Békés Megyei Népújság, 1962. szeptember (17. évfolyam, 204-229. szám)
1962-09-30 / 229. szám
W62. szeptember 30. 4 Vasárnap Nagyszámúm meditáció Délután fél három. Az ősz hűvös szelet görget végig a községen. Elhúz a főutcán, aztán kicsit jobbra fordul, a kultúrház felé. Ott van a templom is. Csendesen, némán álldogál a torony felkiáltójele. Nem csoda ugye, hogy haladtamban hosszabban és úgy nézem a kultúrházat, mintha más nem is érdekelne. Pedig a szénási kultúrház nem olyan magasba törő épület, mint a szemben lévő másik, szentélyében azonban jobb magot hintenek. Odaérek. Befordulok a kapun, belépek az előcsarnokba. Csend, akaratlanul is lábujjhegyen lépkedek, mert a néma falakról százszorosán felerősödve verődnek vissza a léptek koppanásai. Minden zárva. Azaz mégsem: a könyvtárajtó kinyílik, és egy fiatal, úgy látszik mindig mosolygós arcú könyvtárosnő néz rám kérdő szemmel. **» Kit keres? Mondom, hogy fcMfcaítúro t thon vezetőjét A községházán megtalálja. Dénes László gazdálkodási előadót keresse, ö az. — Feljegyzem a nevet, aztán megkérdem: — Volt már vendég ma a könyvtárban? — Még nem, mondja kicsit szomorkásán, később majd biztosan jönnek. Kikísér. •— A tavasz elején •— emlékszik, ugye? — hiába jöttek ki a megyei írók, nem sikerült az irodalmi est. Tízen, ha voltak, akiket érdekelt. Szégyelltük a dolgot. Nem próbáljuk meg újra?... Nem tudok mit mondani, mert emlékszem. Csúnya est volt. Borongás volt az idő is. és a kedvünk is, akik akkor Szénásra utaztunk. Hát nem sikerült. Rosszul szervezték? Érdektelenség? Vagy mi más? — Igaza van. Meg kell próbálni újra! És aztán megint csak újra! Újra, újra, újra ... Szűk egy esztendő tett el azóta. Vajon most mi a helyzet? . * Megelégedeti ember benyomását kelti. Ott ül az íróasztala mögött, és azzal kezdi, hogy 1949 óta ennél az asztalnál köszönti mindennap a reggelt. Kerek arcú, erős ember. A súlyemelők jutnak eszembe róla, meg az is, hogy akárcsak azok, Dénes László is szerény, csendes szavú, de a beszédében rejtett erők, jólrosszuí' titkolt lobogások izzanak. Gazdálkodási előadó és 1956-tól hatvanig már tiszteletdíjas kultúrotthon-igazgató volt. Akkor lemondott, és egészen mostanáig jöttek-mentek az igazgatók, elárvult a kultúrház, nem volt igazi édesapja. Ez az első válasz arra, hogy miért fulladt csúfos kudarcba akkor, tavaszelőn az az irodalmi est. És amikor ide érünk, elgondolkozunk és azon meditálunk, hogy miért van, volt ez így? ... Kérem, hogy beszéljen. Mindenről, ami a kultúrával itt, Szénáson kapcsolatos. Mondja el régi és új tapasztalatait. Próbáljuk megkeresni a választ az évek miért-jére, miért kocog a művelődés szekere, ahelyett, hogy űrhajókat röpítő korunkban legalább autóra váltana? Kinézek az ablakon. Kocsik züborögnek az úton, a járdán iskolás gyerekek lóbálják a táskájukat. És süt az őszi nap. De mái* nem melegít. évig csináltam. Kiépítettem ismeretségi köreimet, ment a dolog. Itt is segítettek, ott is. De a magam erejére számíthattam leginkább, ez így is van rendjén, azért igazgató az igazgató, hogy dolgozzon és ne csak a tiszteletdíjért jelentkezzen minden hónapban. Aztán terhes lett ez a munka, nem, nem a szeretet hiányzott belőlem, valahogy úgy adódott. Van ilyen, minek részletezzem __ Most újra vállalta. Január 1-től pedig függetlenített kultúrigazgató lesz, fájó szívvel, de elhagyja soksok évig hűségesen szolgáló íróasztalát és egészen felcseréli az igazi szerelemmel, a népműveléssel. Sokáig meditált, mit tegyen? Aztán döntött. Érezte, hogy nem is egészen az ő dolga ez, a községért kell ‘megtenni. Hogy aztán nagyon szereti, az csak jó. A rejtett lobogások most már feltörnek: — A fiatalság hallgat, rám. Velük kell összebarátkozni legelőször, az a véleményem ... Amikor a nyáron azt mondta: jó, átveszem a vezetést, de csak ideiglenesen, már akkor döntött. Ha nem is vallotta be még saját magának sem. Tudom. Én hallottam beszélni a tervekről, hallottam, hogy mi a baj Szénáson, miért nem pezsdül a kultúráiét? Mit kellene tenni? Hallottam, ahogy azt mondta: — A bábjátszók már próbálnak. Gönczi Katalin tanítónő a szakkörvezető. A népi táncosok is öszszejöttek újra. De más is lesz! Ahogy régebben volt, amikor négy évig... Ezt már mondtam, ugye? Remek színjátszó-gárdánk volt! Újra összeszedem őket. A feleségem ének szakos tanár az általános iskolában, megbeszéltük, hogy szervezünk egy énekkart is. Ilyen még nem volt a községben, majd most az is lesz! A napokban kidoboltattam(!), hogy a kultúrotthon televíziója mindenkié! Jöjjenek mindennap, ha van műsor. Pár nap alatt negyvenre, sőt hatvanra is felszökött a nézők száma. Egyszer, bevallom, akkor futballmeccs volt, még az ablakot is kinyitottuk, és a kintrekedtek azon kukucskáltak befelé, hogy lássanak valamit Film, színház, ez a kedveftc;.. Szünet. Egy hosszú percig csend ül közénk. Aztán meglepő fordulattal máshol indul tovább a szó. Dossziét vesz elő. Most a gazdálkodási előadó ad interjút. — Százhúszezer forintot kap a kultúrotthon az ötéves tervben. 1964-ben, de ha a községfejlesztési gazdálkodás jobb lesz, mint várjuk, akkor már jövőre nekilátunk a színpad bővítéséhez, új öltözőket építünk. Pénz: bizony ez is kett. Pénz nélkül légvárakká vékonyodnának a legszebb elképzelések is. — Elárulok valamit, — hunyorít rám titokzatosan. — Beszélgettem a tsz-elnökökkel. Maczák András, a Lenin elnöke azt mondta nekem: Ha megembereli magát a kultúrotthon, akkor pénz is lesz. Rendszeresen. Ahogy más községben is divatos. A Dózsa elnöke is ilyesmit mondott. Igazuk van. Látatlanba, semmire, csak a rossz gazda költ. * Öt óra. Szürkül. A nap árnyékot vet, hosszú árnyékot. Sötétedik. De az alkony hajnalt ígér. Hogyan lesz majd Nagyszénáson? Az indulás jó. — Nem is tudom pontosan — mondja a most még tiszteletdíjas kultúrigazgató —, hogy kik a kulturális bizottság tagjai. Csak megalakultak, és nem sokkal több történt. Később ilyesmit mond a tanácstitkár is. Ez nem jó. De az alkonyra akkor is hajnal jön. A kultúra, a műveltség hajnala ... Ne legyünk türelmetlenek! Szénáson még a hajnalnál tartanak. Sok rosszal küszködtek, de most már nekik is kell. Kell a fény... .:. Este, otthon, a könyvespolcról Majakovszkijt veszem le. A zöld selyemszalag a 70. oldalon nyitja fel a könyvet. Ezt a három sort olvasom: Fényt, fényt, amíg csak fény hasad, örökké, rendületlen! A nagyszénás! meditáció nem ért véget. Még várok és január elseje után újra leírom egy riport élére: Nagyszénási meditáció. Bárcsak már január lenne!... S. E. Én rajzoltam az emberkét Tótkomlóson nagy sikernek és közszeretetnek örvendenek a Dózsa mozi vasárnapi, ifjúsági előadásai. Ma, szeptember 30-án színes mesefilm-müsort vetítenek ebben a moziban, Én rajzoltam az emberkét címmel. Három rajzfilmet láthatnak a legifjabb mozirajongók, az első, a címadó, az Én rajzoltam az emberkét, a második Az ügyetlen kis elefánt, a harmadik pedig a Kacsa a köcsögben című. Mindhárom mesefilm kedves, hasznos szórakozás, nemcsak fiataloknak, még felnőtteknek is. Az orosházi Béke Termelőszövetkezet pusztaszentetornyai üzemegysége a művelődésért Az orosházi Béke Tsz pusztaszentetornyai üzemegységében egész esztendőre szóló művelődési program készült. Ennek egyik lényeges pontja, hogy azok a tszdolgozók, akik még nem végezték el az általános iskola hetedik és nyolcadik osztályát, lehetőséget kapjanak annak befejezésére. Az üzemegységben ezenkívül ezüstkalászos tanfolyamot is indítottak harminc résztvevővel, az ismeretterjesztő sorozat keretében pedig négy irodalmi és négy politikai tárgyú előadást tartanak. Az olvasómozgalom helybeli előrelendítése érdekében új könyvtárost választottak, aki a járási könyvtár dolgozóival átvizsgálta, rendezte az állományt és megkezdte a rendszeres kölcsönzést. A szerzeményezés szakszerűségét és tartalmi színvonalát akként biztosították hogy megkérték az e téren nagy rutinnal rendelkező járási könyvtárat, lássa el őket az erre a célra rendelkezésre bocsátott összegből, az üzemegység dolgozóinak fejlődése szempontjából legmegfelelőbb szakmai és szépirodalmi művekkel. Arról is gondoskodtak, hogy televízióval, folyóiratokkal és társasjátékokkal jól felszerelt klubhelyiség álljon az üzemegységbeliek rendelkezésére. műsora Szeptember 30-án este 7 órakon: PYGMALION Csortos- és szelvénybérlet. Szeptember 30-án este 19.30-kor Körösladányban: MAJD AZ UTÁNPÓTLÁS SZEPTEMBER 30. Békést Bástya: A vád tanúja. Békéscsabai Brigád: Halál a Cukor-szigeten. Békéscsabai Szabadság: Pirosbetűs hétköznapok. Békéscsabai Terv: Húsz évre egymástól. Gyomai Szabadság: Két szoba, összkomfort. Gyulai Petőfi: Randevú Koppenhágában. Gyulai Erkel: A nagy mérkőzés. Mezőkokovácsházi Vörös Október: A szép amerikai. Orosházi Béke: Túl fiatal a szerelemre. Orosházi Partizán: Legenda a vonaton. Sarkadi Petőfi: A három testőr. Szarvasi Táncsics. Kísértetkastély Spessartban. Szeghalmi Ady: Az elveszett paradicsom. — Az anyád, a papád! — -kurjantottam föl, mikor az üzemi atlétikai bajnokság 2000 méteres síkfutásának rajtjánál megpillantottam Bumburit, a főmérnököt — most megvagy! Mióta üldöztem, hogy előadjam a műhelyrész panaszait, kívánságait — a nudlivágógép hetek óta metéltre vágja a nudlit, a gombócautomata kieszi a gombócból , a szilvát. Sajnos, az indító már készítette a pisztolyát, de ahogy Bumburi meglátott, kiugrott, mint nyúl a bokorból, még jól emlékezett a barátfüle-vitára, ahol alaposan megadtam neki. A második rajt jól sikerült, a főmérnök sebesen szedte lábait. — Bumburi kartács! Bumburi kartárs! — kajátoztam — álljon meg, volna egy-két szavam! Tovább növelte az iramot. Na megállj, s bár eredetiig csak a fogyókúra miatt indultam, utánavetettem magam, csökkent, csökkent a távolság, csökkent a pocak, Bumburi lúdtalpai egyre lassabban mozogtak. — Erőt — egészséget! — fújtattam melléje —, hogy s mint? — Va —a — va, hát csak vagyogatok — lihegte, és bekapott egy szem savanyúcukrot, motalkó gyanánt, hogy elszelelhessen tőlem. A többiek messze lema-Most megvagy... radtak, Sarabác meg éppen ki is állt, hason feküdt a zöld füvön és egy lassú ultipartiról álmodott. öt deka promencli-cukrot vágtam be, újult erővel suhantam ellenfelem után, Bumburi megadóan lassított, fújtatva mondtam: — A gepidák szállította nudligép bakelit kése kettémetszi a vizet, a krumplit megsüti magának, s aztán húslevesbe való metélt lesz a nudliból. Súlyos szerkezeti hibj. A főmérnök lihegve tiltakozott. — Mert rosszul állítják be a peremorsót. Két milliméterre kiállnak a gyufaszálak. — Látta? Látta? — akaszkodtam dühösen a klottgatyájába — mert ismét el akart szelelni — mikor volt utoljára nálunk? A tömeg ujjongott, hajrá Siriga, bőgtek a munkatársak, az értelmiségiek nyápicán cincogták Bumburi nevét. Szandát, az újítási felelőst éppen leköröztük, tétován, utcai lépésben totyogott, mint aki nem tudja, hogy került ide, mikor napirendre került a palacsintakérdés, majd kilöktem a pályáról, úgy gesztikuláltam, de csak a bal kezemmel, a jobbom energikusan stoppolta Bumburi lilapettyes dresszét. — Helytelen volt a lekváros palacsinta technológiája! Két rész bodzalekvár, néhány szem pemetefűvel? Ezt mi, melósok jobban tudjuk, mi kell a magyaroknak. Egy darab sült kolbászt bele vagy vadkan-szívet erős paprikával. A főmérnökben még volt élet, makacsul vinnyogta: — Ez exportpalacsinta, Hollywoodba megy, vókonybelű filmcsillagok eszik, és keserűvízzel öntözik. Alig ballagott már, fújtatva, siránkozva mondta: — Majd megnézzük, tudja, vannak még hibák. De most áttérünk a sós pogácsára, az rentábilis lesz! — Majd meglátjuk - borongtam, csak ez kellett neki, a megbocsátó málészkodás. Bekapott három almacsutkát, elimbolygott mellőlem, ingét ereklye gyanánt kezemben hagyva. Utána! Mindig csak ígérgettek! Még az elmaradt prémiumról nem is beszéltem! Hogy eliramodott! Hiába kérleltem, hogy Bécsben meghallották! — Főmérnök úr! A munkaruhák! Mi lesz a munkaruhákkal? A gumicsizmába meg befolyik a tésztalé, s a mák egészen összeeszi a szánkat. Erősítőül bekaptam gyorsan egy citromot, de sajnos pocakomba szúrás állt be, lábam megmerevedett, mint a cövek, alig tudtam a célba bevánszorogni. A főmérnök megvolt, ott feküdt a földön, óriási akarattal hason csúsztam feléje. — A pókhálók — nyöszörögtem magam elé —, a túrós bukta felett, várj csak, az elsózott dobostorták. Nem engedtek közelébe, az üzemi orvosok sürögték körülötte. Egyik a szívét maszírozta, másik a fejével vesződött. Kisebb idegösszeroppanás, mondták, valami súlyos megrázkódtatás érte! A főmérnök meglátott, örömében az öklét rázva üvöltötte: — Siriga! Siriga! Jól van, megyek mór főmérnök úr, megyek! Majd mindjárt észhez tér ez, „ha megmondom, hogy mindent megírtam az újságnak is”! Nagy S. József
