanivaló: Justh együttérzése a lázadóval. Az igazsághoz tartozik azonban az is, hogy többi novellájában már nem ír ilyen megértőén az agrár- szocialistákról. Megrettent az erőszaktól és a vértől? Nem tudhatni. Az azonban biztos, hogy kereste a megoldást, a nyomorból kivezető utat Ezért gondolnak rá szeretettel születése napján, centenáriumán a gádorosiák. Ezért szállították be tetemeit a gádorosi temetőbe, hogy ott az ifjúság gondjaira bízzák. Elek László Ui.: A piros kakas és a hozzáfűzött megjegyzések magyar szövegét dr. Szabó Ferenc szegedi levéltárostól kaptam. Ezúton is kifejezem érte kö- szönetemet. Sass Ervin: KI MIT TUD? Láttam a minap egy Ki mit tud? vetélkedőt, kisfiút, kislányt, nagyocska nőt küzdeni Önmagával és azzal, hogy nagyobb bírókra kelt a tapsért, mint amennyire erejéből telt. Az egyik énekelt: „ö, carol...” s gügyögött csinált szenvedéllyel, aztán a másik twistet táncolt, a nézőtéren valaki viháucolt, majd egy bűvész-jelölt tojásból szerpentint kavart, de igazi taps-zivatart mégis az váltott ki, amikor akadt valaki éc így beszélt a mikrofon előtt: „Ma vizet prédikáltam délelőtt, majd kitűnő bort ittam. Így vanl t, most tapsoljanak kérem, mert megígérem, (kezem a szivemen) hogy soha többé, csak most az egyszer nézzek még el nekem! Istenem, hát a lónak négy lába Is van, — szokták volt mondani régen —• mégis megbotlik, kérem... Persze, ezt nem azért mondom, hogy védjem magam. Sok rosszat tettem én, és nem vagyok oly nagy legény ahogy mutattam eddig. De megérthetiki nekem se könnyű, kérem, hiszen az érdem nem terem uborkafán. Talán nevetnek rajtam, ha hozzáteszem: (kezem a szivemen) nem önmagámtól tanultam én, hogy miként lehet valaki talpán jól álló nagy legény, nyelvemnek sok munkába került, míg klkerekült az érdem, araiért, lm bevallom: megdolgoztam, kérem. Sajnos, lassan tovatűnik, mint kék vizen a könnyű csónak a lehetőség, hogy amit én tudok, holnap és még sokáig gyakoroljam. Voltam aki voltum, bevallom s szégyenkezem, (kezem a szivemen) és hogy most itt vagyok a mikrofon előtt, kimondom nyíltan: csak azért van, mert megváltozni óhajtok én, és nem leszek többé nagy legény. Ha most megtapsolnak engem, (kezem a szivemen) megfogadom, ha lenne még alkalom, a nyelvem érdemekért akkor sem koptatom. Es ha még a zsüii tűri, hogy elmondjak egy verset, nem nyerset, de végtelen finomat -m elmondom, utána ajánlom magamat, szolgálatukra mindig készen, kérem.” . A vers elhangzott, kezdete ez volt: „Megholt, mert volt egy árva legény, szegény, ki nem tudta ml a bűn és ml az erény, ez voltam én.,.” És utána zúgott a taps, tombolt a terem, bravó, nagyszerű, remek! Máris sietek, hogy gratuláljak — de a versenyzőt nem látom sehol. A föld nyelte el? Vagy a süllyesztő a színpadon? Szegény, hogy állt ott, keze a szívén, és hogy zengett ajkáról a vers, a cseppet sem nyers ön-intelem... Figyelem! A zsűri-elnök éppen Int: a KI mit tud? pereg tovább szépen. Amit elmondtam, Így történt valóban! (Kezem a szivemen, kérem...)
