Békés Megyei Népújság, 1962. november (17. évfolyam, 256-280. szám)
1962-11-06 / 260. szám
1962. november 6. 6 Kedd Apám az alkoholizmus betege volt * - "nn * rrnn rtnn ry>nf ny Liliomfi A kaszaperi Dózsa mozi tűzte műsorára két napig, november 6-án és 7-én az 1950-es évek magyar filmgyártásának, egyik igen jól sikerült alkotását, a Liliomfit. A filmben sok ismert és népszerű művész kapott szerepet. Különösen Pécsi Sándor Szellemfi alakítása igen figyelemre méltó. Nagyszámú érdeklődő előtt nyitották meg Békéscsabán a Békés megyei képzőművészek IX. kiállítását Állok a nagyváros forgatagában az emberek tömegétől körülvéve, szemeim látják a hömpölygő emberáradatot, a suhanó gépkocsik tömegét, a tarka színekben viliódzó neonok vibrálását. De agyam jelfogói mintha felmondták volna a szolgálatot, gondolataim zavarosak, mint a tavasszal megáradt folyók vizei. IVE történt velem? Mi zavart meg gondolataimban? Igen, annak az előbb látott jelenetnek a hatása. Hogy mit láttam? Egy 10—11 év körüli fiúcska kézenfogva vezette italtól bódult apját, aki botladozva dülöngélt és a csendben meghunyászkodó gyermeket durva, trágár szavakkal illette Szeszködös aggyal szidta a feleségéit is, aki eldugja előle a pénzt. A gyermek szép, tiszta arcán peregtek a könnyek, mint tavaszi eső után a falevelekről aláhulló cseppecskék. Kit siratott ez a kisgyermek? Részegen támolygó apját? Az ártatlanul bántalmazott anyját? Vagy a tőle elrabolt időt, melyet játszótér helyett itt kell eltöltenie, szégyenkezve? Nem tudom! És talán nem is tudom meg soha, mert befordulva egy mellékutcába eltűntek szemem elől. De ez az eset most eszembe juttatott egy történetet, melyet barátom mesélt el. A történet úgy kezd peregni előttem, mint a mozi vásznán követik egymást a képek. Szinte a fülembe cseng az a fájdalmas hang, ahogy barátom azon a borús őszi napon hangosan emlékezett.» .,Mi régóta barátok vagyunk, ezért mondanám el neked, ezért könnyítenék magamon, ha van időd, hogy végighallgass. Hol is kezdjem? Hogyan mondjam el, hogy megértsd? Nem hisztérika, hanem fájdalmas, intő emlék kínoz és gyötör. Hogy nem álhumanizmus vezet, mikor szeretném megfogni az alkohol betegeinek kezét és visszavezetni az egészséges életbe, a családjához, a gyermekeihez. A gyermekkor emlékei maradandók az ember emlékezetében. A maga apró örömei, bánatai, vélt sérelmei, az édesapa szerető szigorúsága, az édesanya féltő gondoskodása. Az apróbb gyermekcsínyek. Az első hosszúnadrág.. Az első kereset és az első csók. A mi generációnk, gyermekkorát a múltban élte le. Emlékeink is vegyesek. Van, aki nagy házban született, első szavát, első lépését, óhajait, nyafogó kívánságait dajkák, cselédek egész sora leste. Van, akinek az apja kopott, kikönyökölt ruhában élte sivár életét, anyja elvonta magától a falatot azért, hogy gyermeke számára a szereteten kívül adni tudjon, hogy amire ő vágyott, azt gyermeke megkaphassa. Van, aki csak arra emlékezik, hogy mindig keményen dolgoznia kellett, nem volt játék, nem volt új ruha. Én másra emlékezem. Másra, ami fájdalmas, egy rögös, szeretet nélküli, szenvedésekkel, nélkülözésekkel telitüzdelt útra. Apám az alkohol rabja, nem, nem helyes a kifejezés, nem rabja, betege volt. Súlyos betege, amely betegség éppúgy a szenvedések, nélkülözések mocsarába taszította a családokat, mint ahol a családfő súlyos tüdőbajban szenvedett Tetézve azzal, hogy a trágár beszéd, mely a gyermeki lélekre olyan, mint a lassan ölő méreg, a mérték és számnélküli verés szinte mindennapos és kellemetlen látogató e házakban. Keveset kereső napszámosember volt az apám, olyan, akit büntetlenül bánthatott mindenki. Akit nem vettek emberszámba. Aki efölötti bánatában más kiutat nem találva, a borba ölte volna bánatát. De ez nem sikerült neki egyszer sem. A bor kábító hatása csak arra volt jó, hogy a hatalmasok előtt hajbókoljon, meghunyászkodjon és a gyengébbek előtt kérkedjen erejével, az ő hatalmasságával. De sokszor viseltük e kérkedés nyomait sovány testünkön, kék-zöld csíkok és foltok formájában! Még most is látom szülőanyám képét, amint görnyedt háttal, lehajtott fejjel jár az utcán, így takarva zúzott arcát a gúnyos pillantások elől. Apánk durvaságát ellensúlyozta anyánk gyengédsége. A nekünk szánt ütleg nagy része az ő gyenge testén csattant. Mint egy elepen pajzs fogta fel a szesz-diktálta dühroham kitöréseit: az ökölcsapásokat. Erős lelke harcban állt gyenge testével. Harcolt azéletért, miértünk. Végül győzött a halál. Félárvák lettünk, mégis árvábbak az árváknál. Az igazi pokol most kezdődött számunkra. Apánk egyre mélyebbre süllyedt. Egyre többször hangzott el a menhely szó. Menhelyl Borzasztó gondolataink voltak róla. De minden képzeletünket felülmúlta a valóság, amikor a képzelet valósággá lett. Csíkos ruhánkban meg voltunk jelölve. Bárki büntetlenül bántalmazhatott. Talán most szerencsém lesz. tevéiét kaptam, hogy menjek be a munkaközvetítőbe, tehát bementem. A hivatalban nagyon kedvesen fogadtak. Átvették a nyilvántartó lapomat és megkérdezték: — Melyik lába hiányzik? — A jobb. — Egészen? — Egészen. — Hm — jegyezte meg. Majd különböző feljegyzéseket keresett elő. Közben leülhettem. Végre úgy látszik, megtalálta a keresett cédulát. Felém fordulva megszólalt: — Azt hiszem, volna valami megfelelő a maga számára. Kellemes elfoglaltság. Ülve is végezheti. Cipőtisztítói állás a Köztársaság tér egyik nyilvános illemhelyén. Mit szól hozzá? — Nem tudok cipőt tisztítani. Mindig feltűnő volt, hogy mennyire elhanyagolt a cipőm. — Még megtanulhatja — válaszolt. — Az ember mindent el tud sajátítani. Egy német különösképpen meg tud tanulni bármit. Ha akarja, beiratkozhat az egyik ingyenes tanfolyamunkra. — Hm — jegyeztem meg. Majd hozzáfűztem. — Nem, nem akarok. Szeretném, ha magasabb jövedelmem lenne. — Maga meg van őrülve — válaszolta barátságosan és szelíden. — Egyáltalán nem vagyok megőrülve, de senki sem pótolhatja az elvesztett lábamat. Megtiltották, hogy cigarettát áruljak, s most ismét nehézségeket támasztanak. A férfi hátradőlt a székében és levegő után kapkodott: — Kedves barátom — szólalt meg végül — az ön lába végtelenül értékes láb. Belátom, hogy 29 Nem volt senki, aki testünkönlelkünkön a durva sebeket gyógyítsa, simogatással, becéző szóval. Nem törődött senki sanyarú sorsunkkal, s nem lehet szóval leírni azt, ami osztályrészül jutott nekünk menhelyiefcnek. Örök életre belevésődött emlékezetembe a gyerekkorom...” Megváltozott a rendszer. Változott az emberek gondolkodása. Boldog életük, gondtalan gyermekkoruk van a mai gyerekeknek. De vajon elmondhatjuk-e, hogy mindenkinél így van ez? Sajnos nem! Nagyon c sok betege van még a szesznek. Lelki szemeim előtt megjelenik a füstös levegőjű, piszkos kocsma, rosszul öltözött, borostás arcú, hangos, trágár beszédű vendégeivel. Sokat szenvedett barátom mondta: „apám a szesz rabja. Nem, nem rabja, a betege volt”. Vajon igaza van-e? Betegség-e a mértéktelen szeszfogyasztás? Igen! A társadalom minden becsületes tagja meg kell, hogy értse azt, hogy a mértéktelen italfogyasztás betegség. Betegség, ami ellen küzdenünk kell, segítem az alkohol betegeinek a gyógyulását. Az elvonókúrák mellett a közösség nevelő erejét is latba kell vetni, hogy letöröljük feleségeik arcáról a durva ütlegek nyomait, hogy letöröljük gyermekeik arcáról a könnyeket, hogy szemeik ne félelmet, hanem boldogságot sugározzanak a rájuk tekintőre. Segítsük a beteg emberek visszatérését a társadalomba, a családhoz, hogy újból egész emberként dolgozzanak, hogy ne a szesztől bódultán éljék le életüket, hanem egészségesen, vidáman, mindnyájunk örömére. éves, nincs a szívének semmi baja, sőt teljesen egészséges, kivéve a lábát. Meg fogja érni a 70 évet. Számítsa csak ki: havonta 70 márka, tizenkétszer évente, tehát negyvenegyszer, tizenkétszer hetven. Számoljon csak utána, ne törődjön a kamatokkal, és ne higyje azt, hogy a maga lába az egyetlen láb a világon. Hasonlóképpen valószínűleg nem maga az egyetlen, aki hosszú életű lesz. És még hogy emeljük fel a rokkantsági járulékát! Bocsásson meg, de maga megőrült! — Drága uram — válaszoltam, és én is hasonlóképpen hátradőltem a széken, majd egy pillanatig vártam, — azt hiszem, hogy ön túlságosan lebecsüli az én lábam értékét. A lábam sakkal többet ér, mint ön számolta, ez egy vagyont érő láb. Sajnos, nemcsak a szívem van teljesen rendben, hanem a fe. jemnek sincs semmi baja. Figyeljen csak ide egy pillanatra! — Nem sok időm van a maga számára, — Figyeljen egy kicsit — Egyél, meztettem. — A lábam rengeteg embernek mentette meg az életét, akik ma magas összegű nyugdíjat kapnak. Már jóval a megnyitás előtt áradt az érdeklődők sokasága november 4-én, vasárnap dél tájban Békéscsabán, a Munkácsy Múzeumba, melynek felülvilágításos nagytermében, a megye 21 képzőművésze által alkotott festmények, szobrok, kerámiák kerültek kiállításra. Az ünnepélyes megnyitón Kovanecz Ilona, művészettörténész mondott beszédet. Ebben visszapillantva megyénk eddigi képzőművészeti kiállításaira, méltatta Következőképpen történt az eset: egyedül feküdtem elől a megfigyelő állásban, és arra kellett ügyelnem, hogy azok ott hátul mikor oldjanak kellő időben kereket. A törzsek mindenütt csomagoltak, de a mieink nem akartak sem túl korán, sem túl későn elszelelni. Először ketten voltunk, de a másikat hamar lelőtték. Ö már nem kerül egyetlen fillérbe sem. Bár nős volt, a felesége egészséges, és tud dolgozni. Maguknak nem kell aggódniuk miatta. Nagyon olcsó volt az ° élete. Még csak négy hete volt katona. Egyetlen postalapba és kevéske komiszkenyórbe ke. rült. Rendes katona volt, mert legalább agyonlövette magát, nehogy fizetni kelljen az életéért. Egyedül maradtam. Borzasztó hideg volt, és rettenetesen féltem. Én is el akartam pucolni, már éppen indultam volna... — Nincs már több időm — szólalt meg a hivatalnok és ceruzája után nyúlt. — Nem, figyeljen csak tovább! — válaszoltam. — Csak most lesz igazán érdekes, amit mondok. Éppen hátra akartam kúszni, amikor ez az átkozott dolog történt a lábammal képzőművészeink folyamatos alkotótevékenységét, új életűnket szolgáló művészi törekvéseiket, s a jelenlévő művészek pevében is kérte a közönséget, tekintse meg a tárlatot olyan érdeklődéssel és szeretettel, mint amilyennel a kiállított képek, szobrok és kerámiák alkotói hozták a nyilvánosság élé legfrisseb termésüket. A több napon át nyitva tartandó kiállítást már az első napon sokan látogatták a lakosság köréből, annak minden rétegéből. Nem tudtam visszamenni a csapatomhoz. Ügy gondoltam, most már nem várok tovább, leadom a jelentést, és akkor egymás után kezdtek menekülni, sorrendben. Először a hadosztály, majd az ezred, a zászlóalj szépen sorjában. Bolond dolog, de engem elfelejtettek magukkal vinni, érti? Nagyon sürgős volt nekik! Valóban buta dolog, mert, ha nem vesztem el a lábamat, akkor valamennyien halottak lennének, az ezredes, az őrnagy és a többiek, szolgálati sorrendben. Ma akkor nem kellene nyugdíjat fizetni nekik. Nos, számolja ki, hogy mennyibe került a lábam! A tábornok ötven kétéves, az ezredes negyvennyolc és az őrnagy ötven. Valamennyien makkegészségesek, és katonai életmódjukkal megélik a nyolcvan évet is, akárcsak Hindenburg. Számolja csak ki: százhatvanszor tizenkettőször harminc, nyugodtan vehetünk harmincat, nemde? A lábam őrülten értékes lett. Egyike a legtöbb vagyont érő lábaknak. Önnek nem ez a véleménye? — Maga mégis csak meg van őrülve! — Nem, ön téved — válaszoltam. — Egyáltalán nem vagyok őrült. Sajnos, a szívem épp úgy rendben van, mint a fejem, és kár, hogy mielőtt szétlőtték a lábamat, két perccel előtte nem kaptam fejlövést. Sok pénzt takaríthattak volna meg. — Elfogadja a felkínált állást? — Nem — válaszoltam és távoztam. Fordította: Szentirmai László Ulrich Rudolf
