Békés Megyei Népújság, 1962. július (17. évfolyam, 152-177. szám)
1962-07-22 / 170. szám
KÖRÖSTÁJ ________KULTURÁLIS MELLÉKLET_________ Kovács György: AZ AZ EGY VONAL Nyári kóborlásait megunván, egy alföldi városba kívánkozott Sonkoly Tamás frissen-dip'omáis festőművész. E város úgy élt emlékezetében, hogy ott az akácok túlnőnek a házakon: a házak udvarán kemtecskék virulnak, a kertecskókben pedig nyolcszög keresztmetsze-. tű fehér karókon ezines üveggönvbök csillognak ilyen nyárközópi csendes, fulladt délutánban, mint amilyenben most pilleg az olvadó aszfaltos körengeteg. Valamely okból semmi nem sikerült a közelmúltban .Sonkoly Tamásinak; — most a földet akarja érinteni, hogy Anteuaként új erőt kölcsönözzön megrokkant önbizalma helyreállításához. Abba a városba kívánkozott, amely fiának fogadta néhány éve, s amely Úgyszólván szülővárosa is létt: ott ismerkedett a művészettel, ott született meg mint festő. Tudta, hogy alig van ott temeröise, azt az alig néhányat is alaposan kinőtte már. De a kezidet hangulatát akarta érezni, hogy lemérhesse a megtett utat, s hogy az valósággá sűrűsödjék ereiben. Akarta, hogy otthon lássák, mi is tett 'belőle, mert csak ez az egy dicsőség van, a többi nem számít. Csendesen erről a dicsőségről ábrándozott, miközben végtelen, ringó búzatáblák, néhol még fehérlő szikes földek és poros, szürke füzesek forogtak be vonatának ablakán, s lassan merültek el, úsztak tova a háta mögött. Próbálta meghatározni, mit is jelent neki az a város: kedves utcákat, tereket, meghitt 6zoba.wkokat, múltba tűnt szerelmek visszalibbenö sóhaját, diákfantáziája ezer színű, ezer hangú álom-bábelét; — 'igen, ezt mind, hozzájuk még néhány, életre szóló barátság első emlékeit — — és akkor még mindig marad valami, talán a legdöntőbb. A kamasz Sonkoly Tamás. Akinek zsebében hétszámra még alumínium-pénzek sem asiling'elt^k; a szegénység szép rendjelei fénylettek ruháján; — ám aki a legragyogóbb nőkre sajátjaként vagy legal ább is úgy nézett, mintha néki virulnának; aki napszámban festette gyilkosán rossz képeit; — ám akj úgy érezte, bárme'y irányba veszi útját, az a legrövidebb út a Parnasszusig. Ezernyi csodát tartogatott minden napja, és mintha akkortájt több köze lett volna az élethez; mintha jobban tudta volna akkoriban, merre van tőle a művészet... ide készül most, ebbe a kedves városba, hogy új lendületet vegyen az élet harcaihoz. Másnap reggel csodavárón, emlékezésre ajzottan lépett ki a városka egyetlen szállodájának ajtaján, s mindjárt ottan érte az első csalódás. A hajdan csupa-zöld, parkszerű főtér üresen tátongott, s bár az itt terebélyesedő főépületek homlokzatait szépen rendbe hozták azóta, ettől .még jobban kiviláglott, hogy ahányan csak vannak, annyi stílust képviselnek. A sarkon az a szecessziós bérpalota' egyenesen Ijesztő lett új gúnyájában. S arréto is, mind a mellékutcákból rejtélyes okok miatt eltűntek az akácok; — dehogy is nőnek már azok a házak fölé! Persze: nem Is igen nőhetnének, mert három-, sőt négyemeletes modem házsorok húzódnak a hajdani nyomornegyed1 helyén, s ezek által bőven kárpótolva érezte magát. A kipusztított fákat sajnálta mégis. No, mindegy. Bizonyára akadt azok ellen is egy paragrafus valahol... Az emberek okozták a másik, a nagyobb csalódást. Gaburek Károly rajza. Számosán haladtak el mellette — ám kedvére való ismerős, akit alkalmasnak talált volna arra, hogy előtte kilétét felfedje, nem akadt köz tűk. Senki sem kínálkozott, hogy a csodáló barát szerepkörét betöltse néhány félórára legalább. Kora délutánig rótta az utcákat. 6 alaposan megéhezett az emlék-haj kurászás közben. Célba vett tehát egy vendéglőt, ahol jó ízű ebédet és frissen csapolt sört remélt. Az étteremhez füstös, nehéz párájú eöntésen át lehetett férkőzni. Ott támadt az az ötlete, hogy felhajt egy pohárka szilvapálánkát, amitől bizonyára még jobban esik majd az ebédje. S midőn a pénztárnál blokkot váltott, különös csoportosulásra tett figyelmes. Csalha. tatlan ösztönnel megállapította, hogy ott valaki rajzol. ,,Eh, mit, valami kóbor gicosmeiszter” — legyintett, ám valami kíváncsiság mégsem hagyta nyugodni. Művész-féle embert nem hágy soha békén valami nyugtalanság ilyenkor. Kiváltotta az italt, s odahúzódott a szintén pohárral álldogáló, pipiskédé emberek közé. Ügy helyezkedett eh hogy láthatta a rajzot is, a modellt is; az elhanyagolt külsejű raj zoló fiatalember háttal ült neki. Első pillantása a képre esett. . Csodálkozással fedezte fel a modell és a rajz közötti bámulatos hasonlóságot. Nem kevés mestere ágbeli tudásra és tehetségre, egyúttal pedig bizonyos szarkasztikus humorra vallott áz a tény «, hogy egyre inkább ..alakú'*.’ a portrén az a kifejezés, amely a szemben ülő idöseob férfi arcán tükröződött: valami csinált ünnepélyesség, h'tetlen kíváncsiság, amelybe némi büszkeség és lenézés is vegyült; — egyszóval mintha mondaná ez az arc: ..Nézzétek, engem most rajzolnak, ami mindenképpen nagy dolog, persze nem biztos, hogy a rajz sikerül is majd...'' A kéz pedig, a kreol bőrű, hosszúkás, ideges kéz tánco't a ceruzával, a grafit játékosan siklott a recés papíron; — ám Sonkoly Tamás látni vélte: egy részleténél a rajznak minduntalan megtorpan és másfelé kalandozik. ..Ott valami .rázós’ do'og lehet — gondolta kevés kárörömmel —, a modell beállításához már jó adag szakmai tudás szükséges, es 'gyakorlat is persze.” Félig leguggolt, hogy hasonló helyzetből lásson a rajzolóval, és megelégedettségét, amelyet az okozott, hogy sejtelme nem csalt: bonyolult takarásban voltak a vonalak a férfi tatáros járomcsontja környékén — megelégedettségét elnyomta a felfedezés döbbeneté: a rajzoló fiatalember Jánki Béla! Jánki Béla, akivel együtt kezdték itt, e városban a festegetést; Jánki Béla, a nagy ígéret, a sokáig rivális; Jánki Béla, aki a harmadév elején titokzatos módon eltűnt a főiskoláról. Rebesgették róla, hogy megnősült; mások úgy tudták, hogy valami szép orvosnéba lett nem egészen reménytelenül szerelmes, akit a nyári szünetben jó pénzért lefestett, s e miatt az orvosné miatt hagyta volna félbe tanulmányait; ismét mások olyan híreket hoztak, hogy vadul italozni kezdett a fiú, a festést pedig elhanyagolta. — Einigem mennyiért föstene le a művész úr? — érdeklődött komoly szándékot sejtető hangon egy osomaghordő külsejű egyén. Jánki Béla hátra sem nézve, a rajzolást tovább folytatva válaszolt rekedtes hangon: — Három deci bor és cigaretta addig, amíg rajzolok. A bort előre kérem kihozni. — Szomjas lehet a művész úr — súgta bizalmaskodón egy cingár, ptacérnyakkendős emberke Tamásnak. A ..művész” szót gúnyosan elnyújtotta... — Reggel óta ez a tizenkettedik páciense. Máskor ötöt-hatot ha lerajzol. Igaz. ma piac van... Én ismerem, itt vagyok pincér... Tamás hajdani riválisát * figyelte. Amikor az új modell az asztalra helyezte a bort, azonnal kihullott kezé-A KARIKÁS, a varsa, a parittya, a botpörkölés, a kifutó meg a veteményeskertben való kalandozásvágy a fészekrablás előtt, egy különös, de heves szenvedélyen estünk át. Ez bizonyára rokon annak a tiszteletre méltó 70 éves professzornak a szenvedélyével, aki gyufacímkéket gyűjt, vagy azéval a moszkvai pioníréval, aki ausztráliai bélyegekre vadászik, vagy azéval a suttyóéval, aki jelvényt cserél az Oroszországba, Moszkvába látogató idegennel. Azért mondom, hogy rokon, mert mégsem egészen azonos. Nekünk eszünkbe sem juthatott, hogy ilyesfélét gyűjtsünk, de ha eszünkbe jutott volna is, a mi lehetőségeink igen korlátozottak lettek volna. Mi — szenvedélyesen, mámorosán, megszállottan, vetélkedve, egymás előtt kérkedve — cserepeket gyűjtöttünk. Az uborka vagy a káposzta alá felásott porhanyós, fekete földben megcsillan valami fehér tárgy, és az ember nem bírja megállni, hogy pálcával ki ne piszkálja, szemügyre ne vegye, mi is az. Letisztítja róla a földet, megtörli a nadrágjában, és a talált tárgy máris tiszta kékes fényben ragyog, vagy előtűnik rajta egy finom rózsaszínű kis virág. Nem baj, ha nem fér el az egész virág ezen a kopejka nagyságú cserépen, ha csak vékony szára, meg a kelyhének a fele maradt meg belőle —, annál nagyobb tér jut a képzeletnek. Hány meg hányféle cserépVlagyimir Szolouhin: FALUSI GYERMEKKOR* Részlet a „Harmatesepp” c. kötetből. re nem bukkantunk! Hol egy aranysáv csillan elő a fekete föld alól, és apró fényfoltjaival szinte kápráztatja az ember szemét, ha rávetődik a napsugár, hol bordó-vörös, hol világoskék, hol salátazöld, hol sötét meggyszínű darab kerül felszínre. NEMCSAK azért volt ez érdekes, mert képzeletünk egy-egy cserép alapján újjáalkotta a valaha eltört csészét, tányért, csészealjat, hanem azért is, mert mindez mintegy egészen más világ hírnöke volt a szemünkben. Ezek a cserepek, éppen töredékes, sejtelmes jellegük miatt, szebbek és érdekesebbek voltak számunkra, mint a szekrényben álló épp edény. Az imént eltört csészének, a padlón hányódó cserepeinek semmi értékük sem volt ahhoz a cserépdarabhoz képest, amely a földből vagy a trágyából bukkant elő. Az érdekes cserepek java részét a volt pap-kertben találtuk. A pap üveges szekrényében minden bizonnyal másféle edényt tartottak, mint a parasztok kartonfüggöny-takarta polcain. Éppen ezért egy egészen'más világ törmelékeinek tűntek fel előttünk az bői a ceruza, s reszkető kézzel nyúlt a pohár után. Mélyeket 'kortyolt, s a pohár üresen került vissza az asztalra. — Kérek egy Kossuthot — szólalt meg fátyolos hangján. Mikor a cigarettája is égett, Tamás kíváncsisága a végsőkig fokozódott. ,,Most már meg kell húznia azt a vonalat, ha be akarja fejezni a rajzot. Azzal pedig mindent elronthat.” Jánkt Béla három-négy ideges szippantás után letette a cigarettát az asztal szélére, s egyetlen folyamatos, fölényesen b'ztos mozdulattal befejezte a rajzot. És ettől az egyetlen vonaltól most már élni kezdett az arckép. Nagyon ott volt az a vonal. Messzebbre tartotta magától a rajztömböt, darabideig szemlélgette művét, miközben elragadtatott félmonda tok hangzottak el a kocsmahősök társaságában. • — Jobban megcsinálta, mint az apja... — Nagy vagy, Béluakám... Jánki Béla kitépte a lapot rajztömbjéből, és a modell elé perdítette. .Aztán így szólt: — A rajz jól sikerült. Ezért jár még egy pohár bor. — Hozom, művész űr, hozom. Hogy fog örülni ennek az én Mariskám! És még így is olcsóbb, mint egy kis fénykép... ..Micsoda olcsó siker, micsoda koldus-tempó! Hát ez lett a híres, büszke Jánki Bélából!... Ezért a látványért érdemes volt ide jönnöm” — gondolta Sonkoly Tamás, és kifelé menet elhatározta, hogy a délutáni gyorssal visszautazik. Ebédel majd a vonaton. Hanem azt az egy vonalat nem tudta megbocsátani Jánki Bélának mégsem... aranyragyogású, kékzománcos cserépdarabok. A legértékesebb cserép a Valka Grubové volt. Lila madarat ábrázolt, amely zöld lomb között, aranygallyon ült. A cserépdarabok a pénz szerepét játszották nálunk. Jó cserepekért mindent megvehetett az ember a pajtásától, és fordítva, mindenféle csecsebecsét odaadott értük, csak a tollkését nem adta oda. Ez olyan valuta volt, amelyet a gyermeki képzelet, a gyermeki természetesség, és általában a gyermekkor egész aranyfedezete biztosított. Hol kiraktuk cserepeinket egy deszkára a ház tövébe, tehát afféle kiállításokat rendeztünk belőlük, hol őszszeszedtük, vászonzacskóinkba dugtuk őket, és úgy reszkettünk e zacskók miatt, mint a legutolsó fösvények, hol pedig — az önmegtagadás egy-egy titokzatosan kellemes rghamában — megajándékoztuk a szomszéd kislányt a legszebb cseréppel; és annak a lánynak most meg kell értenie, hogy sem drága parfümök, sem köves aranygyűrűk nem érnek annyit, mint ezek az első ajándékok, és nem is vetekedhetnek azokkal. A LEGUTOLSÓ, amire a cserepekkel kapcsolatban emlékszem, egy szörnyű katasztrófa, egy olyan infláció volt, amely megrendítette egész gyermekbirodalmunkat. A pap veteményeskertjében addig-addig ásogattunk, amíg az egykori szemétgödör helyén félméteres mélységben váratlanul olyan cseréprétegeket, olyan dús telepeket, hosszú évek során felhalmozott készleteket tártunk fel, hogy ez után a végzetes lelet után csaknem nullára zuhant minden egyes cserép árfolyama, és most már nem is emlékszem, hogy javult-e aztán valamelyest. Mindenütt cserepek hányódtak. Immár nem volt érdekes velük játszani. Mégis hálával gondolok arra a valóban drága korra, amikor egy aranyszegélyű cserép olyan értékes volt nekem, mintha igazi arany lett volna. Makai Imre fordítása. * Vlagyimir Szolouhin a harminc-negyvenévesek nemzedékének képviselője a szovjet irodalomban. Prózájában a kolhoz-falu életének színeit villantja fel, nemegyszer sok derűvel és finom iróniával.
