Békés Megyei Népújság, 1962. november (17. évfolyam, 256-280. szám)
1962-11-04 / 259. szám
KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Jevgenyij Jevtusenko: SZTÁLIN DROKD I szerkesztőség közleménye: Lapunk kulturális mel- : léklete, a Köröstáj száma- ] ra küldött kéziratok meg- : őrzését, azok visszaküldő- ■ sét és külön megválás«)- • lását a nagy tömegben ér- : iezö anyagok miatt a jő- ■ vőben nem vállaljuk. • El Hallgat a márvány. Csend hártyázza a hűs üveget. Hallgat az őr. Bronzarca a szélben szinte csikordul. A koporsó résen mintha kicsapna fehér lehellet, amint a márvány-sírpalotából a térre kifordul. Lassan úszva halad. csengő szuronyoknak ütődve. Hallgat bent maga is. De ijesztő csend az a csend! Feszül fenyegetve bebalzsamozott komor ökle, s a résre tapasztja szemét az ál-halott odabent: meglesni az embereket, akik tetemét kiviszik — a kurszki, rjazányi újonc kiskatonákat: ha egyszer erőt gyűjt és sírjából talpra szökik, majd rajtuk is, tudatlanokon bosszút állhat! Tervei valamit. Addig kifújja magát. Mert mégse halott. Hát kőlapját — kormányunk! őriztesd te keményen: megkettőzni, sokszorozni az őrcsapatot! Hogy Sztálin, és Sztálinnal a múlt soha vissza ne térjen! Én most nem a fényes, hősi múltat emlegetem, nem a Turkesztán-Szibéria-útat, Magnyitogorszkot. nem Berlint, hol zászlónk lengett ég fele — nem: i koholt pereket. ártatlanokat, akikre börtön rácsa csapódott!... tecsölettel arattunk. becsülettel olvasztottunk ércet, acélt. Becsülettel tudtunk, mint katonák, a sorba beállni. De ő félt tőlünk. £s kitűzve magasra a célt, úgy vélte, l a célhoz jó eszköznek akármi! Messzire látott, és a harc törvényét tudta nagyon. Sok híve maradt • minden sarkán a világnak. Ügy rémlik, a sírjából titkos telefonhuzalon ; Enver Hodzsához tompán • parancsai szállnak. S hová nem nyúlnak még a dróthuzal ágbogai! : Folytatja a harcot még. ■ Halálával ma se bébül. Kivetették őt Mauzóleumunk falai. De hogy vessük ki őt követői szívéből?... Némelyik, nyugalomban, rózsákat nyeseget, s reméli, már nem tart soká a nyugalma. A másik, emelvényről zúdít Sztálinra átok-förgeteget, s álmatlan éjjel a régi időket sírva siratja. Sztálin követői manapság okkal szívbetegek. Nekik — ők hajdan Sztálin gyámpillérei voltak — nem tetszik e kor: a lágerek és cellák üresek, s a termek, ahol költők szava szól: zsúfoltak... Ne nyugodj meg! — engem a Párt int erre maga. Csitítő sző nyugalomra hiába csábít. Míg köztünk jár Sztálin maradék csapata, ott látom addig a márványsírpalotában Sztálint! RAB ZSUZSA fordítása TJCajiiali Meg ,enn StiLrttinok a csillagok az őszi dernedésben feszülő égen, hideg vonul a bőr alá, s egézen az agyig hasít a berzenkedő gonosz nedvesség. Alszik a falu. Termékeny, meghitt hangtalanság bőül el a házak felett és a békesség. A hold a csillagos álkörív utolsó fokain siklik tova, már-már elmenni észül, csak arra vár, moccanjon valami végre a faluan, kopogtasson be az ébrenlét nesztelen ajtaján vaiki emberfia, vagy egy kakas legalább. S az ébredés lég várat magára egy csöppet, aztán annál zajosában, váratlanul és vidáman köszönt rá az alvó falura. Kürtök és klarinétok harsannak fel részeges elnyújissal egy lakodalmas ház nagykapujában, s a fiatal tenyecske álmosan és szégyenlősen kapaszkodik bele jú férje karjába, akinek másik kezében piros borral ili fehér üveg emelkedik az emberfejek fölé, és sok>k bizalommal rákezdi: „Asszony lesz a lányból...” De ni csak J Már egész lakodalmas menet biz ez! násznagy házához mennek köszönteni, ahol majd álinkával kínálják meg őket. Bizony kár azért a falu■ásik végére elgyalogolni! Pe hát ez már így szokás t, s a násznagy pálinkája bizonyára jobb is, mint nit otthon kóstolgattak becsülettel. Jobb ám, mert izei is színesebb az átmulatott, rózsaszín éjszaka, lói az ifjú: pár. Aztán a vőfélyek, kalapjukon cifra ipírszalagokkal, s mindegyik kezében az elmaradhatlan üveg. Aztán még sokan a lakodalmas népből. A ätalabbja. A férgese már hajnal felé kihullt. A mentet a fúvósok zárják, ők diktálják itt a hangulatot, értenek hozzá, meg kell adni. Olyon ráadás-mulatság ez. Virtus! Meg valami hunit legénybúcsú is, amit persze elmondani illetlenség nne, no, de erre valók a nóták. „Amikor a kiskapuban a jöttödre lestem ...” Ej, ej! Minek azt úgy felhántorgatni ország-világ itt? Az asszonyka irul-pirul, a fiatal férj hallgat. S ■gy emlékezik, egy csók árulkodik erről, mely a hajli hideg szellőt az asszonyka nyakának fehér bőrén sleggé varázsolja. S ez a melegség átleng egész tesí, de most egy kézszorítás rá csak a felelet. — De sokszor lestelek! — De sokszor siettem! Ezt csak úgy magukban gondolják, aztán még azt is, hogy most lám már nem kell majd úgy lesni egymást. Ennek az asszonyka olyan nagyon-nagyon örül, hogy öröme nem fér a leikébe, s egy egészséges, meleg kacagásban buggyan ki torka amforáján, mint a korsó száján a friss víz, ahogy az arató legény a szájához emeli. A férjnek ez egy kicsit fái inkább, mert a férfinép mindig ilyen csapodár. Ném tud betelni, mindig újra és újra vágyik! S hej! Azok a zenészek is! .. kibeszélgetem magamat véle utoljára ...” S pofit most ? Most éppen, amikor annak a „másiknak” a háza előtt halad el a menet, aki lány maradt. 'S ez határozottan jól esik a menyecskének! Igen, mert ő lett a győztes, övé lett a férfi! — Enyém lettél, te... te betyár! Nem azé a... Aztán elszégyelli magát a gondolatért, s jólpolástoltan, titkon urára les, de azon nem lát semmi egyetbet, semmi különöset, ha csak azt nem, hogy éppen nagyot húz az üvegből. Ezen elhűl egy minutumra, mert éppen „annak” a kapuja előtt kell innia?! Nem is állja meg szó nélkül: — Ejnye, de megszomjaztál! — szól ingerkedőn. — Én igen! — kurjantja el magát a fiatal férj nargyón is hangosan, s új nótára kezd: „Amikor még legény voltán...” A lakodalmas menet átveszi a nótát. Bólogatnak hozzá a férfiak, a férjek, mimelik a keserűséget, s erre aztán újra csak inni kell! Az asszonyka lebiggyesztett ajakkal, kacéran, rejtett kihívással néz az urára. Tetszik a játék neki is! Mert játék biz ez csak! S az a „másik” is hallja, hogy vonul el a nászi menet. De a világért ki nem nézne! — Jól van! Legyetek boldogok! — szól utánuk hangtalanul, aztán felveti a fejét, s oly hangosan dobol benne az indulat, hogy maga is megijed: — Kapok én nálad különbet is! Lassan felébred a falu is. Kinyílnak a kiskapuk, kendős asszonyok bújnak elő seprűkkel. — Hm! Hát megnősült a Bojtos-gyerek is. Kora reggel van. Dér csillog a háztetőkön, s ünnepre nyitja meg a szíveket a hajnal vasárnapi muzsikája ... Füadelji Mihály MŰTEREMSAROKBÓL ^wwvwwwwvwvwwvwwwww% Koszta Rozália: Befőzés Bocsássanak meg! KI em szégyellem kije* ’ lenteni, hogy temérdek a haragosom, összességükben sokféle árnyalatot képviselnek; a nehezteléstől egészen addig, hogy megfojtanának egy kanál vízben. Az egyik például azért szúr át naponta a tekintetével, mert egyszer szelíden megkérdeztem, miért néz át felettem, valahányszor szorgalmasan megsüvegelem? Tiszteletlen magatartására ugyanis sohasem szolgáltam rá. Valamikor, valahol ismeretségbe keveredtünk. Egy darabig fogadta köszönésem, aztán már csak levegőnek tekintett. Rendben lett volna a dolog, ha olyasmit követek el, amiért megutál, de csak úgy ok nélkül nem fogadni az üdvözlést, megalázó mindkettőnkre nézve. Egy reggelen nem állhattam tovább és határozott hangon, de udvariasan aziránt érdeklődtem nála, hogy vajon igényt tart-e még jóreggeltjeimre, jóestétjeimre? Rákvörös lett, s orrát felhúzva, elmasírozott. Érzem, hogy azóta jellemtelen fráter vagyok a szemében. Am mit tehetek? Ami a szívemen, a számon is. Emiatt a sok haragos! Az emberek egy bizonyos része sehogysem kedveli a „megmondósokat”. íme néhány példa: — Megmondtam egy illetőnek, hogy nem szép, amiért eladva kényelmes, tágas házát, egy olyan alacsony lakbérű új lakásba költözött, amelyik egy nagy családú rászorulóra várt. — Miért? Én nem vehetek autót? — csattant a válasz, s már tudtam, hogy minden lében kanál, akasztani való emberré váltam az illető szemében. Más alkalommal azt találtam mondani valakinek, hogy a járda nem motorozásra való, majdnem elgázolta most is ott azt a kisgyereket. — Kuss! — volt a barátságtalan válasz. Másnap az a motoros már a kocsiúton hajtott, de megpillantva engem, elfordult és köpött egyet. Az egyik vállalatnál azt találtam mondani mindazoknak, akiket illetett, hogy a dolgozók panaszait illik meghallgatni, sőt orvosolni is, meg, hogyha kiutalni való akad, azt elsősorban a rászorulóknak utalják ki, és ehhez hasonló, magától értetődő erkölcsi normákat, amilyeneket felszabadulásunk mai szakaszában már mondani sem kellene. Nyomban rossz, mihaszna fickóvá váltam náluk, olyanná, aki előtt tán jobb becsapni a kaput. Egy csapnivalóan verselgetö és „prózálgató” titánra a minap fél délutánt áldoztam, hogy szelíden megértessem vele, mennyi sok szép területe van az életnek, ahol sokkal hasznosabban kamatoztathatná szellemi ambícióit. Búcsúzáskor, erőltetett mosolya alól kivicsorgott haragos megvetése. Átkozott lettem a szemében. Igaz szavamra mondhatom, hogy mindenütt, mindenkit mindig igen tapintatosantosan és csak magamban való hosszas töprengés, vívódás után figyelmeztetek, nem is piszlicsári dolgokra, hanem közveszélyes kilengéseire, égbekiáltó hibáira, önmaga által nem érzékelt pocsék tulajdonságaira, méghozzá teljesen önzetlenül. Mennyivel nyugodtabb úgy áz élet, ha az ember hagy mindent a maga útján jól, rosszul csorogni; nem dicsér, de nem is bírál. Az efféle magatartás némelyeknek nagyszerű emésztést és kitűnő alvást biztosít. Igen ám! De, ha az emberfia odáig cseperedik, hogy ráébred függő voltára, arra, hogy ebben a mi társadalmunkban minden, de minden, amit mások cselekednek, az ő sorsára is — így vagy úgy — kihat, és amit ő tesz, vagy nem tesz, hasonlóképpen nyomot hagy a közösség életében' mivel végeredményben az egész egy test, egy elme, egy szív — hát akkor az ember meg nem állhatja józan ésszel a tiszta szándékú hozzászólást. Ennek tudatában ezúton kérem tehát összes neheztelőimet és haragosaimat, hogy bocsássanalc meg — önmaguknak, oktalan, jogtalan, alaptalan haragúkért. Űj Rezső
