Békés Megyei Népújság, 1962. szeptember (17. évfolyam, 204-229. szám)
1962-09-23 / 223. szám
KULTURÁLIS MELLÉKLET A szerkesztőség közleménye Lapunk kulturális melléklete, a Köröstáj számára küldött kéziratok megőrzését, azok visszaküldését és külön megválaszolását a nagy tömegben érkező anyagok miatt a jövőben nem vállaljuk. A szeghalmi pénzlelet tanulságai MUTEREMSAROKBOL Ezüst György: Vásár ÍX' SiuUB- es a rpifxpmaLL&íi Az író és a müve. Nem é!ete főműve, hiszen, a nagy sorban még o'yan kitűnő alkotások szerepelnek, mint a Szerelmi házasság, a Wanrenné mestersége, a Candida, a Caesar és Cleopatra, a Szerit Johanna — hogy csak néhányat említsünk. G. B. Shaw a forradalmak és a társadalmi nyugtalanságok földjén született 1856- ban. Írország fővárosában, Dublinben. Tizennégy éves korában már kenyeret keres, tisztviselő, majd pénztári)». Később, miután Londonba költözött, írni kezd1. Harmincéves karára ismert színi- és zenekritikus. Közben regényeket is ír, és a szocializmussá' kacérkodó polgári fábiánusok táborában részt vesz a politikai életben. Darabjai az angol drámai színház megújhodását hozták. A képmutatás helyére Shaw egészséges realizmust állított, Ibsent tartotta mesterének, és a társadalom szolgálatát tartotta céljának, Shaw — darabjaiban — nem hagy kétséget szándékai félő1, hősei politizálnak, erkölcsi élveket fejtegetnek, szónoklatokat tartanak a kizsákmányolás, a polgári képmutatás és a kapitalista világ sok más torz vonása ellen. Fegyvere a szatirikus humor. Darabjai többnyire tárgyilagos expozícióvá' kezdődnek, és amikor már megfelelő hangulatba, illúzióba .ringatta nézőit, akkor jön a bukfenc, a paradoxon; vagy egészen egyszerűen úgy mondhatnánk, hogy egy józan, az életről sokat tudó, mindent látó ember varázslata. A Pygmalion — melynek premierje színházunkban szeptember 28-án lesz — jellegzetesen Shaw-darab. Magyar -ősbemutatója 1914- ben, a Vígszínházban vo't, Hevesi Sándor fondi ásóban. Mi a mondanivalója? A válasz legtömörebben így hangozhat: A modern Pygmalion (a darab címe a görög monda szobrászára, Py.gmalionra utal. aki kifaragta Galathea szobrát, beleszeretett, mire a márványalak megelevenedett) Higgins, a bogaras fonetikaprofesszor, eleven anyagból gyúrja alkotását; hercegnőt formál az utcai virágáruslánybóJ, aki kulturáltság dolgában ott tart, hogy minduntalan összetéveszti zsebkendőjét a sáljával. a professzor terve — melyet egy fogadással te megerősít — sikerüli, a szép legenda boldog kiteljesedése azonban a századforduló Angliájában elmarad1, mert eizer előítélet, ostobaság, gőg, és a tanár agglegényi rigolyái választják el egymástól az alkotót és művét. Újra az író. Szenb Antal írja Shawról ,,A vi'ágiro" dalom történ été”-ben: „Hoszszű és szorgalmas élete folyamán rengeteg, darabot írt, és rajtuk keresztül hozzászólt a modern élet számos fontos kérdéséhez. Mert darabjaiban is népszónok maradt; nem akar ,,gyönyörködtetni”, a szórakoztatást is csak eszköznek tartja. Semmi sem áll olyan 'távol tőle, mint a 1* art pour Tart; a színpad célja, hogy részt vegyen a társadalom ésszerűbb kialakításában... Shaw nem éri be a szuggesztióva'; alakjai közvetlen hangú szónokiatokat mondanak vagy értekezéseket adnak elő a jó ügy érdekében. nem beszélnek homályos szimbólumokban, hanem alaposan a közönség szájába rágják, hogy mit kell gondolnia... Frank Harrissé a szó, Shaw-életrajzának egy kitűnő megállapítását idézzük: „Meggyőződése (mármint G. B. Shaw-nak) a stílusa. Szerinte az írás művészete az állítás határozottságától függ, ez viszont annál hatásosabb, minél nagyobb a meggyőződésünkből sugárzott erő.” Végül hogyan írt a Pygmalion-ról Ambrus Zoltán 1914- ben: „A közönség nagyon mu'at ezen a vígjátékon. Azért is, mert Biggins és Eliza egyik-másik sízócsa tájában, amelyek nagy szeretette] ölelik fel a nép [ességet, van sok, ami mindig komikus volt és komikus marad .. GoniloiatélsreszUtoek, mozdítónak szántuk ezeket a sorokat G. B. Shawról ahhoz, hogy Pygmalion című vígjátékát telt házak tapsolják a Jókai Színház e'őadásain iis. Ne törjük össze a földből kikerült edényeket! MIHIIIBIHIIIIIMIIIIHIIIf Új Rezső: Ügy történt ez, hogy más ment volna, de engem küldtek pótléknak, mért a „másnak” kedvére máshol vártak. Hát előfordul néha. Az ember, aki eddig futott a napi sínen, a fényes megszokotton, új sínek távlatába meredten zsongat szívet, új hírek, képek, arcok, eddig nem látott tájak élményét bűvöli máris... ... és felfedezi nyomban. felfedi minden percben maga előtt az embert, az újat, s újból régi, régi új megszokottat. Ebben önmaga első áldozata magának: — Ott kígyósorban altnak. várnak, állnak és várnak társai — köpetnyi minta, az élet górcsövében — és ő is beáll szépen (Ne ess vers, ne zuhanj szó, ne süllyedj gondolat, húzz, húzz, húzz fel gépmadárként szférák legmagasába!...) beáll a kígyóhosszú testbe, pikkelynek, egynek, s a lomha perc-sereggé sereglő gyors időnek antifelében áll sort... ...aztán odaér végre, hol a kérdéssel várják: — Mit tetszik? — Kakaó. — O! Azt nem itt, amott mérik. „Amott” egy másik pithon, rémülctkcltőn lassú mozgással... Ismét kezdjem? Kész a hamleti kérdés: — Egy csésze kakaóért hagyjam vonatom futni új sínek távolába? — Nincs hely? Mert másnak van hely, akinek nincs hely másutt, hát letelepszik nálunk, helyünkre. Jegy van nála? Nem társasutazásra! Magáncég, magánember a közösségben most itt, de fütyül ő a közre, társra és kalauzra. Ül némán, mozdulatlan, a forgalmistát várva, ki mindnyájunkat indít. — Jaj, fehér egerekkel könnyebb, mint emberekkel! Rendőr jön, köszön, kérlel fegyelembe zárt hévvel. Az egész vagon nagy fül: fülel víg füleléssel. Az egész vagon — elme: felfog, ítél és boncol. (A sorrend jó, csak bízd rám.) — Legyen erély a rendben! Üljenek, akik állnak, s aki ül, kiabálhat állva is igazáért (ha nincs neki. hát másért). i Vonatfütty!... — s ügynek vége. Csattog a váltók háta: trakatta tarakaratta!... ... labdák az állomások, vígan hajítjuk hátra: — valamiből ki, mindig kimászni-bújni-tömi, így megy anyánkból óta; kifelé bőszen, bárgyún, bőgve, röhögve, lopva rosszabból jobbnál jobba. Tetőnkké hajlítjuk Napunk, géppé növesztjük izmunk, önkiszolgáló bolttá szereljük át a Földet, szent elektronikával köbözzük agyunk súlyát, lehessünk többek! Kattog, csattog a sínpár; — Szeressetek, szeressetek, szeressetek, mert nem szerettek igazán engem, akik szerettek... Amőba, cápa, ember gyomra, gyomor az mindig, tömni kell azt! Hegynek az út, de csülagiávú, jóllakató út, törni kell azt! Otromba ős okos hevével tüzet markolni, sütni-főzni, fedelet húzni buksi fejre, minden előzőt megelőzni, hogy már féreg- s félelem-mentes élet legyen a roppant barlang öblös világán!... — Mit mondtál drágám? — A csirkecombot becsomagoltam. — A jegyem hol van? — Vámvizsgálat. — Betekint, szétnéz, tiszteleg, kérdez, tovább ballag. — Az a kövér ott, tovább alhat. Egy szőke asszony, kihajolva felkiált: — Ez már csehszlovák villanypózna! Katona Judit■ Folyóparton A fák alól az ősz kiált, alkonyat leng a hídon, a szél hajlongva most kapott egy karcsú nyírt derékon. Lombok színében ég a nyár míg nézlek elmerülten. A parton rőtszín víz mereng égett füvekre dűlten. A szeghalmi tűzoltólaktanya udvarán gödörásás közben kis zöldzománcos edényt találtak. Az egyik oldalát levágta a lapát. A többi része megvolt, mikor a megtaláló földhöz vágta a cserépedényt, hogy a föld kijöjjön belőle, tjsz edény persze széttört, s belőle Mária Terézia korabeli rézkrajcárok hullottak ki. E sorok írója néhány nap múlva csak igen apró darabokat tudott összeszedni a cserepekből a helyszínen. Az éremlelet anyagi értéke csekély. Nincsen különösebb kulturális jelentősége sem, hiszen Mária Terézia korának érméit megtaláljuk nemcsak a nagyobb múzeumok éremtárában, hanem jelesebb magángyújtőknél is. Annál fontoabb lett volna a kis tulipán alakú edény, ami ben az érmék voltak. Számos edényünk van a kőkorszak különböző időszakából, a szarmata temetőkből meg éppen, de egyetlen darab sem maradt fenn a Nagysárrét dolgozó népének XVIII. századi edényeiből. A szeghalmi nép ma is szereti lakásában a szépet. Nézze csak meg akárki a szeghalmi faragott kerítéseket, díszes házvégeket, odavaló iparosok csinálták ezeket. Azt hiszem, hogy a régiek kultúrérzékének köszönhetjük a szeghalmi tűzoltólaktanya udvarán talált éremleletet az edénynyel együtt. Ezzel akarták a régiek az utókornak tudtul adni, hogy mikor épült a ház, amelynek alapjába helyezték ezeket az érméket. Építőmestereink, munkásaink a megmondhatói, hogy ma is megvan az a szokás, hogy az épülő ház fundamentumába pénzeket tesznek. Valószínűnek tartom, hogy a szeghalmi krajcárok is mint az alapba helyezett pénzek kerültek a nevezett helyen a földbe. Akkorra már Szeghalom körülnőtte első temetőjét, a mai Kossuth-szobor előtti teret. Messze volt azonban még a „katonaváros”-tól, amit a 48-as honvédeknek osztottak ki. A mai kutató kegyelettel gondol a régi építészre, s kéréssel fordul a mai kor emberéhez, hogy ha valahol edényt találnak a földben, ne verjék szét. Ha annyira kíváncsiak a tartalmára, kipiszkálhatják belőle a földet árral vagy vékony pengéjű késsel, az edényt pedig adják át a tanácsnak, vagy jelentsék valamelyik közeli múzeumnak, Bereczki Imre Zsáki István: Csónakban
