Békés Megyei Népújság, 1962. szeptember (17. évfolyam, 204-229. szám)
1962-09-20 / 220. szám
1963. szeptember 2«. 4 Csütörtök Á Hl ORVOSUNK — Tudja milyen nehéz falun orvos nélfcül? Mindennel a tanácshoz fordulnak. Amíg nem volt orvosunk, sokszor kellett éjszaka felkelnem mentőket hívni vagy éppen kimenni valakihez. Egyszer is mi történt, sosem felejtem el... —s Szafoó Mihályné, a mezőgyáni tanácselnök rövid történetbe kezd. — Éjszaka zörgettek az ablakon. Későn feküdtem le, nehezen ébredtem. — Elnökasszony.- elnökasszony ébredjen — hallom egy férfi hangját — Jöjjön már, vajúdik az asszony- — szól sürgetően. — Hást mit csináljak én egy vajúdó asszonnyal? Már bocsásson meg, de szülést azért mégsem tudok levezetni! — mondtam, de már öltöztem is, gondolván: hívom a mentőket. Mire azonban idáig jutottam, ismét kopogtak. Az én emberem szomszédja volt. — Már meg is jött a gyerek — kiáltotta. A mentőket azért kihívtuk, bevitték a kórházba az asszonyt és a gyereket. Akkor döntöttem ál magamban, szerzünk orvost, bármi áron. Fanatizmus? Nem. Csak nagy akarás: segíteni a falun. Végre valaki jelentkezett. Gyors telefon, gépkocsiba ül és elmegy érte. Megmutatja a falut... Van már remény! A megyei tanácsnál azonban gondolkodnak. Gyerünk a minisztériumhoz! Fogadják, s engedélyt lobogtatva jön haza. « A várószobában vagy húszán ülnek. Meglepő a csend, s amikor kissé hangosabban köszönve lépek be, furcsán tekintenek felém. Nem veszem észre. Beszélgetést kezdek ugyanazon a hangon. A tekintetek még szúrósabbak. Most már feltűnik, körülnézek, vajon miért? Pillantásom megakad a falon. Kis fehér papíron felirat: Csendet kérek, a beszélgetés zavarja a gyógyító munkát. Egyszerű, szerény papír- egy mondattal, s mégis milyen sokat elárul az emberről. A betegek akár a templomban, áhitatos csendben várnak sorukra. A felém lövellt rendreutasító No, ez jói kezdődik — gondolom —, ha ennyire közvetlen, akkor könnyű dolgom lesz. Tévedtem. Amikor megtudja célomat, elhallgat. A könnyűnek vélt riportalany eltűnik, helyette egy zárkózott emberrel állok szemben. A kérdésekre csak ennyit mond: falusi voltam gyerekkoromban, s falura is vágytam mindig. — Aztán a tanácsot dicséri. — Nem is tudom, hogyan lehetnek olyan jók az ott dolgozó emberek. A rendelőt, s mindent, amit itt lát, az ő segítségükkel kaptam meg. — A faluról: áldott jó nép lakik itt, sohasen hittem volna, hogy ilyen jól érzem majd magam e kis helyen. — az ő szemével nem. S most úgy mutatja, mintha ez is az övé lenne. Sorra nyitogatja a beépített szekrényeket, tiszta minden, itt tanulnak a gyerekek. Az egyik páciens. Töredék gondolatok, néhány mondat, semmi több. Már kínossá válik a csend... a betegek kint várakoznak. Elteszem a jegyzetfüzetet, nem sikerült. A többit mások mondják. Azt, hogy a rendelő tatarozásánál maga is ecsetet fogott és festett. Hogy a virágokat, függönyöket saját pénzén vette. Hogy a megyei tanácstól egy mikroszkópot kapott és laboratóriumot akar berendezni. A véradás szervezésében a legaktívabb volt, s így sikerült Rögtönzött vizsgálat. A cigánytelepen közrefogják. Pillanatok alatt összeszalad a nép — Megjött a doktor! Itt a doktor... — kiáltozták a gyerekek és aszszonyok. — Tessék már megnézni, mit csináljak ezzel a gyerekkel — mutat egy apróságot az egyik aszszony. Rögtönzött vizsgálat az utcán. — De azért jöjjön be a rendelőbe, majd ott is megnézem és gyógyszert kap... — mondja, aztán tovább indul. Ott állok az utcán, a telep asszonyaitól körülvéve- akik gyorsan elmesélik, hányszor jött ki éjjel sóiban és fagyban egy beteghez, hogy — habár menthetetlen volt — néhány héttel meghosszabbítsa életét. — Jó ember a doktor ár — mondják. — A mi orvosunk. Kasnyik Judit Foto: Kocziszky László Szenzáció A szabadtéren tartott ünnepi gyűlés után a park árnyékos fai alatt hazafelé sétálva, beszélgettek. — Hát — húzta egyikük komótosan a szót —, újat ugye nem tudtak mondani, meghallgattuk, aztán megyünk haza. Tovább hogyan folytatódott a beszélgetés, nem tudom, de ez a „Hát újat ugye nem tudtak...” elgondolkodtató. Igaza van-e annak, aki mondta? A gyűlésen a város, az ország gazdasági és társadalompolitikai fejlődéséről beszélt az előadó, s a további feladatokról volt szó. Üj? Ahogy vesszük. Megtett útra való visszapillantás volt ez, melyet előrefordulás követett, a következő útszakasz megtételének feltételeit, nehézségeit, követelményeit ismertette az ünnepi szónok. Nagy szavak nélküli mementó volt ez egy évfordulón, elgondolkodtató pihentető. Vannak, akik a gyűléseken mindig valami rendkívüli újat, szenzációt szeretnének hallani, valami különös bejelentést vagy effélét. Nem veszik észre, hogy a párt politikájából, a társadalmi életünkből eltűntek a nagy „csinnadratták”, nem csattognak a túlzások, álbaloldali frázisok, nem csapkodunk okkal, ok nélkül magunk körül és egymás között. Kifinomult a szocializmus építésének a dallama. S úgy látszik, ezt az egyenletesebb lüktetést, ezt a magasabb zenét egyesek nem értik, nem értékelik kellően. Ügy vannak vele, mint aki először van operában és unatkozik, azt várja, hogy leejtsék a cintányért, „történjen valami”. Lehet, hogy a mai életünk üteme, az ország normális szívverése egyes embereknek nem tűnik érdekesnek. Talán monoton ismétlésként hatnak a béke védelméről vagy a termelékenység emelésének szükségességéről és módjairól hallott nap mint nap elhangzó szavak. Lehet, hogy unalmasnak tűnik a szakképzettségről beszélni. Lehet, egyhangúan hatnak a tervszámok és sok minden, melyekről szó esik a gyűléseken. De aki mindenben csak az egyszerű ismétlődést látja, aki nem veszi észre, hogy egy új gyárkémény szökött a magasba, aki közömbösen lépi át a földkupacot, mely alatt új vízvezeték fekszik, akinek elsiklik a tekintete egy új épülettömb mellett, aki nem veszi észre az iskolába induló elsősöket, aki nem látja az egyre növekvő tervszámok mögött a gazdagodó életet, aki nem érzékeli a csendben születő kfe és nagy újdonságokat, aki mindig csak valami különös, meghökkentő dolog után kutat, az elmulasztja élvezni a legnagyobb szenzációt: a szocializmust. Boda Zoltán Színházi premier Orosházán A Békés megyei Jókai Színház már az elmúlt évadban is több új darabjának premierjét vidéken rendezte meg. A mostani, 1962— 63-as színházi évad második premierje ezúttal 1962. szeptember 29-én Orosházán lesz, a Petőfi művelődési otthon színháztermében. Színre kerül Ságodi—Fülöp —Bakos: Majd az utánpótlás című zenés vígjátéka, főszerepeiben Romváry Gizi, Déry Mária, Szoboszlay Sándor, Darabos Ferenc és Széplaki Endre mutatkozik be a közönségnek. Asz érdekes, szórakoztatónak ígérkező zenés vígjátékot Miszlai István rendezte. Az orosházi premier után a darabot szeptember 30-án Körösfedánybam, október 2-án Csatoacsődön, 3-án Szarvason, 4-én Szeghalmon, 5-én pedig Kaszaperen játsszák. ROMÁN FILMHÉT MEGYÉNKBEN A rendelőben... tekintetekből olvasom le az orvos iránti tiszteletet. Dr. Matolcsi Béla, a mezőgyáni körzeti orvos rendelőjében idős asszony mondja panaszát. Olyan közvetlen a két ember beszélgetése, mintha anya és fia ülne egymással szemben és nem is a betegségről, a fájdalmakról lenne szó. — Ök a kedvenceim, az idősek — mondja a fiatal orvos, amint az asszony után csendben beteszi az ajtót. — Van fogalma arról, mit jelent gyógyítani egy ilyen falu betegeit, ahol jóformán sefra nem volt állandó orvos? elérni, hogy a község lakói a legnagyobb létszámmal jelentkeztek a megye többi, hasonló lélekszámú községei közül. S végül, hogy szereti a faluját és az is őt. , A rendelés véget ért. Most már ő is feloldódik egy kissé. — Jöjjenek, megmutatom a fahrt— szól oda társamnak is. Aztán elvezet a törpevízműhöz, s a szemében büszkeség. — Tudják, milyen nagyszerű dolog lesz, amikor minden házba egészséges ivóvíz kerülhet? Hát amikor még a lakásokba is bevezetik! — Az iskolába is hív, mondván, nézzük meg. Igaz, láttuk már sokszor. De Ma, szeptember 20-án. a magyar—román barátság jegyében román filmhét kezdődik megyénkben. Szeptember 26-ig tart. Ez alatt az idő alatt több helységben kerülnek bemutatásra román filmek. A filmhét a Magyar—Román Szövetség patronálásában, a helyi szervek, iskolák aktív támogatásával és a Békés megyei Moziüzemi Vállalat gondos szervezéséből kerül lebonyolításra. Gyulán, Elleken és Battonyán a hét ünnepi díszelőadással veszi, illetve vette kezdetét, a napról napra erősödő magyar—román barátság méltatása jegyében. A romáin ajkú és a magyar iskolások a Tűz a Dunán című román filmalkotást mindhárom helyen közösen tekintik meg. Miért nem veszek űrhajót? Ha 1982-ben gyalog sétálok majd a városban és találkozom azokkal az ismerőseimmel, kikkel ha ma találkozom, azzal fogadnak, hogy „Mondd öregem, te miért nem veszel autót?” — húsz év múlva majd így szólítanak meg: — Mondd öregem, te miért nem veszel űrhajót? És én húsz év múlva végigsimítom majd jelenlegi dús hajzatom helyén gyöngyöző tar koponyámat és a következőiket válaszolom: — Hogy miért nem veszek űrhajót? — Több okból. Azért, hogy nekem senki ne mondja a hátam mögött, hogy „Miből telik ennek a Suhajdának űrhajóra?” — Azért, hogy engem I senki ne sajnáljon azért, mert űrhajóval járok, és az űrben csak zsíroskenyér-tablettákat eszem. — Azért, mert az űrhajó ma még luxus és a fizetéséből élő tisztességes ember ezt még nem engedheti meg magának. — Azért, mert csak azokat a bóvli amerikai űrhajókat hozták be és a szovjet űrhajókat csak a protekciósok kapják. — Azért, mert a nők az űrhajót szeretik, nem a tulajdonosukat, és ha nekem egy nő elalél a karjaimban, tudjam, hogy ezt miattam teszi, nem pedig a fékező-berendezésemért. — Azért, mert a főnököm, akinek nincs űrhajója, így is utál, hát még ha űrhajóm lenne. — Azért, mert az ember, ha űrhajót vezet, egy pohár sört sem ihat meg, én pedig nem fogok kolostorba vonulni azért, hogy egy vacak 1975-ös Friendship 7-tel járjam az utat, a macskaköves tej utat. — Azért, mert nem tudom elviselni a súlytalanság állapotát és ezért nem kaphatok jogosítványt. — Azért, mert az űrközi KRESZ-t nem tudom megtanulni. — Azért, mert a boldogsághoz nem űrhajó kell, hanem lelki harmónia. — Azért, melrt az űrhajókkal állandó rádió- és televízió-összeköttetést tartanak fenn és mért kell az én feleségemnek folyton látni és hallani, hogy én kivel, mikor és hová megyek. — Azért, mert ha a munkahelyemen megtudnák, hogy nekem űrhajóm van, a prémiumot megint az a lajhár Kókai kapná és a fizetésemelést szintén. — Azért, mert Caesar se Aurórával lépte át a Rubicont és Goethe se Vosztokkal suhant be a világirodalomba. — Csak. — Dafke. — Minek? És végül, de ezt csak önmagámnak vallom majd be: — Azért, mert nincs pénzem űrhajóra. Miklósi Ottó
