Békés Megyei Népújság, 1962. december (17. évfolyam, 281-305. szám)
1962-12-14 / 292. szám
1962. december 14. 5 Péntek Hóvihar és püspökként ér Körösladányban- Attól függ, mire vagy kíváncsi? — állt nyugodtan a hózivatarban Hegedűs Béla, a művelődési otthon igazgatója. Legszívesebben ezt válaszoltam volna: egy forró feketére... De ő állt rendületlenül. Mint egy századfordulói dzsentri, úgy billegtette meg derekát. Persze kucsmában, csizmában. A kalapomat lekapta a játékosnak egyáltalán nem mondható szélroham, ö könnyedén rálépett csizmás lábával, s miközben én újra kalappá formáltam, tovább hintáztatta derekát és egy szuszra hadarta: — Felnőtt színjátszó, gyermek színjátszó, irodalmi színpad, gyermek balett, énekkari próba... három percnyi járásra innen a kultúrháztoan... Aztán van még a főző-tanfolyam, tizenöt percnyi járásra — s itt bizonytalanná vált a hangja. De a gazdái, hogy megkaparintják a titkos iratokat, bármibe is kerül, s ennek érdekében igyekeznek siettetni az eseményeket. Likov magához kérette Csiszkov ezredest. Hármasban ültek le, hogy kidolgozzák a további teendők tervét. Igyekezni kellett, az idő sürgetett. • Az Auschwitzitól Ostburgba szállított foglyokat hajnalban felkeltették, létszámellenőrzést tartottak, s valamennyit áthajtották a Garis-Behmer gyárba. Ott már várták őket. A foglyokat elosztották a műhelyek szerint, úgy, hogy minden fogoly közelében két német munkás legyen. A németeknek pedig meghagyták, tartsák szemmel a csíkos ruhájúakat. Ezenkívül valamennyi műhelyben és üzemrészben a lágerőrség egységei tartottak ügy eletet, gondosan elállva valamennyi kijáratot. A mechanikai üzem esztergaműhelyébe osztottak be a többi más fogollyal együtt — egy alacsony, keszeg, harminc év körüli oroszt is: Trofim Knist. Külsőre csendes, halk szavú, jelentéktelen kis embernek tűnt. Ám hamarosan megismerte az egész gyár. Azzal kezdődött, hogy Knis tét óra alatt Összeszerelt egy hatalmas többorsós automatát. A gyári műszerészeik napok óta a főző-tanfolyam szeget ütött a fejembe. — Aha! le akarsz beszél, ni róla barátocskám, mert nem vagy biztos abban, hogy ma ebben a hózdvataros időben van tanfolyam! — Hát én pedig éppen a főzőcskére vagyok kíváncsi! — húztam a fülemig a kalapot, s — a viszem zásül az előbbi derék riszálásra —, dacosan léptem bele félcipőmmel egy hóval takart gödörbe. — Akkor menjünk — mondta tömören —, de arra nagyon rossz az út — tette hozzá aggódva. — Nem baj — szóltam. Mentünk. — Vári, itt bemászunk... erre közelebb! — Bemásztunk, s a kerítés mögött barátságos villany-világ csalogatott bennünket. — Az ott a főző-tanfolyam — mutatott a világos ablakra, A vilhasztalanu! piszmogtak már rajta, hogy üzemképes állapotba hozzák. A német munkások jókora gyűrűje fogta körül hamarosan a foglyot. Tátott szájjal nézték, micsoda hallatlan biztonságérzettel, nyugalommal esztergált le az egyik munkadarabból egy alig észrevehető, leheletvékony felületet. S ráadásul olyan sebességgel forgott a kése, amelyet a műhelyben eddig senki nem mert alkalmazná. Ebédszünetben a német vasasok cigarettával kínálták Knist, valamelyik esztergályos megosztotta vele az ebédjét, kávét töltött neki a termoszából. Mindez természetesen lopva történt, mert az őrség nem engedte meg, hogy a foglyok a „szabadokkal” cimborái j anak. Délután új vágókések meg még valami egyéb szerszámok kellettek. Két német munkással együtt Knist küldték a raktárba, l ogy válassza ki a megfelelő holmit. A mester hamar észrevette az orosz esztergályós művészi szakértelmét és arany kezét. Krebs, a raktáros ellenszenvvel fogadta Knist. Ügy tartotta, hogy a foglyoknak egyáltalán nem szabadna az ellenség, mármint az ő szempontjukból ellenségnek ítélt németek számára dolgozniuk. De ha már lány alatt körülmustrált, én meg őt. — így nem lehet oda bemenni, ott nagy a tisztaság — kezdte szánakozó arccal porolni rólam a havat. — Menjünk csak — sürgettem. Beléptünk. A köszönésünkre nem sok ügyet vetettek. Egy fehér kötényes fiatalasszony férfiellenes szemmel mért végig bennünket, s tüntetőén szólt oda egy idősebb asszonynak. — Hát akkor borítsuk ki, milyen lett? — Huszonöt kipirult női arc hajolt előbbre izgatott kíváncsisággal. — Ez mi? — szólaltam meg bátortalanul, de hozzáértő arccal. — Püspökkenyér — súgta oda még bátortalanabbul Hegedűs Béla. Őszinte tisztelettel néztem rá, de aztán rájöttem, hogy egy papírdarabról puskázza le, amit a kezében tart. — Honnan tudtad, hogy ma püspökkenyeret fognak főmi, alkarom mondani sütni? — szegeztem neki a kérdést. — A munkatervemből... — nézte rosszallóan a növekedő tócsát lábam alatt. — Kóstoljuk meg, asszonyok — szelte egyenletes szeletekre Juci néni az aranyló mazsolás csodát Morzsolgatták, ízlelgették, szakkifejezéseket dobálták könynyedén a levegőben. — Látják, az a fontos, hogy a tojás friss legyen, akkor ilyen puha, könnyű a tészta... na, tessék megkóstolni, tolt elém egy darabot — Ki hozza a nyulat máihoz egy hétre? — tette fel a kérdést Juci néni. — Vadast készítünk — engedett fel a hangja egy kicsit, hogy felém fordult — Babérlevéllel jó igazán, meg krumpiifánkkal... —- Hát ez volna a főzőtanfolyam — nyomta a fejébe a kucsmát Hegedűs —, gyere, nézzük meg a színjátszókat, mert ott én is szerepelek ... Terny&k Ferenc egyszer erre kényszerültek, akkor dolgoztassák meg őket alaposan, és ne udvaroljanak nekik, ne essenek úgy hasra a tudományuk előtt, mert így ennek az egésznek egy kissé árulásszaga van. A raktáros szúrós tekintettel, árgus szemekkel figyelte, amint a fogoly komótosan, körültekintően válogatta a szükséges késeket, határozott mozdulattal félrerakva azokat, amelyek valamilyen ok miatt nem tetszettek neki. — Vidd azt, amit adnak — fakadt ki végül az öreg Krebs. — Mit turkálsz ott, mint tyúk a ganéjban! Knis felemelte a fejét. Találkozott a pillantásuk. A raktáros szeméből a megvetés tüzelt, Knis pedig kérdően nézett rá. Szótlanul mutatott az egyik félretett késre, s Krebs, aki szintén tapasztalt vasas hírében állott, kénytelen volt elismerni: az a kés valóban rossz, használhatatlan. Krebs végigmérte a foglyot, s csak akkor vette észre, milyen szánalomra méltó a külseje. Szinte akaratlan együttérzéssel nézte vékony, hosszú nyakát, kiálló csontú sovány, aszott arc*1 beesett szemét (Folytatjuk) Lázadás A tíz éven aluliaknak nem ajánlott filmet Gyulán, a Petőfi mozi játssza december 13—15-ig. L A kubai forradalom kilencedik évfordulóján a népnek átadott építmények, létesítmények között legfontosabb a Via Azul nevű út. Ennek a jelentősége nemcsak az Oriente-tartomány keleti és északkeleti környékére van befolyással, de lehetővé tette Kubának ezt az ásványi kincsekben gazdag és kiváló gazdasági terményekben bővelkdő részéhez, a nemzeti gazdálkodás számára való hozzáférhetett. A keleti területre való utazás azelőtt legtöbbször annak fő központjánál, Santiago de Cuba-nál be is fejeződött. Odavezetett az 1200 kilométer hosszú „Carreiera Central”, a központi országút, amelyik a Pinar del Riot, Kuba legnyugatibb tartományát a legkeletibbel, Oriente-vel köti össze. Egy alacsonyabb rendű országút még tovább vezet Gu an tanárnőig, ahol a hírhedt amerikai tengeri- és légi-támaszpont van. Minden más város, falu vagy település Oriente-tartomány északi és északkeleti részén eddig csak terep-autóval, lovon vagy ha a tengerpart közelében volt, hajóval volt elérheitő. Ez azonban nehézkes volt és sok időbe telt. A Sierra Cristal és a Sierra de la Vela meredek hegyvonulatai olyan korlátot képeztek amelyek csaknem százezer embert zártak le a kultúrától és a gazdasági fejlődéstőL Már 25 év óta megvannak a tervek az ezen a területen átvezető út építésére, sőt már a költség is engedélyezve volt rá. De a forradalom előtti korrupció gondoskodott ugyan arról, hogy a pénzt elköltsék, de nem az útépítésre, hanem, hogy magánüzleteket pénzeljenek belőle. A kubai forradalmárok félreseperték a múltat vaskezekkel.. Ismerték a hegyeket, együtt éltek a hegyvanulkt lakóival és így felismerték, hogy ez az elzártság a legfőbb oka e terület gazdasági és kulturális elmaradottságának. Ezért aztán a forradalmi kormányzat utasítást adott az Oriente-tartományon keresztben átmenő út megépítésére, amely Santiago de Cuba-t a legrégibb kubai várossal, Baracoa-vai összeköti. Alkalmam volt ezt az utat felavatása előtt végigutazni. Megkezdődik az utazás Santiago de Cuba-ban már reggel öt órakor berregett az ébresztőóra. Kis utascsoportunk: öt fiatal latin-amerikai, akik vágyakozva mindent felszíttak magukba, amit a kubai forradalomtól tanulhattak — aztán a „Barátság a népekkel Társaság” által kiküldött vezető és én, az újságíró a Német Demokratikus Köztársaságból —, hat óra előtt gyülekezett a szálloda előtt. Az útszélen három terepjáró állt, melyeken a hadsereg jeltáblái voltak. Hamar összeismerkedtünk a három fiatal katonával, akik bennünket Baracoába visznek. Nemsokára már nyolcvan kilométeres sebességgel száguldtunk a még forgalom nélküli santiagói utcákon. Elmentünk az új egyetem előtt, átmentünk egy százméternyi hosszú betonúidon, s már a hegyi úton voltunk, amelyik Guantanamo felé vezet. A város határán könnyű köd lebegett a föld felett. Minduntalan találkoztunk iskolás-gyerekeikkel, akik a város középpontjában lévő iskolába igyekeztek. Körülbelül egyórás utazás után áthaladtunk Guantánamon. Közvetlenül a város háta mögött kezdődnek a nagy terjedelmű gyapotmezok. Már kilométernyire világítanak az érett gyapot fehér pontocskái a cserjéken. Még egy további félórát utazhattunk, amikor az út — egy völgymélyedésbe való befutás után. — hirtelen egy gyors kanyarba hajlott. Innen teljesen szabad kilátás volt a Caimanera melletti tengeröbölre. Ez az amerikai, ak guantanamoi támaszpontja által két részre lett vágva. Spanyol és angol nyelvű felírással ellátott tábla figyelmeztet arra, hogy az úttól jobbra nem szabad elkanyarodni. Kubai katonák vanak itt őrségen. Barátságosan integetnek felénk. Űt a dzsungelén keresztül Van aztán még itt egy útiránymutató, „Via Azul” felírással. Itt kezdődik ez az út, amelyik a tropikus dzsungeleken keresztül kígyózik, rohanó hegyi patakokat keresztezve, őrületes emelkedőkkel és ereszkedőkkel. A tengerszinttől ezer méter magasságra is emelkedik az út, szakadékos hegy láncolatokat legyőzve és 360 kilométer után, Baracoa városban ismét leereszkedik a tengerszint magasságára. Száz kilométernél nagyobb sebességgel suhan a dzsipp a vadonatúj, zsinóregyenes aszfaltútón. Kiszámítottam, hogy ezzel a sebességgel négy óra alatt érünk Baracoába, holott Orlando, a vezetőnk úgy mondta, hogy nyolc óra kell hozzá. — Most azonban az aszfaltozott útnak egyszerre vége lett. Elértük az út első szakaszának a végét. Ez a Yateras folyóig terjed. Ennek a vizéből szerzik az amerikaiak a guantánamói támaszpontjuk részére szükséges ivóvizet. A második útszakaszt építő munkáscsapat itt még csak az alzatot készítette. A dzsippek a lejtőkön bőgve, dörögve szaladtak lefelé és lelassúdva kígyóztak egy mellékösvényen, amelyen egyre gyakoriabbak lettek a dombláncolatok emelkedései és süllyedései. Ebben a pillanatban egy vastag porréteg takart be bennünket. A kocsi kavarta fel az elporhadt mésztalajt. A lélegzés nehéz lett. Sokszor megtörtént, amikor egyegy kis folyócska árkán átdöccent a kocsi, hogy magasra repültünk az ülésről. Az ösvény mellett most már nem voltak gyapotmezők. Itt már sűrű dzsungel szegélyezte az utat. Ahol a hegyeken egy kis lapos hely volt, ott kis parasztházikók voltak. Gyakran, szorosan ezek mellett, mint legmodernebb épület, egy iskola állt, amin a kubai zászló lengett. Fordította: Gilányi Elemér (Befejező rész a holnapi számunkban.) /
