Békés Megyei Népújság, 1962. október (17. évfolyam, 230-255. szám)

1962-10-18 / 244. szám

1962. október IS.

6

Csütörtök

Egy katona-tanácstag

Személyére egy hirdetmény hívta fel a figyelmemet, amelyet a Iáik tanyakapuban kifüggesztve

láttam. Tulajdánképpen igénytelen cédula volt ez, szerényen megbújt a kapualjban. „Ma délután fogadóórát tartok. Mozsár Ferenc főhadnagy, a városi tanács tagja”.

Gondoltam, felkeresem őt. Kíváncsi voltam, hogyan él, miként dolgozik egy katona-tanácstag? Kik fordulnak meg nála a fogadóórán?

Szerényen, barátságosan fogadott. Amikor munkája felől érdeklődtem, fiókjából testes doszsziét emelt ki: „Tanácsügyek”. Levelek, kérések, meghívók, tervek, ügyiratok sokasága példás rendben sorakozott benne.

— Az adminisztrációm — mutatta mosolyogva.

Persze, az adminisztráció jelkép, csekély töredéke annak az érdekes munkának, amelyet társadalmi megbízásként végez. Mozsár főhadnagy kettős életet él. Délelőtt oktat a gyakorlótéren, délután foglalkozási jegyet készít, kihallgatást tart, eligazít, intézi katonái ügyes-bajos dolgait. S egy óra múlva gyakran már a városban látni. A városi tanács folyosóin hangzanak katonás léptei. Egyik osztályról átmegy a másikra, kér, sürget, intézkedik.

A tanács beosztottjai szeretik,

tisztelik őszinte szókimondásáért,

becsületességéért, munkaszeretetéért.

A tanács-járás során rendszerint újabb megbízatása is akad. Valamelyik vezető tanácstag megkéri:

— Mozsár elvtárs, gyűlést kellene tartani a parkosítás ügyében. Beszélni kellene a választókkal erről—

Sokszor estébe hajlik az idő, amikor hazatér. Társai pihennek, szórakoznak, ő járja a várost, a lakónegyedeket, beszél, agitál, tanácsokat osztogat, s későn fekszik le, mert elhúzódott egy-egy izgalmas tanácsülés.

Egyébként úgy ismerik őt, mint szavát álló, pontos embert. Hányszor fordult meg a városban, mit kilincselt, vitatkozott, harcolt

azért, hogy a helyi autóbusz végállomását kihelyezzék a laktanyához. Ezt csak kevesen, az illetékesek tudják. Fáradságát azonban siker koronázta.

— Nem fárasztó ez a funkció? Hogyan győzi idővel? — kérdeztem tőle.

Elmosolyodott.

— Amikor az ember értelmét látja munkájának — válaszolta csendesen —, semmi sem fárasztó. Számomra mindig

érdekes élményt jelentenek

például a tanácsülések. Nincs jobb érzés, mint cselekvő részese

Egy gyermekszív összeroppant

A család, társadalmunk legkisebb pillére, a nagy emberi közösség legkisebb sejtje. Olyan, mint a tégla egy nagy-nagy épület falaiban. Ebből áll ag épület, ez emeli magasba a szilárd falakat.

Ha jók a téglák, akkor erős az építmény. De hányszor láttunk már olyan épületet, amelyben néhány tégla élmállott, mert nem védték, nem óvták. Bizony, ezt a néhány téglát az egész épület megsínylette.

A család érzékenyebb kötőanyagból áU. A szeretet, a kölcsönös megbecsülés szálain acélossá erősödhet, de ha nem védjük, nem óvjuk, szétmáXlhat, mint az előbb említett néhány tégla.

S vajon a széthullott család lehet-e szilárd támasza a társadalomnak? Nem.

A családnak persze nemcsak egyszerűen „tégla”-szerepe van a társadalomban. Ennél ezerszer több és ga?,dagabb ez a szerep... A parányi emberkék, fiaink, leányaink, gyermekeink fészke. A jövőnk fészke a család, amelynek erkölcsi légköre örök hatással van és lesz gyermekeinkre.

A család első számú közellensége, az

ital mellett, a sokat emlegetett „harmadik”.

Szomorú esetek tanúskodnak arról, hogy milyen beláthatatlan erkölcsi kárt okozott jó néhány családnak a harmadik megjelenése. Volt, ahol csak a család kötelékei lazultak meg, de volt, ahol a család teljes széthullásához vezetett.

Én most a gyermekek erkölcsi fejlődése szemüvegén keresztül nézem ezt a problémát, lévén, hogy gyermekkel beszélgetve szereztem néhány tapasztalatot.

„Apu csavargó lett, nem jár haza, mert van valakije” — mondja a tízéves kislány szomorú arccal, fel sem fogva még szavainak értelmét.

Van, valakije. Valakije van, az igaz. De családja nincs! Mert azt elvesztette. Lélekben örökre elvesztette akkor is, ha attól a valakitől visszatérne. Ha egyáltalán lesz útja visszafelé.

De vajon hogy fogja fogadni ez a tízéves gyerek ezt az apát? Hisz ő maga ítélte el akkor, amikor azt mondta róla: „Apu csavargó lett!”

Ez az apa darabokra törve kerülhet gyermeke elé. ö maga törte össze saját gyermekében ezt a

nagy tiszteletű szót: Apa.

Az apa több is, mint minden. — Óriás az erősek között, legszebb a szépek között, gyémánt a drágakövek között — gyermeke szívében.

Vajon ezután is az lesz? Vajon nem kell pirulnia, ha újra gyermeke a szemébe néz? Megkérdezhetie gyermekét — ha is- Iwlából később jön haza —: hol csavarogtál? Lehet-e joga ennek az apának, apának hinni magát továbbra is, miután eldobta, megtagadta családját, gyermekét.

És mi lesz a gyerekkel? A felnőttekről alkotott véleményével? Mennyire fogja becsülni a többieket, ha a legdrágábbról azt kellett mondania, hogy csavargó lett?

Egy világ tört öszsze ebben a kislányban, egy szép, becsületes világ, amelynek központjában az apa állott. Hogy legyen kedve tanulni, játszani, miért legyen kedve mosolyogni ezután? Ezt mind elvitte tőle a hűtlen apa. Odadobta annak a lába elé, akit úgy hívnák, hogy harmadik ... és aki miatt egy gyermekszív és egy család — szívetiépő jajjal — roppant össze.

lenni városunk gyorsan fejlődő életének. A tervet, amit ma jóváhagyunk a tanácsülésen, azt holnap már tettek követik. Élvezem ezt a lüktető tempót. Gépek ássák a fundamentumot, keverik a betont, s ahol üres térség, elhagyott grund volt, új üzem körvonalai rajzolódnak ki. Az utcákon szakemberek dolgoznak a villanyoszlopokon, szerelik az új neoncsöveket. Modem üzletek, gazdag kirakatokkal szinte egyik napról a másikra tűnnek fel a járókelők előtt. Üj parkok, fásított járdaszegélyek köszöntik a sétálókat, s mindez olyan gyorsan történik, amilyen sebes ütemben fejlődik ötéves tervünk során az ország.

Beszédében érdekesen kevere. dik e két szó: „Beosztottaim és választóim”. Érthetően, hiszen az ő választókerülete a laktanya: ennek lakóit képviseli. Őket tájékoztatja a közügyek állásáról. Gyakran előfordul, hogy egyikmásik tiszttársa tájékoztatást, felvilágosítást kér tőle a katonák között végzett agitációs munkáról. Azt tartják róla: mint egy kis helyi lexikon, úgy

ismeri a várost

Hol épül majd kenyérgyár, mi lesz az új fürdő sorsa. Olyan lelkesen tud beszélni ezekről, hogy élvezet hallgatni.

Azt mondtam róla, hogy kettős életet él. Tudom, pontatlanul, sőt rosszul fejeztem ki magam, mert Mozsár főhadnagynak egy élete, egy életcélja van: szolgálni a közösséget, a kisebb közösséget, amely őt a laktanyában körülveszi és a nagyobbat, amelynek tagjai sok ezren élnek Békéscsabán.

Polonyi Béla

Csabán készül a1 Zizi alapanyaga

Kevesen tudják, hogy Békéscsabán készül a közkedvelt Zizicukorka alapanyaga, a puffanna.

A képen látható puffasztóágyúban pillanatok alatt pattogatott kukorica nagyságúvá „érlelik” a búzasaemeket.

oooooooooooooooooooooooooboooooooooooooooooooooooe

GYERMEKSZÁJ .

Lacika városban lakik. Az udvarban nincs semmiféle háziállat. Nyáron falura megy a nagymamához. A csirkét, libát, kacsát megkülönböztető gondoskodással etetgeti. A házőrző villogó tekintettel méregeti a kisfiút. Elhangzik a nagymama figyelmeztetése:

— Ne menj közel a kutyához, nem ismer és megharap!

A feket^ szemű, leleményes nebuló a kutya elé áll és bemutatkozik:

— Kiss Lacika vagyok! — Most már ismersz?

•

Az ötéves Sanyikára apukája csínytevéséért ráripakodik.

— Édes fiam, kapsz egy pofont, hogy az égbe szállsz!

— Majd lehoz Gagarin — válaszolja magabiztosan a gyerek.

*

Sanyika első osztályos. Az osztályban nincs régi pajtása, ismerőse.

Félév táján megkérdezem tőle:

— Mondd, van már barátod az osztályban?

— Barátom az nincs, de szeretőm az van!

*

Egyszer beszélgetés közben a kisgyermek megkérdezi apukájától:

— Apu mondd, hol voltam én, mikor te kicsi voltál?

Kisvárdai Károly

OKTÓBER IS.

Békési Bástya: Alki átmegy a i&lon. Békéscsabai Brigád: Aki szelet vet. Békéscsabai Szabadság: PflJamás a hídról. Békéscsabai Terv: Szerelmi levelezés. Gyulai Petőfi: Suhog a pálca: Mezőkovácsházi Vörös Október: Az elnök úr látogatása. Orosházi Partizán: Carmen Jones. Sarkad! Petőfi: Az utolsó tanú. Szarvasi Táncsics: Háború és béke II. Szeghalmi Ady: Mái lányok. Gyomai Szabadság: A kétéltű ember:

22

„Te haragszol, Jupiter — nevette el magát. — Ez azt jelenti, hogy nincs igazad.”

— Csak jóval később értettem meg, hogy nem őrá voltam dühös, hanem saját magamra. S szégyellettem bevallani... Hát így ismerkedtünk meg. Otto Staleckernek hívták az illetőt. Kiderült, hogy mind a ketten ugyanabban a hajógyárban dolgozunk, csak más-más sóján. 0 műszerész volt én Inog lakatos. Összebarátkoztunk, habár ő jó néhány évvel idősebb nálam. A műszak után megvártuk egymást, el-eljártunk iszogatni egy kiskocsmába, ha éppen volt pénzünk. Sőt a nősülésünk is úgy sikerült, hogy két barátnőt vettünk el. Ne is mondjam, a két aszszony a házasság után is sülvefőve együtt volt... Amikor én átköltöztem Ostburgba, jött utánam Otto is. Ugyanabban a gyár. ban dolgoztunk. Amikor megkezdődött a háború, engem besoroztak a Wehrmachtba, Staleckert pedig nyugton hagyták. Néki aligha akad versenytársa a szakmában, annyira ismeri a mesterség minden csinját-bínját

— És a barátja, ez a Stalekker szintén nem tagja semmiféle pártnak?

— Nem tudom, tiszt úr. — Lange elgondolkozva folytatta: — Amit nem tudok, azt nem állítom. De Staleckernek régóta van elszámolni valója a nácikkal. Azok a gazemberek alaposan megkínozták az internáló táborban a bátyját. S a karmaik között volt a felesége is. Egyszóval, visszafizetett volna már nekik, ha lett volna alkalma. Ezt nyugodtan állíthatom.

— Lehetséges, hogy már meg is kezdte a törlesztést? — szólt közbe Aszker. — Bizonyosan nem ölbe tett kézzel ül ott Ostburgban, mi?

Lange vállat vont.

— Ki tudja? — felelte. — Otto bátor, határozott természetű ember...

— Igen — dörmögte elgondolkozva Aszker. — Rendes barátai vannak.

— Nem rosszak — bólintott rá Lange.

— No és a harmadik?

— A harmadik katona. Együtt szolgáltam vele. Georg Homann.

— Együtt szolgáltak — ismételte Aszker, gondosan vigyázva, hogy megőrizze hangjának

közömbös nyugalmát. — Na és miféle ember ez a... hogy is hívják?

— Homann, tiszt úr.

— Mi van ezzel a Homannal? Most nincs maguk között? Vagy elesett?

— Sem az egyik, sem a másik.

— Hát akkor hol van?

— Ahogy egy héttel ezelőtt kihirdették: dezertált. Átszökött a maguk oldalára. Most valami fogolytáborban őrzik vagy valami ilyesmi hír jött róla. Kivéve természetesen, ha útközben nem lőtték agyon.

— Maga úgy beszél, mintha nem tudta volna, hogy Homann dezertálni készül.

— Én valóban semmit nem tudok róla.

— De hiszen maguk jó barátok voltak!

Lange kiegyenesedett a széken.

— Ilyen az ő természete, tiszt úr. Ha egyszer nem mondta, bizonyosan azért van, mert nem mondhatta. Nem mondhatta és kész.

— Maguk a háború előtt is ismerték egymást?

Lange a fejét rázta.

— Nem. Bár nem laktunk távol egymástól: mind a ketten Ostburgban éltünk. Homannal másfél éve ismerjük egymást. Azóta, hogy egy századba kerültünk.

— Maga mikor volt otthon utoljára a családjánál, Lange? —