Békés Megyei Népújság, 1962. december (17. évfolyam, 281-305. szám)

1962-12-24 / 301. szám

1983. december 24.

13

HétfS

P'VWWVS/WWWV^WWWWWWVWVWWV^^^^^^^^Ä^S/y

j NEVESSÜNK

Meglepetés

A szóban forgó férj kedves, figyelmes. Főként olyankor, ha ennek maga is hasznát látja. A minap a feleség elutazott s a férj elhatározta, hogy meglepi.

Késő este hazaérkezett a feleség, s rémülten látta, hogy lábasai akár az orgonasípok, sorban állnak a tűzhely előtt. Félliteres, literes, másfél literes, egészen ötliteresig. Valamenynyi üres, viszont a mosófazékban kegyetlénül fortyog valami. a— Mit csinálsz?

!— Bablevest főzök, s— No, de ennyi lábasban? s— Hát... tudod az úgy volt — kezdte a férj. Kiderült, hogy két kiló babból akart levest főzni, „előzetes beáztatás nélkül“ s a huncut babszemek úgy megnőttek, hogy még az ötliteres fazékból is kidagadtak.

— Igen. így kötöttem ki a mosófazéknál.

Női pertu

— Szervusz, azt hiszem, én vagyok az idősebb!

(Fülüp György rajza.)

Látszat ás való

1. Az emberekkel úgy vagyunk, mint némely órákkal. Nem elég látnunk, mennyit mutatnak, meg kell vámunk azt is, hányat ütnek.

2. Több valaminek lenni, mint annak csupán, látszani. De viszont mérhetetlenül nehezebb valaminek meggyőzően látszani, mint annak csupán lenni.

(Iptítsefyű nő tészta púk

Vadászok beszélgetnek:

— Hosszú telünk lesz — mondják, — kövérek á nyulak.

Elhiszem. Ámbátor hozzátenném, hogy ezek a tapsifülesek nemcsak a tél miatt hájasok, hanem azért is. mert még decemberben is rágcsálhatják a jófajta téeszkukoricát.

•

Néhány napja egy karikatúra alá tévesen más szöveget írtunk. Teljesen érthetetlen lett így. A siker viszont óriási, fin ezt előre megjósoltam. Bíztam ember' társaim nagy magyar humorérzékében.

•

Hallottam egy emberről, aki egyik napról a másikra, váratlanul és indokolatlanul benyújtotta a lemondását. Az emberek nem tudják mire vélni a jelenséget.

Voltunk, néhányan, akik rossz indulattal viseltottünk az ügy iránt. Valaki így fogalmazta meg a véleményünket: „Szégyen a futás, de jobb, mintha kergetnének.”

*

Lajos megint bajban van. Az történt vele. hogy egy osztályértekezleten hallgatott, amíg mások rettenetes nagy bírálatokat mondtak. Most nagyon fél.

— Mondd, nem lesz nekem ebből semmi bajom?

»

Ilyen is előfordulhat:

— Hallottuk, hogy már teljesítették ez évi tervüket.

— Jól tudják.

— Na és mivel foglalkoznak az év hátralévő napjaiban?

— Pótoljuk az első r%egyedévi lemaradást.

*

Azt mondod megjavultál? Én hiszek neked, de a bizonyosság kedvéért megkérdezem az anyósod is.

*

Kedvem kerekedett, hogy néhány „notesz”~t elküldjek a Ludas Matyinak. Igen ám, de melyik rovatnak címezzem? Azután eszembe jutott: „Ludas Matyi. vicc rovat”.

•

Imádom a karácsonyt. Végre egy nap amikor nem tőlem, hanem a Télapótól leérdi a lányom, hogy „mit hoztál”?

•

— Jó lenne karácsonyra egy kis jutalom — mondom én.

— Nekem biztos ügy — mondja 5.

— Honnan veszed? — kérdem én.

— Mert az osztályvezetőm tartozik egy százassal — mondja ő.

Kiss Máté

Nagy szellemek lakkoznak

HmMMHtMMMHWMtHMMVWHtM MWVMMHMtUMVHVtt

Új Rezsff:

Ramícvúni Ycrgiíiusszal

Anélkül, hogy a bájos Beatrice szerepét az ügyben a legcsekélyebb mértékben is kicsinyelném, úgy vélem, hogy Dante az ő asszonykájával nem remekelt volna olyan szenzációsan abban az Isteni színjátékban, ha Vergiliust, ezt az éles eszű, jószemű költőóalást nem veszi maga elé idegenvezetőnek). Irigykedtem is rá a kitűnő ötletért. Idén nyáron aztán gondoltam egy merészet; megidézem Vergiliust egy kis kikapcsolódásra. Most. nem ő vezeti Dantét a pokolban, hanem én őt, a mi paradicsomi szépségű Városunkban. FelvillanyozódQttan siettem a közkönyvtárba és a polcok közé furakodva, a V—72-es raktári számú könyv, vagyis az Aeneis előtt fennhangon kiáltottam: *

— Gyönyörű, gyönyörű ez a Város! ... — áradozott a költő, majd sürgetően belém karolt: — Gyerünk! S bevettük magunkat az utcák rengete— Állj elő kedves barátom, Publius Vergilius Maró! Jöjj, megmutatom szeretett Városomat!

Némi papírzörgés és könyvfedélnyikorgás után, előttem termett az ókori Róma legnagyobb eposz-költője. Olyan volt, amilyennek elképzeltem. O is annak talált, aki vagyok, ;gy aztán melegein kezet ráztunk. Gyorsan elmondtam, miről van szó. Jókedvűen bólintott a dologra s már indultunk is. Először egy toronyba másztam fel vele. Hadd lássa a Várost madártávlatból. A részletekre még ráérünk. Felérve kifújta magát, majd szemét végiglegeltetve a panorámán, önfeledten idézett Aeneiséből:

gébé. Eleven bédéker'kémt, szakadatlanul magyaráztam neki, próbáltam megértetni korunk,- társadalmunk Tény egét. Ez persze csak bonyolult körülírással sikerült, hiszen tudatát állandóan béklyózta rabszolgatársadalmi világképe. Kézzel-lábbal adtam értésére, hogy szocializmust építünk, ez ma népünk fő foglalkozása. Egészen elképedt, mikor rádöbbentettem, hogy nálunk a plebs a cézár és nem a cézár a cézár, ö ugyanis a maga idejében Augustus császárban látta a boldog kor megtestesülését.

— Semmiféle cézártok sincs, ilyen icike-picike sem? —■ csőrözte össze két ujját reménykedve. Egészen felderült, mikor közöltem, hogy néhány kiskirály azért akad.

Ütünk elején bizony még idegenek voltak számára a mai fogalmak. Képtelen volt felfogni például efféle közhelyeket: villamosítás, buszozás, tévéműsor, röpgyűlés, társadalmi munka, SZTK, jutalomüdülés, kiszerelő-vállalat, súlyponti kérdés, presszó, prémcsi meg hasonlók. Ám, hogy sok-sok napi itt-tartózkodása alatt kitapasztalta a presszó előnyeit, kijelentette, hogy a többi intézmény sem lehet bolondság, és nálunk jobb, mint náluk egykor Rómában. Én is egyre kellemesebben éreztem magam, különösen mikor rájöttem, hogy mi tulajdonképpen láthatatlanok vagyunk. A buszon és mindenütt, ahol tömegben voltunk, az emberek egymást szapulták, holott Vergilius taposott a tyúkszemükre. És soha sehol sem fogadtak el tőlünk pénzt, mivel nem láttak bennünket. Ügy éreztem magam, akár a kommunizmusban; ingyen van minden. A bökkenő, hogy ingyenességünk illegális. Azzal vigasztaltam hánykolódó becsületemet, hogy amint láthatóvá leszek, rendezem az egész cehhet.

Már egy hét óta járhattuk a Várost. Áradozva beszéltem építésről, szocialista erkölcsről és küzdelmünk minden vívmányáról. Annyi jó és szép látnivalóval traktáHam, hogy egyszer csak gondterhelten fordult felém:

— Nem lakkozol te véletlenül?

Majd hanyatt estem, úgy bámultam

rá. Ez az ember már a mi zsargonunkban beszél. Természetesen kikértem magamnak a lakkozást. — Az az idő rég elmúlt — hadonásztam az orra elűtt és a XX. kongresszusra hivatkoztam. Noha látszólag megnyugodott, éreztem, hogy Vergilius többet lát már, mint amennyit képes vagyok a Városból megmutatni neki. Nemhiába készült kezdetben ügyvédnek, szeret a dolgok mögé kukkantani. Hogy gyanúm mennyire alapos volt, az akkor derült ki, mikor több heti kalauzolásom végén arra kértem, tárja fel egyéni benyomásait.

— Két duplát Vergilius elvtársnak és nekem — kiáltottam a már megszokott presszó-asztalunkhoz telepedve, majd klasszikus barátom élményeinek felméréséhez látott. Olyan lélektani fogással kezdte, akárcsak mai kritikusaink. Arról áradozott, hogy sehol sem lát hajcsárt és rabszolgát és a gépezet mégis működik. Dicsérte pártpolitikánkat, az ötéves terveket és a mezőgazdaság szocialista átszervezését. Külpolitikai koncepcióinkat bölcsnek találta. Kulturális eredményeinket s bennük képzőművészeink és íróink mai témakeresési vágyát, egeikig magasztalta. öreg róka vagyok már a bírálat technikája terén, izgatottan vártam hát, hogy mikor tér a negatívumokra végre. Ez is bekövetkezett. Arcán a megmondhatás kéjes gyönyörűségével vetette magát lovunk másik oldalára:

— Sok régi római „ismerőssel” találkoztam Városotokban, barátom. Olyanokkal, akikről azt hittem, régesrég kihaltak e világból. Volt nekünk

egy néptribununk, Bentos. Ez az alak örökké a nép üdvéről, s a közélet tisztaságáról szavait a Fórumon. Utána pedig? Erejét nem kímélve gyarapította javait a nép kárára, s alkalmi edényként használta a közéleti tisztaságot. Volt egy szenátorunk is, aki a Szenátusban dörgö hangon védelmezte az elesettek, s az igazuk keresése közben íélrelököttek, a tiszta levegő után fuldoklók ügyét. S ha hivatalában vagy bárhol személyesen keresték a szerencsétlenek, hogy ügyüket türelemmel kibogozva, napra tárja tiszta szándékukat, becsületük drágakövét,,— Nincs időm. Ügyetekkel már torkig vagyok ...” és hasonló indulatszavakkal rázta le őket, hogy kockázni és más szerencsejátékot űzni, baráti körébe vonulhasson vissza. Hitriliussal is öszszeütköztem nézelődésünk során — folytatta Vergilius. Hogy ő ki volt? Mindazok megtestesítője, akik időmben anyagkezelői és számvevői tisztükkel visszaélve, a köz nevében elutasítottak minden jogos igényt olajra, sóra, építőanyagra, s egyebekre, de ők és házanépük, továbbá kiterjedt rokonságuk és baráti körük . ..

— Állj! Megállj, kedves jó Vergiliusom — kiáltottam közbe, kacagva. Nem újság ez nekünk. Figuráidat egytől-egyig ismerjük. Sőt!

— Ismeritek? — emelkedett fel ültéből ámulva a költő.

— Nemcsak ismerjük, de ádázul küzdünk ellenük.

— Hogyan s miként eme „ádáz” küzdelem?

— Kipellengérezzük őket konferenciákon, tanácsülésen, a Ludas Matyiban meg egymás közt, havonta többszöir is...

Hatalmas hahotát hallottam, s Vergilius eltűnt. Máig sem értem, miért.

,.. bámul Aeneas a nagy, a z ékes Alkotmányra, holott kalibák áUoílanalc hajdan;

A kapukat s kirakott utcákat nézi, csudálja.

Néki hév ült a nép: egy részek kőfalat állít,

Várat emel, köveket forgat; más, háznak helyet fog, S ezt árkolja. Tanácsosokat s ítélni tudókat Választanak. Mások rcvpartokat ásnak; amottan Játékszíneknek talp-alját vetnek; ezekre Oszlopokat vádnak mások kőszírtes hegyekből.

Mint törekednek, elő-nyárban, künn a mezőkön A méhek, miután a rajt munkára kihozták,

S vagy megsűrítik folyékony mezőket és új Édességekkel tágítják lépjök odúit Vagy leveszik terhét a meg ’ütteknek, avagy tölt Kasoktól elzaklatják a lajha heréket ;

Forr a munka, s jeles szaggal kedveskedik a méz ...

(