Békés Megyei Népújság, 1962. szeptember (17. évfolyam, 204-229. szám)
1962-09-16 / 217. szám
KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Csoór István: A katonaviselt és a többiek... Mégy ember állt a drót* ’ kerítés mellett és nézték az őzbakot. A brigádvezető kifent késsel jött és megállt a kerítés culápjánál. Rátámaszkodott és nyújtotta a kést a hosszú derekú Baloghnak: — Nesze, fene éles! Balogh fél szemmel a bicskára sandított, de nem nyúlt érte. A brigádvezető noszogatta: — Azt mondtad, hogy a csirke nyakát is egy nyiszszantással vágod el... Az őzbakot is vállaltad. A hosszú derekú Baloghnak olyan mély volt a hangja, mintha mindig csizmaszárba kiabálna: — A csjrke, az más — Miért? — Csak... Arra gondolt, hogy annak toll van a nyakán, ujjnyi vastag az egész és ellenkezni is szokott. Az őz jámbor, mint a birka. — Azt mondtad, elbánsz ▼ele, ha meghízott... — Még hízhatna .:. A brigádvezető az őz felé intett, a keretlécből szegeit rácsra, amiből szapora szájmozgással szálazta a gyenge zöldherét. — Lassankint gurul... Mit akarsz még? Balogh átvette a bicskát és a mellette könyöklő embernek nyújtotta; aki a szandálos lábát a kerítés alsó deszkáján pihentette. ■— Te disznót is szúrtál mán... A szandálos nem nézett TM arra sem, hanem a fényt figyelte, ami alig ért fel a tető gerincéig, de itt is kapaszkodnia kellett, mert a Nap kinyújtott kézzel húzta vissza és zavarta volna be a másik szobába, ahol készen állt a vetett ágy... Nyúlt a bicskáért és tovább is adta a fiatalnak, aki a múlt őszén szerelt le és olyan mélyzsebű, nyűhetetlen nadrágot hozott magával, amiben könyékig járt a keze. A zseben belül éppen a lába szárát vakargatta. A katonaviselt • megpecegtette körmével a bicska élét: — Bitang éles .. .1 A szandálos a fényt figyelte tovább. A nyárfa ágában kapaszkodott meg és a zizzenő levelekről ugrott át gallyról gallyra. Ügy szólt, hogy nem nézett a katonaviseltre: — Pedig néked kellene, mert te fogtad... Te hoztad ki hajóval a szigetről. A tied ... — Ügy gondoltam, hogy közös ... A szandálos az őz hátára nézett, a forradásra, amit betapasztott a heg, amit a kinőtt pehelyszőrök be is borítottak. — Te hoztad ki a doktort meg a penicillint... — Mert gennyesedett... — Azt jósoltad, ha moslékoljuk, két hét alatt hat kilót is hízik .. j — Hízott is ... — Hát akkor? — Én a hagymát pucolom... — Azzal majd elbánik más... Csináld a vágást...! — Balogh vállalta, csinálja .. s Arra fordult a katonaviselt, ahol Balogh állott. De az úgy elment, hogy észre sem vették. A munkásszobában feküdt az ágyon és úgy látta, hogy a gát tetejéről is elment már a fény. Csak a szürkület maradt utána, ami úgy szóródott le a fűzfák bokrairól, hogy az ablaküvegre is jutott. Homályosult, mintha tejjel locsolták volna le. A katonaviselt a ké” ményseprőnek adta a kést, akinek csak kötésig ért a culáp. Azért is hagyta ott a mesterségét, mert a kemencés kéményekben szorult a dereka. Sütőlapátnyi tenyerében elveszett a bicska, csak a hegye villogott ki. Ügy nézett le a többiekre, mintha dombon állna. — Én a nyúzást vállaltam ... A boriért... A vágást nem! Mellette már nem állott senki, csak az üres oszlop. Nem nyújthatta tovább. Vissza sem, mert á többiek úgy nézik a nagy semmit, mintha paradicsommadarat látnának. Nem fordulnának felé a fél világért sem. Szuszognak, vakaróznak és úgy ráfeküsznek a kerítésre, hogy a drót vastag hasat ereszt. Meglóbálta magát a kéményseprő és indult a verőce felé. A bakancsával úgy lépett a betonjárdán, hogy csattant a lépése és a nekieresztett hangját verte vissza az istálló tűzfalas vége: — Hozzátok a tálat.. .1 Toporgott az őz körül, de az nem ijedt meg. Nem szaladt el, csak feltartott fejjel nézett a nagy léptű emberre, meg a kifent késre. — A porba engedjem a vérét? Erre sem szóltak semmit. Csak vártak. Valaminek még jönni kell az őrház felől vagy a gátról, vagy a padlásról. Jöhet még a vadőr is, vagy valamelyik fiók-áilatkert pusmogó embere. Papucs-csattogásra egyenesedtek fel és a hangra, ami úgy csilingelt végig az udvaron, hogy nem akadt fel sem a fában, sem a gát füves rézsűjében: — Cső... cső ... itt a vacsorád, hékás... Kézből etette a gátőmé, tejben áztatott kukoricadarával. Nevettek az emberek, nevetett a kéményseprő is. — Vágás előtt a disznót sem etetik ... * A kéményseprő aludt el ^ leghamarább. Horkolt, de csak csendes trombitálással. Balogh is úgy tett, mint aki alszik. A pokrócot a nyakáig húzta, de a fülére már nem. Fülelt, mint nyúl az árpában. Halkan lépett le az ágyról és mezítláb indult neki az éjszakának, ügyelt, hogy ne nyikorogjon utána az ajtó, Mikor bejött, nem is tudta, hogy a verécét nyitva felejtette. Később a katonaviselt suhant le az ágyról és szuszogott, míg a klottgatya madzagját kötözgette lassan. A nagykapun ment be a drótkerítéses udvarba és az egyik szárnyát úgy hagyta, hogy azon kifért egy hízott Ökör is. A kéményseprő az első álom után riadt fel és tapogatódzva lépett gerendától gerendáig. A fűben már kapkodta a lábát, mert a hajnali harmat erősen kastosította. A kiskaput billentette ki a sarkából, ezen szokták korán reggel a malacokat kiengedni a játszóba. A szandálos már nem érte el a verécét sem. Kushadnia kellett a nyárfa derekánál, mert a cementjárdán suttyogott a talp és az udvaron pettyegett a szíjostor. A pongyolát félkézzel fogta össze az asszony.. s * Dalogh ébredt legelőször. Kinézett az ablakon a keretléces rácsra. Nem látott mellette semmit. Nyújtózkodott és ásítva eresztette el a hangját: —• Estére levágom...! A kéményseprő is szembefordult az ablakkal: — Nagy kunszt, ha kell, én is... , A katonaviselt is felneszeit. — Azt álmodtam, hogy a koma az éjjel tavaszt érzett és elment a gulyába asszonyt keresni... A szandálos olyant nyújtózkodott, hogy recsegett a csontja. — Abból neki is jár... A brigádvezető vakarta a hátát és számolt. — A doktor meg a penicillin negyven forint... A sok cürhődést nem számítom... Tíz kiló színhúst adna... Nem mondhatta tovább, mert az ajtón kaparászott valami és utána csendesen kinyílt. Az őz lépett be és csodálkozó tekintettel körülnézett a szobában. Nem járt még itt. Nem ismerte a kecskelábú asztalt, a festett lócákat sem. Szaglászott és az egyik ágy lábánál kenyérhajat talált. Ügy majszolt, mint aki nem kapott még reggelit. Balogh a csizmáját akarta hozzávágni, a kéményseprő a kispárnát, a szandálos a zománcos ivóbögrét, a katonaviselt a lábujjait piszkálta és a csendes szót terítette szét a szobán: — Száraz a húsa... Ügy néztek egymásra, mint akinek édes lúdhájjal kenegetik a hátát. Erre még nem is gondoltak. Tudtá hogy szalonnával szokt spékelni, de azzal is olya mint a gyalulatlan desz! A birka húsa jobb, a esi kéé még annál is, de kön nyebb is kezelni, mert egyi] nek sincs olyan nagy sz me, mint az őznek.* MŰTEREMSAROKBÓL Hajdik Antal : Gyulai sarok *^A/WWWS^WWVWVWWWWWS^W Halódó históriák E. Kovács Kálmán: Szakítok a szivárványból Bújj, bújj, zöld ág, Zöld levelecske, Itt szalad egy nyulacska, Ott röpül egy fecske. Fölverem a gyémántpatkót Táltos paripámra, Szélsebesen vágtatok Rózsám falujába. Kertek alján farkas kerül, Nem félek én tőle, Kertek ölén szőlő érik, Viszek én belőle. Szedek néked mosdóvizet Szegfű harmatából, Fonok néked törülközőt Csillag sugarából. Szakítok a szivárványból Pántlikát hajadba, Nem mer a hold rád nézni Inkább néz a napba. Add a kezed, gyere velem, Fussunk ki a rétre, Hosszú hajunk libegjen a, Lobogjon a szélbe. Bújócskában nem érjük be Hat falu határral, Örák hosszat feleselünk A rigómadárral. Virágmézzel megétetlek, Madártejjel megitatlak, Két karomban elringatlak, Csókjaimmal betakarlak. Bújj, bújj, zöld ág, Zöld levelecske, Ott szalad egy nyulacska, Itt repül egy fecske. így nevezhetjük azokat az apró népi történeteket, históriákatj amelyek a nép egyszerű fiaival, régi földesuraivalt nevezetesebb közéleti személyeivel, vagy hevert eszű, furfangos parasztjaival történtek, s amely kis történeteket a régi öregek oly hűen ápoltak, apáról fiúra adtak. Esténként, tengerimorzsolás közben, vagy a szárazmalomban nádcsörmő világánál megelevenedtek ezek az apró történetek és így maradtak fenn az utókor számára. Ma már ezeket az apró történeteket nem ápolják, pedig kár ezekért az apró kis históriákért, mert ha nem is irodalmi vagy történelmi értékűek■ mégis fényt vetnek a múlt idők embereinek lelkivilágára és gondol kozásmódjára. Gyakran az irodalomnak is témát adnak. Tudvalevő, hogy Arany Jánost a mind nyelvében, mind tartalmában oly remek Toldi-jához az anyagot részben Ilosvay Selymes Pétertől vette, de felhasználta a nép ajkán élő szájhagyományokat is. A dévaványaí honismereti szakkör dr. Bereczki Imre tanár, muzeológus vezetésével a Dévaványa községben élő, de már halódó históriákat összegyűjtötte és a Néprajzi Múzeum Etnológiai Adattárának Budapestre megküldte. Ezek az összegyűjtött népi históriák dr. Baldácsy Antalról, az 1800-as évek földesuráról, Szulimán Ákos ispánról, Vásárhelyi Pál református papról, Fekete Ede, a tagosítás korának mérnökéről, furfangos parasztokról, mint Barabás Istvánt a komádi lakos, B. Nagy János, vagy dologkerülö emberekről, mint Zsidó Lajkót s nem utolsósorban a minden hájjal megkent Dádé Szűcs Lajosról szólnak. Az összegyűjtött históriákat az öregek elbeszélései alapján írták össze. A gyűjtés még nincs befejezve, a históriák gyűjtése a honismereti szakkör állandó munkája. Szarka Ferenc OOOOOOÖOOÖOOÖOOOOOO Katona Judit ■ rr Ouzel Ölelt a nyár és megszökött hűtlenül, gyanútlan. A kedves is elmenekült, őszi avarra hulltam nesztelen, mint a száraz ág, fáradtan, mint az alkony. Kísértek hazainduló párok a Tiszaparton. Apró tócsákkal jött az ősz, nézett és nevetett rajtam, menekültek a szeretők, s én majdnem belehaltam. Kuba tisztelettel adózik Hemingway emlékének A nagy írő születésének 63. évfordulóján Cojimarban, 'a havannai tartomány egyik festői hal-'.- falujában bensőséges ünnepségen emlékezett meg a kubai nép fifemingwayről. A múlt évben elhunyt író szerette a kubai embereket, vezetőjüket, Fidel Castrót és lelkes híve volt a kubai forradalomnak. Számos művét írta Kubában, így az egyik legismertebb regényét is, „Az öreg halász és a tenger"-t. A képen: E. Homingtvay és Fidel Castro találkozása 1960 nyarán.
