Békés Megyei Népújság, 1962. július (17. évfolyam, 152-177. szám)
1962-07-14 / 163. szám
190?. JfilJus 14. 4 Szombat A gádorosiak nyáron is meglelik a művelődés forrásait TVLttiWR4p6j ne ismerné Molnár János elvtársat, a „János bácsit” Gádoroson. Amilyen jól ismerik, úgyannyira ő a gádorosi kulturális elétet. Ezekben a nyári hétköznapokban, amikor a falvak minden rendű-rangú népét százféle kinti munkára csalja, cibálja szét a jóidő, szerencse, hogy nemcsak »egyiktől a másikig igazítóra”, hanem olyan emberre leltünk, aki ebben a helyzetben szinte felér egy művelődési bizottsággal. Noha afelől szeretnénk tájékozódni, hogy Gádoroson miként is megy nyáron egészében a kulturális tevékenység, ő előbb legkedvesebbjével, a könyvtárral hozakodik elő, sőt a továbbiak során is visszavisszatérő témája ez. Érthető. Évek óta „gazdája”. Azt mondja, hogy a községi könyvtár meg a községi tanács jól megvannak egymással. A tanács az első perctől kezdve minden évben adta könyvekre a hatezer forintot, ami lakosonként egy forintot jelent. A községi költségvetéshez mérten szép összeg ugyan, de sem ez, sem a meglévő könyvállomány nem elegendő a hatezer lakosú Gádorosnak. Akkor gondolt egyet, s elment a megyei könyvtárhoz, sőt a Művelődésügyi Minisztérium könyvtárosztályára is, hátha segítenek. Azt mondták, nincs rá mód, oldják meg helyben, ahogy tudják. A megyei könyvtár küldött néhány rossz polcot, azzal slussz. Tavaly aztán a művelődési bizottság meg a tanács úgy döntött, hogy megpróbálnak megállni a saját lábukon. így is történt. A szövetkezeteket is kértük, segítsenek — mondja Molnár János bácsi. — Meg is tették. A Dózsa az idén 1700 forinttal, a Petőfi 3400 forinttal, a földművesszövetkezet pedig 5000 forinttal sietett a segítségünkre és rendszeres támogatásról biztosítottak. így már lehet nyáron kölcsönözni. A jó és mindig frissülő könyvek éltetik az olvasómozgalmat legjobban. Például a Dózsa Tsz-ben lévő vét-lelkét adó párttitkár, a Badar Bálint, aztán Cs. Tóth András tanácselnök, aki ugyancsak fáradhatatlan, meg a mi kulturális életünk lelke, Pongó Bertalan tanár, a kophatatlan, nyűhetetlen ember, hogy csak néhányat említsek. A felesége ebben az igyekezetében is társa. A KISZ-szel meg a könyvbarátok körével való meghányásvetés után összeült a művelődési bizottság, persze már inkább az őszi tennivalókat tartva szem előtt. Meg kell szervezni az ezüstkalászos tanfolyamot, a mezőgazdasági akadémiát. Persze a tsz-elnökök, a KISZ-vezetők, a nőtanács, a kultúrház, a könyvtár is benne van a bizottságban, minden tennivaló a helyére kerül. ^ bizottság terve alapján valósult meg például a július 8-án nyílt községtörténeti kiállítás, mely egyben iskolatörtémeti kiállítás is. Ugyanis 130 évvel ezelőtt nyitott kaput a gádorosa iskola. A megmozdulást a budapesti Kossuth Nyomda vezetősége és dolgozói patronálták. Segítettek, amiben lehetett. A plakátokat ők nyomták. Tarkaestek is adódnak, a nőtanács meglepi egy-egy rendezvénnyel a népet. A mozink látogatott. Nem mondom, falun a nyár az nyár, de azért egészen más már nálunk is, mint volt. Á munka porát már nemcsak borral öblítik, hanem a jóféle szórakozások üdítő italával is. De nem lenne így, ha nem ténykednének nyáron azok, akik őszön, télen is tárogatják Gádoros népe előtt az iskola, a könyvtár, a művelődési ház, a tsz-klub, s a mozi ajtaját... Uzeket mondta Molnár János elvtárs, a párt, a művelődési bizottság, s a Petőfi Tsz tagja, munkásőr, könyvtáros egyszemélyiben, — Itt élek az emberek közt, ismerem őket — így mondta, mikor távozáskor megkérdeztük, hogy olyan-e a kép, mint amilyennek festette. Viszont amiről „János bátyánk” nem nyilatkozhatott, arról mi nyilatkozunk. Mit sem érne az egész, ha nem olyan érte élő emberek nyitogatnák a gádoros! művelődés ajtóit, mint amilyen például Molnár János — hogy egyik legkedvesebb rangján nevezzük —, a „gádorosi könyvtáros”. H. R. A körösladányi honismereti szakkör látogatása Dorogon A napokban érkeztek vissza a körösladányi honismereti szakkör tagjai, akik vezetőjükkel, Végh Mihály pedagógussal ellátogattak Dorogra. Ott-tartózkodálsuk során megtekintették — többek közt — a József Attila művelődési házat, melynek vezetője, Szepessy Béla, a „Ki mit gyűjt” mozgalom országos elindítója. Az Igazgató végigkalauzolta' a körösladányi vendégeket az épületben,, és. bemutatta a tájmúzeum 80 ezer darabból álló kincseit. Megtekintették a honismereti kiállítálst, ahol Gáspár Sándor bányásznak, egyben igen tehetséges festőnek 100 képből álló festménysorozatában gyönyörködhettek. A sorozat témái egytől egyig a bányász-múltbó! és a jelenből valók. A körösladiányiaik ama vágyukat tolmácsolták, hogy milyen jó lenne az értékes, szép anyagot vándorkiállításként elküldeni a Viharsarokba, hadd lássák a Békés megyeiek — közönség ,és festők egyaránt —, hogy életünkét milyen elevenen tükrözheti a képzőművészet. Dorogról való távozásuk előtt a szakkör tagjai és vezetőjük nagy elismeréssel nyilatkoztak a látottakról. ' Az Ing úri partján — Szovjet film — Gualról, a fiatal favágóról szól ez a megkapóan szép, emberi történet. Gual a legbátrabb, a legderekabb brigádvezető hírében áll a kis szvanétiai faluban. A lányok is kedvelik, Gualn%k minden sikerül, és már-már azt hiszi, hogy az egész élete ebben a nagy „dicsőségben” telik el, amikor váratlan dolog történik: megérkezik a katonaságtól leszerelt barát: Emzar. A film története innen egyre izgalmasabbá, egyre érdekfeszitőbbé válik, míg végül Gual, aki egyéni céljaiért még Emzarhoz fűződő barátságát is feláldozta volna, rájön, hogy értékelni kell az igazi barátságot, és mindent meg kell tenni érte. A színes szovjet filmet a mezőberényi Szabadság mozi játssza július 14—15-én. Fél év alatt 1250 jelmezkölcsönzés A Jelmezkölcsönző Vállalat békéscsabai fiókja rövid idő alatt igen népszerűvé vált a megyében. A téli hónapokban sokan keresték fel a minden igény kielégítésére jól felszerelt kölcsönzőt. A népszerűséget bizonyítja az is, hogy a művelődési .otthonok fél év alatt 158, az iskolák 101 alkalommal kölcsönöztek jelmezeket a különböző rendezvényekre. Ezenkívül 996 estélyi, esküvői és jelmezruhát kölcsönöztek megyénk városainak és községeinek lakói. /VVWSOA/VVV^VVVVVVVVVVVVVVVVVVVVWVVVVVVt fiókkönyvtár egymaga júniusban, a nagy munkák indulásakor 80 kötetet kölcsönzött. Berényi Mihály — ötven év körüli tsz-tag — azt tartja, jobban adnak a szavára, ha olvas és ha mennél többet olvas. A fiatalokat is erősen serkenti könyvtárlátogatásra. Van egy kiszes fiókkönyvtárosunk a Jusztmajori KISZ-szervezetnél, a Könyves Kati. Ö sem akar lemaradni a nyári olvastatásban. Van egy erős „könyvbarátok köre” itt nálunk, Gádoroson. Ebben nemcsak olvasnak, hanem másként is kulturálódnak. Van egy 17 fős kultúrgárdánk. Elsősorban színjátszók ugyan, de minden más értelmes, érdekes dologban is benne vannak. Irodalmi színpad, ének, minden. Kilencven százalékban tsz-tagok és a rendezőjük parasztember. jY|ost pedig a művelődési bizottságról szólnék. Benne van abban minden belevaló ember; a népművelés segítésébe színi lius 14. Békési Bástya: Julius Caesar. Békéscsabai Brigád: Hogyan fedezték fél A metrikát. Békéscsabai Szabadság: A nagy érettségi. Békéscsabai Terv: A nagyravágyó asszony. Gyomai Szabadság: Áprilisi riadó. Gyulai Petőfi: A fekete Orfeusz. Gyulai Erkel: Két szoba összkomfort. Mezőkovács - házi Vörös Október: Amíg holnap Lesz. Orosházi Béke: Hintón járó szerelem. Orosházi Partizán: A világ minden aranya. Sarkadi Petőfi: Tamangó. Szarvasi Táncsics: Két szoba, összkomfort. Szeghalmi Ady: Ferrara hoszmá éjszakája. Csevegnek, csacsognak az emberek. Gondolataikat, érzéseiket, érzelmeiket tudatják egymással, fáradhatatlanul forog a nyelvük, és csak akkor döbbennek rá a beszéd igazi, nagy jelentőségére, amikor hiányzik nekik. Egy vezényszó és munkások ezrei indítják el gépeiket, repülőgépek emelkednek a magasba, zsilipek engedik át a bőgve tóduló vizet. Pista bácsi sem tartotta sokra a beszédet. — Beszéljenek a tettek! — mondta, de most már érzi, hogy milyen jó lenne társalogni valakivel, és milyen jó lenne, ha még ő is dolgozhatna, vezényszóra indíthatná a gépet. De hiába. A rossz fogaskereket kicserélik, újat tesznek a helyébe, és ö az ország, az emberek munkájában: elavult alkatrész. Amikor nyugdíjba helyezték — hogy ne kelljen megválni a gyártól, ahol dolgozott — éjjeliőrnek jelentkezett. Alkalmazták és néhány napig jól ment minden, de egy éjszaka után elfeledkezve kötelességéről, elaludt. Nem vittek el semmit a telepről, de ö nem bírta ki azt a gondolatot, hogy ez legközelebb is előfordul, és Mennyi az idő?... akkor eltűnik valami az ő hibájából. Másnap bement az irodába, és a derekára panaszkodva kérte: alkalmazzanak mást helyette. Régen volt már ez. Most itt ül a Körös-parton egy pádon, és nézi a vizet. A híd felöl hancúrozó gyerekek közelednek, az egyik egy piros labdát hoz a hóna alatt. Emlékeztetik arra az időre, amikor még vidáman kergette a labdát. Igaz, rongyból volt, de mégis csak labda, mégis nagy öröm volt előrerúgni, szaladni utána a többiekkel együtt, és kiabálni, ordítani: gól, gól... De régen volt már. Égy alkalommal jól kikapott otthon, mert későn ment haza. De hát az ellenfél vezetett, és nem hagyhatta ott a csapatát. Végül megnyerték a mérkőzést. Jó lenne most is köztük lenni!... Halad az idő... Nem lehet.... Ügy szeretné valakinek elmondani ezt a történetet meg a többit is. Sok év — sok emlék. Nemrégen még volt kivel beszélni. Felesége a kályha mögött kötött, el-elbóbiskolt, de ő csak mondta a történeteket. Soha nem fogyott ki belőle, és semmi sem zavarta. Egyszer észre sem vette, hogy kifutott a tej. Utána hogy veszekedett az asszony. Milyen jó lenne most is pörölni vele. Tavaly temette el... Azóta nincs kinek mesélnie és nagyon rossz így egyedül, pedig milyen jól süt a nap. Biztosan jót tesz majd a derekának. Utoljára az asszonnyal ült itt. A hajuk teljesen fehér volt, ruhájuk fekete. Ahogy Heine megírta. Ültek és napoztak: fehér galambok feketében... De szeretne beszélni valakivel! Mindegy, hogy miről. Ha valakivel sikerül szóba állnia, legtöbbször jelentéktelen dolog a témájuk: Hogy aludt?... Hogy van?... Hát megjött?... — ilyen kérdések jönnek a nyelvére. Jelentéktelenek, de mégis jó. Az a lényeg, hogy beszél. Most is úgy szeretne mondani valakinek valamit. Jönnek, mennek az emberek előtte, gyönyörködik bennük... milyen fiatalok! Neki most lenne az aranylakodalr \ A vízen kajak siklik el. De jó lenne benne ülni! A gyerekek közelednek. Haza kellene mennie mosogatni, fejében azonban átvillan a gondolat, hogy szóba áll velük, elmondja, hogy mennyire szeretett focizni, és hogy ki is kapott otthon ezért. Az egyik gyerek kiüti a másik kezéből a labdát, az öreg elé gurul. Eszébe jut fájós dereka, azért mégis le akar érte hajolni, hogy felvegye, és visszaadja a gyerekeknek, esetleg néhány szót váltson velük, de az egyik elkiáltja magát: — Jóska! Kapd el gyorsan az öreg elől a lasztit! Még bedobja a vízbe! Az öreg úgy tesz, mintha nem hallotta volna. Most már mindenáron beszélgetni akar. — Focizni mentek? — kérdezi. — Nem lát a szemétől?— felel az egyik fiú, és a ! többiekkel együtt elrohan. Az öreg áll még egy darabig, majd elindul haza, a négy fal közé, mosogatni, de még mindig reménykedik, hogy útközben találkozik valakivel, akitől megkérdezheti: mennyi az idő? Vitaszek Zoltán Bajba került bajkeverő A Névtelen Levélíró homloka az erős gondolkodástól jóval nagyobb ráncokat vetett a sok év! átlagnál. Ez viszont a legteljesebb mértékben érthető volt, hiszen már második napja egy árva fia névtelen levelet nem tudott küldeni sehova, senkiről. Tűnődés közben megállapította, hogy bizony több barátságot kellett volna kötnie és akkor most nem állna itt nyárvíz idején egyetlen névtelen feljelentésre alkalmas alany nélkül. Felmérése szerint eddig minden ismerőse ellen tett már feljelentést munkahelyükhöz, vagy különböző fórumokhoz. Olyankor aztán belső röhejjel figyelte a rágalmai nyomán keletkezett nyugtalanságot és bonyodalmakat. Mert, ha ki is derült, hogy azok nem voltak igazak, mégis ott maradt a gyanakvás, hogy az Illetővel valami baj van, mert ugye „nem zörög a haraszt...” Most azonban vége akart szakadni nagyszerű szórakozásának; Senki nem jutott eszébe, akit még nem kezdett ki. Töprengése közben hirtelen felderült az arca. Megvan! Ilyet még úgysem csinált: ír egy névtelen levelet maga ellen. Hozzá is fogott. Válogatott disznóságokat rótt a saját számlájára, majd főnökének címezve fel is adta a levelet. Szokásához híven természetesen névtelenül. Attól a pillanattól kezdve belső nyugtalanságtól remegve várta a másnapot. Éjjel alig aludt valamit, reggel pedig izgatottan, nyugtalan szívdobogással állított be munkahelyére. Reszketve várta, mikor hívják a főnöki irodába. Nagyon rosszul érezte magát: fogalma sem volt, hogyan fog kimosakodni a névtelen levél rágalmaiból ... O. Kovács István
