Békés Megyei Népújság, 1962. december (17. évfolyam, 281-305. szám)

1962-12-09 / 288. szám

SÍ&-ZQS TÁJ

KULTURÁLIS MELLÉKLET

glt egyszer Kakouf) sziken egy 1*O gény, úgy hívták: Árva Peti. ftt m legény szülők nélkül nőtt fel. Sem ismerte se apját, se anyját. Mindkettőt olyan korán elvesztette, hogy emléke se maradt róluk. Alighogy * világra jöttt tilos favágáson érve, agyonlőtte apját a kerülő. Anyja pedig épp, hogy elválasztotta a mellétől, megfázott szappanfőzéskor Kupáé Balogoknál és egy hétre rá kiterítették.

Hol ez, hol az a szomszéd, vagy koma vette magához az árvát. Ahogy fölcseperedett és bevált übapásztar-A toronyban három , Ida

harang volt. Senki se tudott azokkal olyan szépen bánni, mint Peti. Reggelenként ő húzta, s akkor egészen másképp csengtek-bongtak a harangok, mint amikor az öreg harangozó rángatta őket.

— Halljátok Árva Petit? — kacsintottak össze reggel a lányok. De még Üdős Madár Bálint kezében is megállt a fűrész és a pipáját kezdte tömködni, ahogy fölcsendült a reggeli harangsző. Pedig ha valaki nem, hát ő nem volt lágy szívű ember. Az járta róla, hogy a padláson szokott nevetni, mert még mosolyogni se láttck senki.

KALMAN

mák meg (ftsznőpásztornak is, Kupec Balog örökbe akarta fogadni> de az alvégnek nem hagyták.

Maradt hát Peti az alvég gyereke. Dolgos, szelíd, jókedvű legényke lett belőle. Munkával hálálta meg a kenyeret és vesződséget azoknak, akik gyermekkorában jók voltak hozzá.

De a legcsodálatosabb az volt, hogy a mosoly mindig az arcán bujkált, bármi történt js vele. Egyszer Varga Balázzsal meg Bakos Gergellyel kiment a rétre szénakaszálni. Nagy idő jött rájuk. Hirtelen borult be, alig maradt annyi idejük, hogy egy eperfa alá húzódjanak. Zengett> dörgött, villámlott, hogy a föld is reszketett a talpuk alatt. Varga Balázs bibliái ember volt, hát imádkozott, Bakos Gergely meg sokáig szolgált a tüzéreknél, hát káromkodott. Egyszer csak szétszakadt a mennybolt és akkorát csattant, hogy a negyvenkettes ahhoz gyerektrombita. Varga Balázs hanyattvágódott, a kezét se volt ideje szétvenni, Bakos Gergelynek meg a csizmája sarkát csapta le a mennykőt épp amikor a szentséges szüzet emlegette.

Ahogy elcsendesedett,

megindulták hazafelé. Bakos Gergely húzta a bal lábát, Varga Balázsnak meg nem tudták szavát venni. A faluszélen Peti újból próbálkozott:

— Szólaljon már Balázs bátyám! Mit mond Julis nőné ni, ha nem pöröl vele többet?

Erre jött meg a hangja Varga Balázsnak. Az első szava ez volt:

— Te Peti, te akkor is mosolyogtál, amikor a nyakunk körül sistergett ez istennyila.

Szerették is Árva Petit a

faluban. Még a vénasszonyok se pletykáltak róla, de még Sötét Szemenyei, a részeges kocsis is békén hagyta. Pedig az az élő fába is belekötöttt ha felöntött a garatra.

Egyszer csak a reggeli harangszó nőni kezdett, új meg új verssel bővült. Reggelről reggelre tovább csengett és egyre vidámabb lett a dallam.

— Jól érti a mi fiúnk — nevettek az emberek az alvégen.

— Csúfot űz a faluval ez a kölyök — berzenkedtek a fölvégiek, mert irigyelték a szegényektől ezt a kis mulatságot is.

Egy verőfényes tavaszi reggelen különösen szépen szólt a harang. Mint amikor az erdőben egyszerre énekelnek a madarak, annyi szín, báj, kacagó ritmus zsongott a levegőben. És nem akart végeszakadni.

Az alvégiek abbahagyták a munkát. Kiálltak a kiskapuba, ki sajtárral, ki ásóval, ki fűrésszel és onnan néztek föl a zenélő toronyba, ahonnan ez a csodálatos harangszó hallatszott.

Kupec Balog meg rázörgetett a papra.

— Ébredjen tisztelendő úr! Szétveri az a kölyök a harangot, mi meg nem veszünk újat. Ezt is elég volt kifizetni. ■

A pap mérges lett, hogy felköltötték, ezért Petit védte.

— Az égnek harangozik, fiam. Ne sajnáld a Mennyei Atyától.

De hogy felöltözött és akkorra se lett vége, mit volt mit tenni, fölkapasékodott a toronyba.

Peti észre se vette, hogy mögéje állt a pap. Kacagva huzigálta a köteleket és közbe-közbe a libalegelő felé integetett, ahol a lányok a harangjáték dallamára táncoltak, karikáztak. A kör közepén a kis Virág Erzsiké járta és ugyancsak dobálta a csókot a torony felé.

— ördögfajzat! Megátalkodott! Minek tekinted Isten szerszámait? — korpázta a pap Petit és eltiltotta a templom közeléből is.

Peti nem tudta, mitévő legyen. Tanácsot kért hát a kovácstól, aki bölcs ember hírében állott.

— Eredj fiam addig, amíg megtalálod a legszegényebb legényt> aki a leggazdagabb. Akkor gyere vissza hozzám, mert magad is tudod már, hogy mit kell tenned.

Elindult Peti arra, amerre az országút kanyarodott. Először egy kétlovas szekérrel találkozott. Meg se szólította a bakon ülő legényt, akinek szekere meg két lova van, az nem a legszegényebb. Azután egy számáráé legény jött rá szembe. Ez se a legszegényebb, van egy szamara. Kisvártatva gyalogszerrel közeledett egy legény. Ezt már megszólította:

— Mi járatban vagy, cimbora?

— Nagy gondban vagyok — felelte a legény. Van az apámnak egy telke, rám marad, hogyha meghal. Eladnám én azt a telket, ha találnék rá vevőt.

Mikor ezt a legényt is útjára engedte, már délre járt az idő. Megéhezett és megszomjazott. Nem messze folyt egy paták, oda tartott, hogy legalább a szomját elverje. Övta az ingét, ezért levetette és a víz fölé hajolt. Abban a szempillantásban meglátta magát a patak tükrében.

— Megvagy! — kiáltott fel újjongva és örömében megcsókolta saját képmását.

Még a miatt se búslakodott, hogy az ingét a vízbe sodorta. Kihalászta, kifacsarta és vidáman baktatott hazafelé.

— Se vagyonom, se örökségem, én vagyok a legszegényebb legény. De én vagyok a leggazdagabb is, mert van egészségemt van jókedvem és van munkabíró két erős karom.

Másnap Árva Peti a kovácsműhelyben kalapálta a vasat. Az alvégiek attól kezdve a kalapács-csengésben gyönyörködtek, nem a harangszóban. Virág Erzsiké meg arra hajtotta libáit és bemosolygott az ajtón.

A NYUGHATATLAN EMBER

Lipták Pál csabai festő, külsőleg felettébb nyugodt

ember. Mozgása, mozdulatai már-már a lassított felvétel határán vannak. Szavait is, mintha «gyenként íormálgatná, latolgatná, mielőtt útjukra bocsájtja. A nyugalomnak ez a „megtestesítője” valójában afféle örökmozgó egyéniség. Ez abban is tükröződik, ahogyan eredeti foglalkozását, a könyvtárosságot végzi. Még 1948—49-ben ő szervezte meg a megye népkönyvtárait és elsőként az országban a körzeti, majd pedig a megyei könyvtárat. Munkakörében nem egy organizációs és módszertani újítás fűződik nevéhez. Eredményes könyvtároskor dásért Kossuth-dfjat kapott. Ma is tervez, korszerűsít nyughatatlanul.

Festőként sem más. Valamikor ő is az alapok lerakásánál kezdte, s folytatta a realista, naturalista festészet kitaposott útján. Nem sokáig. Ez túl kényelmes, izgalommentes előrejutásnak tűnt a szemében. Igyekezett oldalt kitömi, keresve a járatlan területet, s élvezve a kutatás, a kísérletezés embernek való örömét. Nem „államköltségen” cselekedte, hanem a saját „zsebére és kockázatára”. Most is jóval a munkaidő után, a megyei képzőművészeti csoport Fürst Sándor utcai műtermében rakosgatja legfrissebb „kísérleti alkotásait”. Zsánerképek, csendéletek követik egymást, felettébb egyéni szín és kompozíciós megfogalmazásban. A barlangrajzok és a mai egyszerű természetű népek művészetének torzító jellegű és mégis beszédes kifejezésmódját vélem felfedezni bennük és mégsem azok. Mai modemek. Azonban kísérletező kedve messze túlhalad rajtuk. A következő kartonokon egyszínű, meg színes körös, vonalas, csíkos és folthatású ábrázolatok bukkannak elő.

— EZ mi ? — kérdezem egy rajz láttán. Kiderül, hogy a csabai villanytelep, végtelenül leegyszerűsítve. Más kartonok esetében is

meglepő válaszokat kapok: „elfelejtettem, hogy mit ábrázol”, „fogalmam sincs”, „aminek nem tudok más nevet adni, az falkárpit vagy szőnyegminta, ahogy tetszik, a cím nem érdekes...’’

A téma sem? — vetődik fel bennem és nyomban

me" 's kérem, nyilatkozzék

kátéi csepegő képeket. Ppdig az ember célja, együttlépni a mával vagy legalábbis megkísérelni együtt lépni vele, nemcsak formai, de tartalmi értelemben is. Ebben azt a többletet kell nyújtani a festőnek, amit mint művész adhat. A közönség megszokta, hogy az ég kék. a lomb zöld. a föld

Lipták Pál: Városkép

Vajnai László:

Minden újnak hordozói

Emberek, akik mindig másoké

Ha meggátolnánk őket abban Hogy segíthessenek,

A halálukat okoznánk.

Emberek,

Akik útiköltségeinket fizetik A mába

És mi, semmiképp se vagyunk Adósaik nékik.

Olyanok, mint vörösvérsejtjei a vérnek.

S szerintük a legkevesebb

Hogy szüntelen tesznek értünk valamit

Pedig $k változtatják Igazabbra a világot,

És ők az aktív vedelem, ha Feltámadnak vad zavarok

Ok, a azétválaszfhatatlan összetartozás S a minden újnak hordozói

Akiknek ügye

Egy elkövetkezendő Történelem. Emberek, akik mindig másoké.

Bennük lakik a szeretet.

arról, hogyan, miként vélekedik a festészet és az élet kapcsolatáról. A maga megfontolt gondolatfűzésével tárja elém a véleményét:

— A művészetben az a lényeges, amit a művész ki akar fejezni. A lényeghez én a képeimen látható módon, torzítással igyekszem hozzáférkőzni. A torzítás, sűrítés. A primitív népek művészei hasonló módon törteik a lényegesnek a kifejezésére szoborban, rajzban, festményben. Témáim a környezetemből valók, s elvont ábrázolásban mutatom meg őket. Dekoratív hatásokra törekszem. Az életben van problematikus és kevésbé problematikus piktúra. A valóságot mindennapi, szolgai módon festegetők munkásságát, képeit nem viharozza körül vita. Az igazi festő viszont nem másol szolgai módon, hanem jobbat, újabbat akar, azaz kísérletezik. Vannak, . akik Munkácsynak és kortársainak a módszerét, művészetét kérik számon festményeimtől. Mintha hozzájuk szólna, őket bírálná Jevtusenko Rakéták és szekerek című versének eme néhány sora:

Áttörjük a földi vonzást, de operánk szekérnyikorgás. Öl Rutin, kátránylelkű

[festék.

Hiszen ez itt vén kocsi,

[nem kép ...

flz űrrakéták korában

a piktúrában sem maradhatunk el, a mához méltó újszerűséggel kell keresnünk a ma legtalálóbb festészeti tükröztetését. Akik bírálnak, azoknak lépést kell tartaniuk, másként úgy járhatunk, mint a sivatagban eltévedt hegedűművész, aki játékával száz oroszlánt lebilincselt, de egy arra vetődő százegyedik mégis széttépte, mivel süket volt, s számára a művész muzsikája semmit sem jelentett. A moszkvai építészeknek volt merszük a Kreml középkori építményei közé illeszteni a kongresszusi üvegpalotát. A képzőművészetben viszont mégis sokan fényévekkel vannak elmaradva. Modern lakásban nemegyszer látni giccses vagy romantibama. Amint ezek a művész szempontjából más megvilágításba kerülnek, már tiltakozik ellene. A képalkotásnak azonban szigorú szabályai vannak, melyeken belül még a diszharmóniára is .építhet az alkotó. A közönség ízlésének a korszerűsítése, emelése a szükséges, nem pedig az ahhoz való visszahajlás. Persze a művészetben a szertelenségek, a túlzások nyesegetése nem árt, de nem lenne szabad a kísérletezők kedvét szegni azzal, hogy a formalizmus vádjával illetik őket. Az úttörés áldozatvállalás és lehet, hogy aki vállalja, nem is a maga, hanem az utána jövők részére tapossa az utat...

A Békés megyei képzőművészek mostani, IX. kiállításán Lipták Pál olyan képekkel szerepelt, (Csabai utca, Mártélyi udvar, Szürkületkor, Piac, Városkép), melyek egyikétmásikát egy mai szemléletű művészettörténészünk ilyen szavakkal illette: „őszinte átéltség”, „az építkezések lázas üteme”, „kristálytiszta kifejezési mód”, „látomásszerűen lebegő színek”, „szinte zenei kifejezés” — és hasonlók. Az általam látott absztrahációk, merész, mondhatni hajmeresztő kísérletek a kiállításon nem szerepeltek. Lipták Pálnak azonban az a terve, hogy saját „terhére és veszélyére”, önálló kiállításon velük is előrukkol majd. Jól teszi, ha a maga nyughatalan példájával is buzdítani akarja az élet bátor megragadására és felmutatására mindazokat, akik erre még megyénkben talán bátortalanok, s emiatt nem bírnak kitépődni a régi korszerűtlen stílusirányzatok öleléséből. A mi realizmusunk meg is követeli a témák és formák változatossá tételét, mint ahogy határozottan elutasítjuk a szó szerint vett dekadenciát, formalizmust, a valóságtól elforduló, öncélú moderneskedést. A valóságot az élet bonyolultságában tükröző szocialista művészet követőinél ez nem is lehet másként.

Huszár Rezső