Békés Megyei Népújság, 1962. november (17. évfolyam, 256-280. szám)

1962-11-06 / 260. szám

1*68. november 6.

3

Kedd

Egyéni és közösségi érzelmek

38 ezer mázsa zöldség a konzerviparnak

110 vogon exportáru a gyulai járás szövetkezeteiből — Négyszáz hold termő gyümölcsös —

Az 1962-es esztendőben az Orosháza járás közös gazdaságainak zöldség- és gyümölcstermesztésében minden eddiginél szembetűnőbben észrevehető volt a nagyüzemi jelleg. A 33 szövetkezet az idén összesen a területének csaknem 4 százalékán, 2885 holdon kertészkedett, ami az elmúlt évhez viszonyítva 700 holdas növekedést jelent. A tavalyinál 100 holddal nagyobb területet, 535 holdat öntöztek a közös gazdaságok, s így a hozamok a kedvezőtlen időjárás ellenére eléggé szépen alakultak, főként a legnagyobb kertészettel rendelkező tszekben, mint a tótkomlósi Viharsarokban, a csorvási Kossuthban és a gerendási Petőfiben.

A hozamok és az értékesített zöldségfélék mennyiségének növekedése mellett szólnak a MÉK adatai is, amelyek szerint a harmadik negyedév végéig a járás tsz-ei a tervezett 18 750 mázsa zöldség helyett 21 332 mázsát adlak át, amelynek 36 százaléka —

közel 110 vagon — exportra került. Ezenkívül nagy mennyiségű kertészeti árut szállítottak a tszek a járásból a konzerviparnak is: összesen 38 390 mázsát, s a zöldségfélék minősége is általában megfelelt a kívánalmaknak.

A járás közös gazdaságaiban az utóbbi esztendők folyamán szépen fejlődött a gyümölcstermesztés is. A nagyrészt új telepítésű 585 hold zárt gyümölcsösből az idén már 400 hold volt a termő terület, s így különsen a gádoros! Petőfiben, a csorvási Kossuthban és a tótkomlósi Viharsarok Tsz-ben jelentős összeghez jutottak a gyümölcsértékesítés révén. A nagyszénási Dózsa 30 hold szőlőjéből 15 hold hozott termést az idén, s az átlag 30—40 mázsás volt. Ezenkívül még három olyan szövetkezet van a járásban, — a csorvási Vörös Október és a Kossuth, valamint a nagyszénási Lenin — ahol 5—5 hold szőlőt telepítettek, s ennek egy része is termőre fordult.

Gombnyomásra, villamosított csőkútakból öntöznek

Kedvetlenül panaszolta T. Kálmán, hogy milyen nagy szerencsétlensége van. Vidéken dolgozik, 8 bejött Csabára, mert dolga volt az egyik hivatallal. De nem intézték el az ügyét, mert a szervnél vadamennylüknek külön elfoglaltságuk volt éppen. Mire annak vége, akkorra meg már nem lesz félfogadás. Azt mondták neki, jöjjön vissza másnap. Hát hogy jöjjön? Ez neki külön vonatköltségbe kerülne. Meg a munkából sem akar mégegyszer elkéredzkedni. Jó akarattal elintézhették volna még „félfogadás” után is.

Biztosan akadt már ügye annak a hivatali embernek is, aki elutasította T. Kálmánt. Az sem valószínűtlen, hogy nem járt már hasonlóan, mint ahogy most vele járt az ügyfele. És akkor ő is keservesen panaszkodott a lélektelenségre?

így van más is. Láncolódik a

dolog. És sajnos, hányszor halljuk, hogy egy ember a maga kisebbn agy óbb problémájából egetverő következtetéseket von . le, amikor pedig más ügyes-bajos dolgát tálalják elé, érzéketlenül, immúnisán hallgatja, nem tulajdonít neki jelentőséget.

Vannak még ma sokan, akikben távol áll egymástól az egyéni és társadalmi- érzelem. Nagy ügyet csinálnak a maguk ügyéből, s a valóságnál is kisebbet a mások ügyéből. Pedig igazán csak akkor ember az ember, ha mások gondja, sorsa éppen úgy izgatja, mint a maga élete. Ekkor érezhetjük

arra, hogy egyes gazdasági vezetők meg-megfeledkeznek egyik fontos feladatukról: a gazdasági eredményesség mellett elfelejtenek gondoskodni a dolgozók szociális körülményeinek javításáról. Az említett két állami gazdaság igen jó eredményeket ért él a javak előállításában. Élüzemek! És a dolgozók egy része az említett helyzetben ék a gazdaságban életét.

Azt gondoljuk, hogy egy-két elvtárs nem egészen érti meg a párt elvét, politikáját. Abban igazuk van, hogy a gazdaságvezetőnek minden erejét arra kell fordítania, hogy üzeme a legtöbbet adja a népgazdaságnak. Igazuk van, mert csak így tudjuk az egész nép életszínvonalát, az ország gazdagságát növelni. De, elnézést kérek: ha emellett nem vesszük észre, hogy a közelünkben dolgozó embereknek nincs megfelelő szálláshelyük, az erkölcsöket sértő módon laknak — valahogy megrendül az ember. A párt nem azt mondta, hogy minden áron, még a szociális körülmények elhanyagolása árán is többet kell teremteni, hanem azt, — ezt a politikát folytatja —, hogy a gazdaságossággal párhuzamosan állandóan javuljon az emberek életkörülménye is. Ezt mondja, és követeli minden vezető embertől. És számon is kéri, ha egyikről vagy másikról megfeledkezünk. Elképzelhető — s talán már most is helyes lenne —, hogy o különböző vezetői jutalmakat, prémiumokat nemcsak a termelési eredményektől, a takarékosságtól, az önköltségcsökkentéstől teszi függővé az állam, hanem attól is, hogy a gazdasági vezető hogyan gondoskodott közvetlen dolgozóinak életkörülményeiről, magyarul, nem feledkezett-e meg azokról az emberekről, akik lényegében előteremtették a négy és fél maliié forintnyi tiszta hasznot, s akiknek munkája nyomán került az iroda falára az Élüzem-oklevél.

Meri semmi másról nem lehet itt szó, mint a megfeledkezésről. A sok gond, üzemszervezés, veszekedés a magasabb hozamért, megfeledkeztet egyeseket egy másik dolgukról. Tele vagyunk még régi, rossz tulajdonságokkal. Az is ilyen, amikor a magunk érdekét nagyon is „napirenden” tartjuk, de mások, beosztottaink gondját elfelejtjük meglátni. Mindkét gazdaságnál, bárhogy is, de lehetett volna már segíteni a helyzeten. Segítettek volna is, ha kissé mélyebb lenne az ottaniakban a közösségi érzelem.

Végső soron arra kell gondolnunk, hogy, ha megfeledkezünk az emberek életkörülményeinek állandó javításáról, előbb-utóbb éppen azokat ábrándítjuk ki ügyünk, munkánk igazából, akiknek kértkezén múlik társadalom-építésünk. Igaz ez országos méretekben is, és igaz egy-egy üzem kapuin belül is.

Varga Tibor

A Bán kúti Kertimagtermelő

Gazdaság határában a rétegvizsgálatok kiderítették, hogy a talaj rendkívül bővizű. A felszín alatt 8—12 méter mélyen igen sok a víz, néhol hatméteres vízoszlop található. Öt méternyire a felszín alatt kavicshomok, 3 méternyire pedig finom szemcsés-homokréteg van. A tavasszal néhány csőkutat

kísérletképp csináltattak, s a nagy szárazság miatt éjjel-nappal üzemeltették, de nem merültek ki. Most elhatározták, hogy tavasszal 1100 holdat öntöznek csőkútakból. Erre a célra másfél millió forint beruházást szánnak. Összesen 35 csőkutat fúrnak s villamosítanak. Gombnyomással egyetlen ember öntöz.

, . .mmmm a a a *

Kié az állás

csak összeíorrottnak az egyéni és közösségi érzelmet. Sajnos, nem beszélhetünk még erről nyugodtan. Nemcsak azzal találkozunk eléggé sokszor, hogy elmulasztja valaki emberi kötelességét, bár segíthetne másakon, hanem nagyon sűrűn előfordul még az is, amikor a hivatali kötelességet szegi meg valaki, nem teljesíti a társadalom rendje által megkövetelt emberséget. Az előbbi egy magasabb fokú emberi követelmény: még akkor is segíteni, amikor azt nem írja elő semmiféle rendelkezés, vagy utasítás; az utóbbi: törvény által előírt köte- S lesség. Ha valaki itt mulaszt, az 5 „hivatalból” követi el hanyagsá- ; gát, s ezért felelősségrevonást érdemel.

KiilÖnbÖZil ellenőrzések során rendkívül megbotránkoztató hanyagságokkal találkoztunk két ál. laand gazdaság brigádszállásán. A Mezőhegyest Állami Gazdaság 57- es majorjában nők és férfiak (férjeken, feleségeken kívül) egyedüli nők és férfiak alszanak egy szobában! Azt mondják, nem tudják : megszüntetni e képtelen helyze- i tét, mert nincs megfelelő és ele- S gendő szálláshely. Szóval a keret- j re hivatkoznak.

Hasonló helyzettel találkoztunk J a Gyulai Állami Gazdaságban is. • Egy elhanyagolt, pocoik által alá- ! fúrt épület egyik termében 8—10- 4 en háltak nők, férfiak együtt * „nászéjszakás” fiatal házasok, • mellettük 15—16 éves kislányok. ; Megborzongtam, mikor láttam a helyzetet. Embertelenségnek, sú- ! lyos közömbösségnek tartom. És I mindez abban az állami gazdaság, j ban, amely a múlt évet négy és • fél milliós tiszta haszonnal zárta. ■

Beszélgettem az igazgatóval, Szi- ! lágyi elvtárssal. Természetesen 5 ■ is helytelennek tartotta a dolgot, ■ de — mint mondotta — nem tud ; tenni semmit. Eddig nem sikerült munkásszállásra, beruházni... *

Sok mimíeGirf gondol az ember j aa ilyen helyzet láttán. Elsősorban :

Móriczné harmadik éve a termelőszövetkezet idény-napközijének szakácsnője volt. Márciustól novemberig pénzt keresett. Ott lehetett vele a három gyereke. Ez a munka tartotta életben. Férjét az egész falu iszákos, dologkerülő embernek ismerte. Alig dolgozta le a kötelező munkaegységet. Pedig kocsis, sokat kereshetne. Ha nincs a három gyerek, már régen kiteszik őt a csoportból. De az asszony könyörgött, hogy ne zavarják el. Ha elmegy a városba, egy fillért se látnak tőle. így legalább a kenyérre nincs gondjuk.

A szakácsnői állás szerződéses munka. Minden év elején a tanácsházán kellett Móricznénak aláírnia a szerződést. Most februárban már várta, mikor hívják. Március eleje lett és még mindig nem szólt neki senki. A hideg miatt talán később akarják megnyitni a napközit. Erre gondolt. Érdeklődött is másoktól, de más se tudta.

Egy délelőtt bement a tanácsházára.

A tanácselnök elég zavartan, talán a szokottnál udvariasabban fogadta.

— Kedves Móriczné, •— szólította meg, miután az asszony megkérdezte, mi van a napközivel. — Mi is hibásak vagyunk abban, hogy még nem szóltunk magának... A tanácselnök felállt és az ablak felé fordulva folytatta.

A napközi holnap reggel megnyílik... de más lesz a szakácsnő.

Móriczné nem tudott megszólalni. A tanácselnök ott maradt az ablaknál.

Móriczné felállt. Az egész keserves élete végigremegett benne. Torkában a sírás görcsével ment volna az ajtó felé.

A székreccsenésre a tanácselnök megfordult.

— Ne... ne legyen úgy elkeseredve. Megpróbált könnyebben

beszélni. — Arra gondoltunk, a isz-ben keresünk magának valami jó munkát. A hónap végén érkezik nyolcezer naposcsibe. Ott jól lehet keresni.

Móriczné szomorúan nézte a férfit. Nagy sokára mégis megszólalt.

— Tudják azt maguk nagyon jól, hogy nincs nekem ebben a faluban senkim. Mit csináljak a három gyerekkel? Az asszonyt fojtogatta a sírás. Tehetetlenül állt az ajtó előtt. Minek magyarázza ennek az embernek, hogy az ő gyerekei egy percig sem maradhatnak az apjukkal. Hogy neki nem segítség, ha a gyerekek napköziben vannak, de ő nem tud velük hazamenni. Ö csak úgy tudja fenntartani magukat, ha mindig a gyerekekkel van. Az apjuk, ha ő is ott van, nem bántja a gyerekeket. Ha kiteszi a lábát, veri őket, szidja az ötéves Ferikét, hogy annyit eszik, mint egy kapásmunkás. Öt, az anyjukat szidja a három gyerek előtt.

De hiszen ezt mindenki tudja róluk a faluban. Miért ilyen gonosz a világ?

Egy pillanatra kijózanodott.

Ki lehet az az asszony, aki képes őt kitúrni a szakácsnői állásból?

— Ki lesz a szakácsnő? — préselte ki magából rekedten a kérdést.

Az elnök az íróasztalán cigarettát keresett, idegesen rágyújtott:

— Valószínűleg az új főkönyvelő felesége.

Valószínűleg — visszhangzott Móricznéban. De hiszen holnap már főzni kell. Most is hazudnak neki.

Nézte az elnököt. Nem sírt, csak súlyos terhet érzett magán. Köszönés nélkül csendesen kiment.

Dél még nem volt, mire a fafci

szélre ért. Eszébe se jutott, hogy hazamenjen. Gépiesen lenyomta a volt tez-iroda kiskapujának fekete vaskilincsét. Két tsz egyesült a télen. Ez a ház az új főkönyvelő lakása lett. Az udvar még rendetlen. Az üveges konyhaajtón friss függöny. Két hete költöztek ide a főkönyvelőék a városból.

Benyitott a konyhaajtón.

Fiatal asszonnyal találta szemben magát. Köszöntek már egymásnak néhányszor az utcán, de még sohasem beszélgettek. Móriczné alig érthetően jónapotot mondott, s befelé tartva kereste, hová ülhet le.

A meleg, jó szagúi konyha sarkában nádfonatú karosszék állott. Móriczné oda ült. A meglepetten álldogáló fiatalasszony Móricznét nézte. Rémület és fáradság látszott rajta.

— Mi baj van? — kérdezte a fiatalasszony ijedten.

Móriczné nem válaszolt. Körülnézett a konyhában. Keserűen lébiggyesztette a száját. A maiga sivár lakását látta.

A főkönyvelő felesége ijedten, de mosolyogva figyelte. Móriczné keserűen nézett rá.

— Szóval maga lesz a napköziben a szakácsnő?... — szemét a fiatalasszony szemébe mélyesztette, s összeszorított állkapoccsal hallgatott tovább.

A főkönyvelőnő védekező mozdulatot tett. Móricznéra nézett, oldalt lépett, s a konyhaszekrényre támaszkodva ennyit mondott:

— A férjem azt mondta, ott nagyobb hasznomat veszi a téesz. Nem vagyok szokva a mezei munkára.

— És tudta? ... Tudja, hogy én? ... — Móriczné sírva fakadt. A fiatalasszony hozzálépett, rázkódó vállát fogta, s úgy kérlelte:

— De hát mi baj, mondja már?

— Három évig jó voltam ... Mindenki azt mondta, úgy eszik a gyerek, mintha otthon enne ... megint sírt — én nem mehetek a téeszbe... az én uram ...

Talán a főkönyvelő feleségének őszinte megértést sugárzó szeme miatt soká, vagy félóráig is sírt és beszélt. Egész nehéz életét elmondta a fiatalasszonynak.

Az közben széket húzott és közelről arcába nézve hallgatta Móricznét.

A városban, ajionnan idekerütek, férje mezőgazdasági vállalatnál volt könyvelő. Sok vitájuk volt, mert az asszony érettségizni szeretett volna, hogy állást vállalhasson. A férje ezt ostobaságnak tartotta, hiszen ő a nyolc elemijével is el tudja helyezni. Az asszony nem ment állásba, mert érezte, hogy megszólnák, ha a férje összeköttetésére támaszkodva minden hozzáértés nélkül irodai munkát vállalna. Itt, a faluban, ez a szakácsnői állás olyan jónak látszott. A tanácselnök azt mondta, nekik nagy segítség, ha elvállalja. A férje dicsérte őt a tanácsházán, hogy milyen jól főz. S ő örült, hogy álláshoz jut.

Móricznéről neki egy szót se szóltak.

— Holnap hétre jöjjön be a napközibe. Én is ott leszek. Viszszakérem a szerződést, és maga aláírja.

Móriczné még beszélt, beszélt. Utólag értette csak meg, mit mond a fiatalasszony. Ránézett és alig látta. A sírást megint nem tudta elűzni magától.

A fiatalasszony kabátot és kendőt vett.

Együtt léptek ki a kapun. Móriczén hazafelé ment, a főkönyvelő felsége pedig a tanácsházára.

Salamon Magda