Békés Megyei Népújság, 1962. május (17. évfolyam, 101-125. szám)
1962-05-27 / 122. szám
KÖRÖSTÁJ A NÉPÚJSÁG KULTURÁLIS MELLÉKLETE Sass Ervin: ANNI Ad eí tudná mondani, Jhfc hogy mit érez. akkor valami olyasmit mondana, hogy gomolygó ködben úszik, ezüst csillagok keringik körül, aztán magasra repül és olyan könnyű, mint a hó, aztán zuhan a föld felé, és olyan nehéz, mint a sár... Kiáltani akar: „Anyu, fogd meg a kezem!” — és nem lehet> mert nincs hangja, szájacskája nincs, puszit sem tud adni apunak, csak két tüzes szeme van, és sir, mert olyan rossz minden. — Anyu! Hol vagy? A szeme nyitva és mereven néz valahová 'fel, a mennyezet egy pontjára: talán kiscica miákol ott, vagy kék nefelejcsvirágok hajladoznak? — Anyu! Anyu... Utána csend. Az anya ott áll az ágy végénél és küzd a könnyeivel. „Annikám, ugye meggyógyulsz? Ugye, holnapra, de holnaputánra már egészen biztos?.Vigasztald meg anyut.” Az orvos félresimitja a kislány csapzott haját. Az ágyon, egy táblán néhány sor: Kovács Annika, tüdőgyulladás, és a lázgörbe. Uiolsó pontja eléri a negyvenes számot. A beteg lassan lecsukja a szemét. Alig hallatszik, hogy lélegzik még. Olyan, mintha aludna... Az orvos föléje hajol, az anya, ott, az ágy végénél, megadja magát és hangosan felzokog. Az orvos visszanéz. — Kérem, legyen erős! Mindent megpróbálunk. A nővér sajnálkozna nézi az asszonyt, akiben érthetetlenül kavarog ez az egész mai délután. Még az irodában volt, amikor telefonhoz hívták. — Kovácsáé? — Igen, én vagyok. — A gyermekosztályról Gizi nővér. — A kislányom...?! — Annika rosszul van. A főorvos úr kéri, hogy azonnal jöjjön. — Várjon! Mi történt? — A láza... a láza felszökött. Negyven egész két tized---------Solymosiné kapta el a vállát, a telefon hallgatója le is zuhant és majdnem összetört. Tolnai Feri vízért rohant, Solymosiné egy doszsziévad legyezte. Horváthné az igazgatót tárcsázta, hogy Kovácsnénak a kórházba kell mennie, mert a kislánya (de ezt már csak suttogva merte mondani) haldoklik... Tehetetlen volt, mintha kezétlábát levágták volna. — A férjem — nyögte —i, nincs itthon. Borzafalvára utazott... kétnapos kiszállás. Táviratozni kellene... Solymosiné a postát hívta. — Sürgős távirat, elvtársnő! Diktálhatom? „Kovács György mérnök, Borzafalva, építkezés. Azonnal gyere, Anni rosszul van. A kórházban várlak. Anyu.” — Igen, igen! Feladó Kovács Györgyné, Hajnal utca 12. Könyörgöm, gyorsan továbbítsák!... Aztán még egy telefon a taxiállomásra, és most itt van. Az ágy végébe kapaszkodik, szorítja a vasat olyan erővel, mintha szét akarná törni, pedig csak tartja magát, hogy el ne vágódjon. Borzasztó az egész, Anni lecsukja a szemét és úgy piheg, mint egy fészkéből kiesett madárka, az orvos is csak föléhajol, ahelyett, hogy csinálna már vele valamit, a nővér meg lesi, a nyakát nyújtja, hogy többet lásson — nem lehet ezt bírni, nem, nem! Ügy tiporja le a zokogás, mint a vihar a gyenge fákat. Az orvos visszanéz: — Kérem, legyen erős! Mindent megpróbálunk. Újra a lánykát nézi, látszik, hogy szeretne a bőre alá látni, látni a vergődő kis szívet, forró tüdejét, ahogy kínlódik a kapkodva szippantott levegővel. A kislány arca lángszinű, pici száját a láz furcsa grimaszokba rántja, és már hosszú percek óta nem nyitja fel a szemét, csa/k piheg alig hallhatóan. Az orvos megfordul. Ügy pattognak a szavai, mint a parancskiadás. — Penicillint! Az ápolónő érti. — Igen! Az asszony tétova mozdulatot tesz, mintha a gyerekre akarna borulni, de az orvos megelőzi. — Jöjjön ne maradjon itt — Főorvos úr... — Nem szabad, értse meg!. i. Megfogja az asszony karját, vezeti kifelé, a folyosóra. — Meghal, ugye ?... Az orvos csak vezeti, s nem válaszol. A folyosón éter és a friss levegő keveréke csapódik rájuk. Az asszony egy padra roskad. Gátja, hogy az orvos beszél, mozog a szája, de egyetlen szó sem jut el a tudatá-Koszta Róza: Utcarészlet (tus) ig. Pedig ezt hallotta volna: — Nyugodjon meg. Nem hagyjuk Annit... nem ... Az orvos elmegy. Az asszony ül, némán, meg se moccan. A pad mellett egy fikusz nyújtogatja zöld leveleit az ablakon átnevető napsugarak felé. A folyosó fehérfekete kőkockái ragyogó fényesek. Oldalt a falakon csempe csillog ... és a szemét megint elönti a könny. Görcsös zokogás rázza. összegörnyed a fehér kórházi pádon. — Anni. Anni — suttogja, és mozdul, hogy feltépi az ajtót, hogy lássa, mit tesznek vele, de csak a csend súlyosodik körülötte, s a mozdulat visszahanyatlik, elernyed, meghal. A szemközti falon fürgén ketyeg egy óra. Negyed hat. A kórterem ajtaja zárva. Lassan vánszorognak a percek, míg megnyugszik ismét és nézi az órát. Vár. Makacsul_ elszántan. Két embert vár: az orvost és a férjét. Az orvos nem jön, Borzafalva pedig 120 kilométer, autóval két teljes óra... A kórterem ajtaja még mindig zárva. Fél hat: a remény elfogy, mint az égő gyertya. Már alig pislákol. A kórterem ajtaja nem nyílik — talán másik ajtó is van? ... ködlik fel benne egy gyerekes gondolat, de széttörik hirtelen, mert valaki dúdolni kezd a folyosó végén .,, Az óra ketyeg, ketyeg, soha viszsza nem hozható perceket öntöget az elmúlás zsákjába, a napfény is elmegy, a kórház pihenni készül. Hat óra: ha öt perc... vagy tíz perc múlva nincs itt akkor. — nem, lehetetlen! Autóval kell jönnie! Biztosan kapott kocsit. Miért ne kapott volna? A fikusz zöld levelei szürkébe változnak, és integetnek az elhaló fénynek. Az óra egyhangú. A folyosó üres és szótlan. De most... valaki jön a lépcsőn! Jön, felfelé: hallani, hogy kettesével ugorja a fokokat, aztán itt van, a közeledőnek a körvonalait látja csak-------------------felugrik, — Végre! — és a férfi karjaiba szédül. — Beszélj! Mi van Annival? — Nem tudom__ A főorvosVárok. Órák óta, csak várok. De a kórterem ajtaja még mindig nem nyílik. Felgyúlnak a villanyégők. Mindketten a pádon ülnek, a fikusz mellett, fogják egymás kezét és nézik az ajtó kilincsét. Az óra kopogva számlálja a másodperceket. Valahol messze, talán egy emelettel feljebb ajtó csapódikr és mintha jel volna: egészen besötétedik. Titokzatos éjszaka zörget az ablakokon. Az óra mutatói egyszere nekilódulnak és futnak körbe-körbe ... Időtlen idők óta várakoznak már ... Aztán egy örült szívdobbanás, a kilincs lesüllyed, az ajtó feltárul. Az orvos. A hangja fáradt, fénytelen. — Anni túl van a veszélyen. Megint az előbbi: az orvos beszél, de az asszony nem hallja, úgy érzi, mintha repülne, repülne valahová, mintha kitágulna a fehér, csillogó folyosó és a végén, ott> ahol már égszínkék felhők incselkednek a földdel, ott valahol Anni nevetne, kacagna és nyújtaná feléje kicsi kezét: — Anyu, anyuci! Ezüst György: Napsütötte utca (olaj) Polner Zoltán: Szívetekre bízom... Megolvadnak a fegyverek a napban és a tömegsírok kiállnak hegycsúcsok hajnalperemére. Felkorbácsolják a feledést. Talán halljátok még a törtetés örvényét száraz gallyként ropogó csontok és titokká merevedő éjszakák zizegésében. Talán meghalljátok szavam is, én, aki gyűlölöm a háborút és aki csodálom az életet, nem kiálthatok elégszer: szívetekre bízom őszintén magam. Ne feledjétek a ciklongáz-szívű szörnyeket mert völgyeinkben gyönyörűt és megrázóan újat álmodik mostanában a Béke. Ladányi Mihály: ^Uéíji nuíjuj Órák óta övéké volt az út, s a kormos arcú áradat előtt a város összerezzent. A kapuk bedördültek. A villamoskocsik döglött halakként, sárgán úsztak az emberfolyóval, amely egyre nőtt. A kirakatok báván hunyorogtak. Redőny zörrent, A kaszárnyában vészjel harsant s máris sorakozott az osztag Testvéreim! — mondta elöl egy férfi. — Testvéreim, nyomorral jóllakottak! „A zendülés elöntötte az utcát. Elsöpreni!” Élőn elkárhozottak, csonkák, kiket a gépek összetörtek, börtönlakók, kiket spiclik feladtak, árvái minden emberi örömnek... A csendőrök falak mentén vonulnak, kőhöz koccan a markukban a kardlap: „Ne spóroljátok az ólmot, fiúk.. Eljött a nap! Méhkasként zúg az út, riadt zászlók verdesnek, mint a szárnyak, s a fakó arcok mind tüzesre válnak. „Emberek, itt a Legfelsőbb Parancs. Oszoljatok. Lövünk a rendbontókra!” Feszítővas harapja a követ, a villamos elvágódik az útra. Feldörögnek a csendőrfegyverek. A fájdalom ment végtelen sorokban, hol éhező munkátlanok hada. Ó, régi május, lépted messze dobban. Elszáll, akár a puskapor szaga.
