Békés Megyei Népújság, 1963. január (18. évfolyam, 1-25. szám)

1963-01-03 / 1. szám

5

Csütörtök

A könyvek hűséges

„Streit kartárs", „Streit szaktárs”, „Streit bácsi” — így és hasonló módon illetik őt naponta boltban, utcán mindazok, akiknek dolguk van vele, vagyis sokan. Mert ki ne ismerné Békéscsabám a Radinóthy Miklós Könyvesbolt he_ lyettes vezetőjét, az őszhajú, mindig kedves, készséges Streit Jánost. Nekem mégis az tetszett legjobban, ahogyan a karácsonyi vásár alkalmával egyik kis vevője szólította:

— Azt a meséset kérem, Könyvesbácsi .:.

Mindnyájunk kedves „Könyvesbácsijával” stílszerűen a boltban, a vásárlók, s a könyvek sokadalmában szerettem volna beszélgetni egy kicsit, hogy valamicskét ceruzavégre kaphassak abból az egyszerűnek látszó és mégis izgalmas történetből, ami őt hatvan holsszú esztendőn át a könyvekbe foglalt tudás és szépség hűséges pásetorkodój ává, hangos hirdetőjévé tette. De mégsem így történt Arra még hajlandó volt ugyan, hogy a pillanatfelvételhez a pult mögött modellt álljon, de — mint mondotta — az ő kis ügyével feltartani a forgalmat, bűn lenne. Így történt, hogy ebéd ideje egy részének a feláldozásával, közönség- és alkoholmentes, csendes he- ] lyen mondott el egyet s mást arról, hogy hogyan, miként szakított ki életéből hat évtizedet a szakmának. Cirkalmatlan, csendes! szavakkal kezdte:

— Mosónő és fuvaros gyerme- keként, Lúgoson születtem, 1891- ben. Négyen voltunk testvérek, s a szűkös megélhetés hamar kenyérkeresetre szorított. Alig múltaim tízesztendős, mikor Lúgoson könyv- és papírkereskedő inasnak álltam. Onnan 1910-ben ide, Csabára kerültem, ugyancsak könyvkereskedésbe. Annyira meg-; kedveltem a szakmát, hogy sosem jutott eszembe másik felé kacsin- ani. Pedig az akkori tanulók út- ia igazán nem volt rózsákkal hintett. Reggel hétkor nyitás, este

tízkor zárás. Azért olyan későn, mert meg kellett várni és kiosztani a temesvári esti újságokat a polgári kaszinóbeli kuncsaftja, ink közt. Az üzlet hátsó zugában, egy hatalmas könyvszekrény mögött volt nekünk, inasoknak a hálóvackunk. Reggel csak kidörzsöltük szemünkből az álmot, s máris kezdhettük a munkát. De a robo- tos sors sem tudta kedvem szegni, olyan szép a mi foglalkozásunk.

— Lúgoson nemcsak magyar, hanem román nyelvű könyveket is árultam. Békéscsabán a lista szlovákkal, délszlávval, némettel bővült. Ezért van az, hogy a nemzetiségi irodalom terjesztése közel áll a szívemhez. Az igazi szakmabeli persze nemcsak átvesz meg elad könyveket, hanem, amikor teheti, bele is olvas a termésbe, így tettem mindig, s ma már látom azt az óriási különbséget, ami tartalomban a feudál-burzsoá és a mai könyvtermés között van. A felszabadulás utáni évek során a könyvek világában is elrendeződtek valahogy a dolgok. A költő szavaival élve: — Életet kapott az értelem, s értelmet lelt az élet. Az ilyen légkör a mi kedélyünkre, munkakedvünkre is serkentően hat. Szemünkben már nem pusz] ta áru a könyv, hanem eleven valami, amit szeretni, félteni, terjeszteni kell. Mikor az ellenforradalom idején az a veszély fényé- I gette a boltot, hogy feldúlják, a I boltvezetővel, Poroszlai Sándor ! elvtárssal, igyekeztünk biztonságba helyezni az állományt...

A vevők is érzik, hogy nem gépies eladókkal van dolguk. Hányszor fordulnak be az ajtón olyanok, akik őszinte bizalommal tőlünk kémek tanácsot arra, hogy mit is vásároljanak például házi könyvtáruk részére. Hatan dolgozunk, igen jó kollektívában. A legfiatalabb köztünk Dévényi Judit. Érettségi után került hozzánk. Egy év alatt segéd lett. Neki valóban a szakma elsajátítása volt legfőbb gondja, nem

úgy mint az én inasidőmben, amikor inkább házicseléd-féle, sem mint tanuló volt az ember, s így fecsérelte el a drága éveket...

Streit bácsi hét gyermeket nevelt fel: öt lányt és két fiút. A lányok férjnél vannak és már unokák, dédunokák népesítik be életét. Fiai közül János, üzemvezető a gyomai nyomdában, Miklós a Forgácsolóban marós, szabod idejében pedig portréfestő.

Streit bácsi, a könyvkultúra hivatásos terjesztői között országosan a 353. aranyjelvényes törzsgárda- tag. Itt, Békéscsabán azok közé a kevesek közé tartozik, akiket a könyvek szerelmesei, rendszeres vásárlói teljesen szivükbe zártak. Jó egészséget és hosszú-hosszú életet kívánok mindannyiunk nevében a művelődés írásos terjesztéséhez hatvan éve hű „Könyvesbácsinak”!

Huszár Rezső

Vonaton átszálláskor akadtam ' össze kettőjükkel. Látszott, hogy ők maguk is most találkozhattak össze) mert nagyon az elején tartottak a beszélgetésnek.

Jómagam örültem a találkozásnak, hiszen falumból! volt mindkettő, s gondoltam még hazaérkezés előtt, megtudok valamit otthonról. Mivel még egymás családjának hogyléte felől érdeklődtek, s én tudva azt, hogy ilyenkor úgyis jól szokott lenni mindenki, hagytam a beszélgetésük udvarias folyását s inkább nézelődtem. Figyeltem, mennyit öregedtek, mióta nem láttam őket.

Mindkettőjükön nyomot hagyott az ötödig X, de a „nagy” ember tízzel akkor is többnek látszott. Sápadt, összeesett, kedvetlen ernte' benyomását keltette. Vizenyős szemében az érdetxlődés hiánya érződött. A beszélgetés ideje alatt is, csak udvariasságból „figyelt”.

A másik, a „kicsi” — beszéd közben két mély ránc ugrált a szája szélén — napbarnított arcú, határozott kiállású férfi volt. Érdekes, hogy a szeme hasonlóan se- színű volt ... és mégis más. Ez az ember minden idegével élt, mozgott.

Nos, felszabadulás előtt egyikőjük főispán, a másik főjegyző volt. 1945 számukra a karrierjük derékba törését jelentette. A „nagy” ember számára, aki főispán volt előbb, a „kicsi” főjegyző számára valamivel később, de a jelző, mellyel útjuk újabb vágányra terelődött egyszínű: „politikailag megbízhatatlan”. A proletár állam megbízhatatlannak nyilvánította őket, s joggal, hiszen a múltjuk kötelezte.

Ezután külön vágányon futott tovább a sorsuk. A „nagy” ember otthon maradt, járt ide, járt oda, dolgozott; próbálkozott az irodai munkától a fizikai munkáig mindennel, de mindezt csak úgy félember módjára. Először talán azért, mert várta, hogy majd csak megváltozik, aztán meg azért, mert elfásult, beletörődött a meg- változtathatatl anfoa.

A „kicsit” egyénisége messzibb- e vitte. Határozottabb, gyorsabb áratú úton haladt. Dunántúlon, távol a családjától, új életet kezdett. Állami gazdaságban igyekezett kibontakoztatni valamikor ré_ gén szerzett szakmai tudását. Nyilvánvaló hogy tele volt ő is fenntartásokkal, ellenszenvvel, a társadalmi rendszerünk irányában, de mindezt a szubjektív oldalt, háttérbe szorították az objektív tények, a tettek.

Az embereket pedig a tettek 'apján kell megítélni!

Vajon — a kérdés ilyen megIRODALOM INDEXEN!

E. Gordon professzornak, a Tale egyetem tanárának vezetésével a t. nárok egy csoportja brosúrát adott ki, A diákoknak az olvasáshoz való joga címmel, amelyben tiltakoznak az ellen, hogy az Egyesült Államokban erősödnek a megszorítások, hogy megakadályozzák a diákokat az értékes és fontos könyvek elolvasásában. A különböző intézményeknél a leggyakrabban feketelistára került írók között szerepel Hawthorne, Thomas Wolfe, sőt helyenkét még Shakespeare, Thomas Mann, Whitman stb. is.

(A „CopHemporanul” bői)

Magyarul beszélő, színes csehszlovák filmen kel újra életre Münchhausen báró sok-sok izgalmai, romantikus kalandja. A filmet az orosházi Partizán mozi mutatja be 1963. január 3-tól 6-ig.

Münchhausen báró

fogalmazásban is felvetődik — nem vált volna el ezeknek az embereknek a sorsa akkor is, ha nem jött volna közbe a felszabadulás?

Ha őszinték akarunk lenni, akkor nemmel kell válaszolni az így feltett kérdésre. „Nem”, mert bár különböző erkölcsi jellemekről van szó — ahogy mondani szokták: más fából faragták őket —, azonban a társadalmi helyzetük egymás mellé parancsolta a két embert.

ßersze, nem ez a meghatározó ma, 1962-ben. Ez csupán arra szolgál figyelmeztetésül, hogy az a „kicsi” ember olyan, akit el lehet választani múltbeli társaitól.

öt perc sem telt el, amikor „nagy” féltette a kérdést’:

— Hallom, hazajössz?

A „kicsi” igenlően bólintott. — Hívtak. — Mondta, s kissé védekező volt a válasza. Mi tagadás a hazajöttéről, saját magával is vitatkoznia kellett. Mentegetődzése — hogy „azért teszem, mert hívtak” — önmeggyőzésként és bátorításul szolgált saját maga felé. Bizony ezen nem lehet csodálkozni, hiszen egy olyan helyet kellett otthagynia, ahol kitüntették, megbecsülték, ahol már újjáformálták. ötvenéves korban az embernek új helyen ismét kezdeni nehéz, főleg, ha a feladat nehezebb, mint az előző. (Egy állami gazdaságtan könnyebb ellátni az irányítást, mint egy termelőszövetkezetben.)

No és a számtal an emberi kérdés, a „vajon, hogy fogadnak? ...” „nem lesznek-e bizalmatlanok?”

... „nem hánytorgatják-e a múltamat?”

Egy időre ez mind válaszolat- lan maradt. (Nem akarok romantikus hőst csinálni a „kicsi” emberből, választásában többek között jelentősen közrejátszott a magasabb fizetés, hogy ismét együtt lehet családjával stb...)

Akkor — mert ez a találkozás úgy másfél évvel ezelőtt játszódott te — ott a vonaton megszakadt egy beszélgetés. A két ember egymással szemben ült, térdük majdnem összeért, kezük, amellyel combjukon megtámaszkodtak fizikailag egész közel volt egymáshoz, de egyéniségükkel nagyon eltávolodtak. A két kéz — a „kicsi” barnára dolgozott, megkeményedett bőre; s a „nagy” sápadt, fony- nyadó, elerőtlenedett keze — szimbóluma volt kétfajta embertípusnak.

Uogy ne kövesse kényelmetlen csend a szavak gyors kiapadását, a „kicsi” ember hamar ösz_ szebarátkozott a szomszéd helyen ülő parasztbócsikával, aki éppen a

lovairól problémázott szemben ülő útitársával. Míg csak le nem szálltunk, együtt beszélgettek, de magamban fogadni mertem volna, hogy bensőjében újabb magot vetett a bizonytalankodás szelleme. — „Miként is lesz a sorsa? — Mi lesz, ha azok, akik odahaza falujában a hatalom birtokosai, nem fogadják maguk közé? Akkor se ide. se oda! Hiszen éppen most láthatta a múltbeli társa ki nem mondott irigykedő ellenszenvét, hogy: „na lám, te is odaállsz, te is a tsz-t segíted!”

A kétely bubonéka újra a levegőben lebegett. Nem pattant szét, mert nem tudta senki megmondani a jövőt. Ígérték ugyan, hogy így lesz meg ügy, de hát a buborék maradt, még másfél évig.

Leszálltunk a vonatról és mindenki magával vitte haza, ki így, ki úgy.

Ennyi lett volna a találkozás története, de a kérdéseket nem akarom válszolaüanul hagyni, annál is inkább, mert az életben sem maradtak válaszolatlanok.

Kíváncsi vagyok, vajon mit szólt a „nagy” ember, ha olvasta a közelmúlt egyik újságját, amelyben szerepelt a „kicsi” ember neve. Ugyanis, részt vett a megyei pártértekezleten, mint meghívott és fel is szólalt. Igen, meghívottként, mert a pártnak nem tagja, de az értekezleten való részvételét kiérdemelte.

Érdeme a munka volt, amelyet kiváló szakértelemmel, fiatalos energiával, fáradhatatlan szorgalommal végzett. Alig két év leforgása alatt, abban a termelőszövetkezetben — ahová került —, megerősítette, és jelentősen fellendítette az állattenyésztést.

Az események ilyetén való sodrása, lám. hamar szétpukkasztotta azokat a bizonyos „buborékokat”, melyeket a kétely szült.

*

... Már a zsebemben volt a kész írás, amikor összetalálkoztam annak a járásnak a párttitkárával, ahol mindez történt, s aki egyik támogatója volt a „hazahívás” ötletének.

ondoltam, megmutatom a történteket fehéren-feketén. Elolvasta, bólogatott, aztán csöndesen hozzáfűzte: — Miért nem mondja meg őszintén, hogy ez példabeszéd volt. Példabeszéd, de csak azért, mert ilyesmi a napjaink valóságából fakad. ... Ja és még azt, hogy ez sem „ideológiai fegyverszünet”. Ez ideológiai harc! Küzdelem minden becsületes emberért!

Kezet fogtunk és elköszöntünk egymástól.

— eee —