Békés Megyei Népújság, 1962. április (17. évfolyam, 77-100. szám)

1962-04-15 / 88. szám

/

Szekerczés József: f

APAM HANQJA

Búsan, bánatosan csengett apám hangja, s a sötét, szűk szoba, melynek sarkában pattogva duruzsolt a vaskályha tüze, tele volt dallamával. Kiesd voltam akkor, értelmét nem foghattam fel a dalok' szövegének, de valahányszor körülültük a kályhát, és a kivetődő fényben feszülten figyeltük apánk szájának alig látható mozdulását, lelkemben nyugtalanság támadt. Térdénél ültem, melyre izmos, erős kezét támasztotta, s a legkisebbek hízelgő tekintetével néztem rá. Hogy végére ért egy-egy dalnak, Ijesztő üresség tátongott bennem, mintha valami fontos érzés hullott volna ki szívemnek legmélyéből.

— Még egyet! — kértem türelmetlenül, rajongással a hangomban és apró kezemet ráfektettem hatalmas, meleg térdére.

— Elég lesz mára — mondta, s munkás életének minden nehezítő súlyával a tagjaiban lassan felemelkedett. Néhány hasábot vetett a hamvadó tűzre. Aztán vísszaereszkedétt a kanapéra, s engedve a legfiatalabbik óhajának, újrakezdte szép zengésű hangján.

Olykor- benézett hozzánk egyikmásik szomszéd, s apámat megakasztotta a dalolásban. Hiába nem mozdult a részére készített székről, csak a lelkében hozott súlyos szavak kiöntése után, tiszteletére anyám soha sem gyújtott világot. Szegény helyen ilyesmi nem esik zokon.

Hanem én igen mérgelődtem, mert hogy miért jön valaki olyankor, mikor a szép dállamok édes hullámzásában élem világomat? Szófián haraggal húzódtam el apám térdétől, és elálltam a vendég arcára vetődő fénysáv útját, hogy neki meg abban ne lehessen gyönyörűsége. Hogy távozott, apámat rá lehetett bírni még néhány dalra. Sokszor úgy szenderedtümk álamba • kályha mellett vacsora nélkül.

Egy kora őszi szombat délutánon apám fáradtan érkezett az uradalomból. Szemében szokatlan, nehéa ború ült, arcán megmélyültek a redők, és elcsigázott testét úgy engedte le a magas támlájú ddófaszékre, mint mikor az ember alamizsnát lök a koldulónak. Izzadtság szagú, asíroe kalapját feljebb tolta fején, és a sarokba bámult.

— Hát meggondoltam! A keserves istenét ennek az áldatlan világnak! — fakadt ki keserűen, s le sem akasztotta válláról a tarisznyát, melyben mi madárlátta kenyér után kutattunk, ahányszor csak hazaérkezett.

Csendes és szorgos természetű anyánk épp°n tarhonyát készített télire. Arcvonásai semmi változást nem tükröztek, ahogy fel emelkedett asztal fölötti gömyedéséből.

— Hogy mondhatsz ilyet a gyerekek előtt?! — fordult apámhoz szemrehányással a hangjában.

— Hogy mondhatok?! — csattant a nagy szál ember hangja, s nyakán megduzzadtak az erek. — Ezt még kedive szerint teheti az emberi

— De akkor se a gyerekek fülének! így is elég pocsékul beszélnek már kicsi létükre — berzenkedett anyám, és a bátyámra nézett, nyilván nem minden ok nélkül. Mert ő volt köztünk az, aki mintha a fák' madaraitól tanulta volna a káromkodást.

Szüléink néhány szót váltottak még egymással, s akkor kerekperec ránkparancsoltak, hogy menjünk ki az udvarra, semmi szükség nem magyarázza a szobában létünket. Kiódalogtunk, s győzhettünk elmélkedni afölött, hogy apánk miért emlegette olyan nagy haragosan az Isten nevét, mit' gondolt meg, és végtére is mi okból rakták ki mind1- hármónk szűrét? Nyugton azonban nem maradhattunk. Míg ott bent ők a füleinknek tiltott beszélgetést folytatták, addig bátyám és én ostort fontunk a kirumpliverem mögött. A padlásról húztuk le apám csizmaszárát, abból hasítottunk bőrcsíkokat. Hiába mondogattam Sanyinak, hogy voltaképpen azt nem szabadna, komoly verés járhat érte. Rám se ügyített, hanem azzal büszkélkedett, hogy olyan éles a bicskája, amilyen az enyém világéletemben nem lesz. Már félho(Szekerczés József elsó regénye ez év második negyedében jelenik meg a Magvető kiadásában, BÖZSELiNO címmel. Ez az Írás most készülő újabb regényének egy reezlete.)

mály borult az udvarra, mégis olyan ügyesen jártak az ujjai, mint a motolla.

Nővérünk, Irén elcsavargott valahová, s csak a teljes sötétség beálltával vetődött haza. Nem kérték tőle számon a távolmaradást, holott máskor emiatt kukoricán kellett térdepelnie. Igaz, hogy akkor a zöld barack leverése is nyomott a latban.

Akkor este nem hallottuk apám szép, nótás hangját. Másnap büskomoran kelt, elment valahová, még komorabban tért haza, s egyáltalán nem úgy viselkedett, mint vasárnapokon szokott. Pedig 6zép volt az idő, verőfényesen és melegen tűzött a nap, mintha minden maradék erejét apám felvidítására akarná pazarolni.

A karikás már elkészült, Sanyi be is kente kamrából 'opott zsírral, hogy ne töredezzen. Harsból font hosszú csapót kötött a hegyére, aztán úgy eltűnt, hogy sehol 6em találhattam. Sokáig hevertem a

krumplis verem oldalánál, talán szúnyítottam is kicsit, amikor pattant mellettem bátyám karikása.

— Megijedtél, mi? — mosolygott huncutul, s maga is letelepedett.

— Nem — s úgy tettem, mintha egyáltalán nem érdekelne az 6 karikása. Láttam, hogy szomorkodásba ejti egykedvűségem.

— Tudok valamit — húzódott közelebb, és nagy titokzatosan az ajtót figyelte.

— Mit?

— Elköltözünk.

— Mi az?

— Hát még azt se tudod1? — nevetett lenézően. — Annyit jelent az, hogy elmegyünk lakni.

— Nem igaz. Hová mennénk?

— Hóvá? — ismételte a kérdésemet — Padmaj osra.

Aztán mindent elmondott szóró' szóra. Hogy most hallgatta ki éppen apám ék beszélgetését az ajtó előtt. Ók mondták maguk, hogy eladják a házat, és apám beáll béresnek. Elköltözünk. Kocsi jön értünk, urasági.

— Ezért nem dalolt apám tegnap este?

— Máma se fog. Meg holnap se — válaszolt Sanyi magabiztosan. — Nagyon rossz kedve van.

Nellezen vártuk a költözködést, melyről szüléink egyáltalán nem nyilatkoztak. Irénnek is elárultuk titkunkat, mire ő olyan nyugtalan lett, hogy majd a bőréből bújt ki. Hanem a jelekből következtettünk, hogy nem sok idő van már hátra. Gyakran menesztettek bennünket az udvarra, hogy mire való folyton a szobában lógni, és ott tátani a szánkat? Egyszer meg kisétáltak a kertbe, s ón éppen a seprűfű között hevertem. Ügy s épp égték egymásnak,

mintha a szőlőtőkék árulásától tartanának. Néhány szó mégiscsak eljutott az én fülemig.

— Holnap elmegyek fogatat kérni — mondta apám, s leszakított egy sárguló szölölevelet.

— Elég lesz egy kocsi? — aggodalmaskodott anyám.

— Bőven — kapta a megnyugtatást. — Csak ezek a gyerekek ne volnának! — hallottam a mély sóhajtást, s amint betértek a szobába, megkerestem Sanyit, eldicsekedtem neki, hogy valaminél fogva tényezők vagyunk a háznál.

Esős, október végi napon állt meg házunk előtt a hosszú, széles kerekű urasági kocsi. Akkor szóltak nekünk először a költözködésről. Apám a lelkünkre kötötte, hogy rendesen viselkedjünk, miközben a fenyítések minden elképzelhető fajtáját emlegette. Meghúztuk magunkat, figyelmünket lekötötte az ócska bútordarabok felpakolása. Segítettünk is, amiben csak lehetett. Apám a padlásról hordta a limlomot. Egyik forduló után odaszólt Sanyinak:

— Gyere csali!

Bátyám készségesen ugrott közelebb, mint jó katona, ha parancsra vár.

— Tessék! — mondta a költözködés lázától kipirult arccal.

— Hol van az a karikás, amit nálad láttam?

Sanyi megrezzent, hirte'en fakóra vált az arca, s rekedten, nyögdécselve mondta:

— Nem az enyém volt.

— Hát kié? — szólt rá apám erélyesen, és élesen fürkészte bátyám szemét, melyben a gyorsan támadt riadalom ide-oda dobálta a golyókat.

— Az Anosin Pityué.

— Hazudsz! — s már emelkedett is a vastag kéz, hallatszott a pofon csattanása, mire én ijedten kerültem távolabbra.

Megkerült aztán a karikás. Sanyi húzta elő a cirokszárkévéből, és apám ráismert benne a csizmaszárra. Folytatása a pofonnak nem volt, s bátyám ennyi útravalóval teljesen elégedettnek látszott.

Magas, széles vállú ember jelent meg az udvarban. Haja bagárfekete, arca ragyái, mint aszályos nyárban a görögdinnye. Rövid ideig alkudoztak, majd annyi pénzt, számolt le, hogy életemben eladdig nemigen láttam többet. Apám tartotta kérges tenyerét a papírpengők alá, anyám meg sírt.

— Mért sír anyu, mikor annyi pénzt kaptunk? — kérdeztem Sanyitól nem kis csodálkozással.

— Biztosan jólesik neki! — mérgeskedett az, s borúsan nézett rám.

a pof,on utáni kárörvendésemért;

még mindig neheztelve.

Elképzelegtem, hogy mivel is járhat rámnézve ez ,a költözködés. Apám ijesztett fel azzal, hogy a hónom alá nyúlva magasra emelt. Hittem, mókázik velem, mint egészen kicsi koromban, amikor a levegőbe dobált, s elkapott, ón meg vlsongtam játékosan. Hanem most a kocsi tetején találtam magam. A bútorokon. Szédültem kissé, s lepottyanástól tartottam, de csakhamar megszoktam a magaslatot. A falu végén már ügy néztem le a járdán gombozó gyerekekre, mintha én lennék a legnagyobb úr a világon. ök pedig, akik itt maradnak, és nem részesednek a költözködés magaslati gyönyöreiben, csak az én alattvalóim. Szerfelett dagadt a mellem azért is, hogy nővéremet és bátyámat nem tették fel a kocsi tetejére. Kutyagolniuk kellett nekik, lenéző mosolygásomtól sújtva.

— Ilyen utat már gyalogszerrel is ki kell bírnotok! — öntötte beléjük az erőt apám Indulás előtt, mivel látta, hogy homályosodik szemük a vágyakozástól oda fel, ahol én vagyok.

Bírták is ök a gyaloglást. Ügy csapták maguk körül a sarat, mint a hujdermóntkő. Magam egyenrangúvá váltam a lovakat hajtó kocsissal, aki egyre biztatgatta a dereseket, és időnként nagyot cserdített a fülük közé. Hatalmas testű vaskos ember volt, recsegett alatta a sokéves szekrény. Abban lelte szórakozását, hogy hátra-hátráfordulva, kemény barackot nyomott a fejem búbjára. Én untam ezt, s a kobakom is beléfájdúlt.

Apám és anyám hallgatagon ballagtak a rakomány után, néha szóltak egymáshoz, de hangjukat elnyomta a kocsi nyékergése, s a lovak lépteinek cuppanása. Testvéreim üggyehbajjal mozogtak előre, bokáig süppedve a sárban. Régen elbúcsúztak már kezdteti igyekezetüktől. Egyre faggatták anyámat, hogy messzire van-e még?

— Ott ni, ahol az a áok fa van. Meresztették is a szemüket, de nem jutottak túl sokra, mert akármerre néztek, fát láttak mindenütt, rengeteget. Sanyi a nyakéba akasztott kék vászon iskolatáskájává botladozott a kocsi oldalánál. Megfelelő távolságot tartott apámtó', nehogy annak eszébe jusson valami, és útközben rögtönződjék a csizmaszár végleges elszámolása. Kezében szorongatta sallangos karikásét, néha halvány mosollyal simította végig, mintha mór méltóan bűnhődött volna érte.

Ugyancsak torkig lettem az utazás élvezetével. A kocsi ístenlgazából összerázott. Meg az a .teménytelen barack is, melytől szín te megdagadt a fejem! Pofáivá határánál már szívesen leszálltam volna, hogy együtt meneteljek a testvéreimmel. De nem mertem szólni. Szégyelltem magam. Még mondták volna, hogy azt a kis kocsikázást ee bírom ki? Am a készülődő félhomályban bontakozn kezdett a padmajosi házak szigorú mozdulatlan rendje.

Alacsony, széles ember fogadott bennünket. Bajusza hosszú volt és koromfekete. Azonmód letegezte apámat.

— Na, hát megjöttetek?

— Meg — ejtette ki apám a szót egykedvűen.

— Akkor hát pakoljatok >e. Siessetek, mert a lovaknak is enn kell. Hol lődörögtetek Ilyen soká lg? — fordult a nagytestű kocsis hoz-Az megrezzent, mintha hidegtő borzongana, bűntudatosan sütötte le a szemét, s a világért sem tekin tett volna a hegyes bajusz irányába Olyan gyáván viselkedett, hogy mo solyogni lehetett rajta. Mintha nem is ö ültette volna a fejem tetejére vaskos barackokat. Akkor pensze nagy legény voltl Most hallgat mint lapu a kerítés tövében.

— Rossz az út, tekintetes úr. Fe neketlen a sár — válaszolt apám megszeppent kocsis helyett, mert már maga is unta a hallgatását.

— Azért Igyekezhettetek volna jobban is. Sár... az még nem ok

Felháborodással bámultam tekintetesnek nevezett em bérré. Még letegezi az én apámat Pedig mennyivel alacsonyabb! A fe je tetejére lehet látni. Melyik a szé le, melyik a hossza: csak közelrő állapíthatni meg. Lapos a feje. De csizmája az van neki! Milyen fé nyes! jól elkerülte a sarat! Fácán kakas nyakáról vágott cifra tollazat Is van a kalapja mellett.

Hanem olyan szép hangja, mint az ón apámé, biztosan nincs neki!

MILYEN ÍZŰ

háromcsillagos limonádé ?

.. . Aiki nem kóstolta még, az nem Is tudja! Honnan is tudhatná? Én is pénteken este jöttem rá a megingathatatlan igazságra, amikoris kötélidegeimet még inkább megerősítve, rettenthetetlen bátorsággal beültem egy színházi zsöllyébe, hogy részese lehessek Limonádé Joe oroszlánszívű pisztolynok tragikus, zenés-táncos történetének. A színhely a Jókai Színházon kívül lehet-e más, mint a legvadabb nyugat, időpontja pedig a ponyvaregények írásának és fogyasztásának fénykora ...

De most már komolyodjunk meg egy kicsit, mindenre elszánt Olvasóm —, mert ezt a bohózatot meg kell nézni, és az utolsó pisztolylövés és a finálé hét halottja után elgondodkozni: micsoda szellemi fertővel traktálták az embereket, elsősorban az ifjúságot azok a hírhedt kultúrpolitikusok, akik valamikor ezen a vadászmezőn okoskodtak, és hazudták ábrándozó, soha el nem érhető illúziókat a testi-lelki nyomorúságban szenvedőiknek. ' Mert Jiri Brdecka Limonádé Joe című bohózata (melyet magyar színpadra Szendrö József és Zsigó Károly alkalmazott), azért íródott, és azért elevenedett meg (elsőnek az országban) a Jókai Szín ház színpadán, hogy emlékeztessen is egy kicsit, ugyanakkor pedig jócskán lerántsa a leplet a hírhedt cowboy-történetek nevetséges hazugságáról és lehetetlenségéről.

A kritika dolga — és a közönségé is —, hogy eldöntse: sikerült-e művészeinknek ezt a célt elérni, és ha igen# mennyire, milyen hatásosan?

Nos, az értékelés pozitív: sikerűit; Azon ne csodálkozzunk, hogy a darab meséje vérszegény, jóformán semmi — a cowboyregények talán tartalmasak voltak? (Még leírni is vétek a „tartalom” szót, ha ezekről a sárga ponyvákról beszélünk.) A darab tehát az ilyen kiagyalt, üzleti mérlegen kiméricskélt, és a banalitás lombikjában összefőzött történeteknek a kigúnyolása. Minden végletekben jelentkezikj szerelem, ha-lál, kegyetlenség, csöpögő érzelgősség, borzalom — ki, mit szeret és kíván (?!) — minden pontosan megtalálható, akár azokban a sárga fedelű csinálmányokban.,

Solti Bertalan Kossuth-díjas, a tragi* kus bohózat rendezőjének elképzelése kitűnő, á játékot a mesterkéltség határáig viszi, és a felszabadult, rengeteg ötlettel teli komédiázás megteremtése az ő érdeme. Művészei jól értették# mit akar és néhány stílusában remekül eltalált alakítás a szűnni nem akaró kacagás állandó'ösztönzőjévé válik; Buss Gyula mindent „kihoz” Limonádé Joe alakjából, amit csak lehet, parodizáló kedve túláradó — különösen a második részben ellenállhatatlan. A komédiázás stílusát szinte hibátlanul; sok-sok ered/;ti ötlettel gazdagítva tette magáévá Lőrinczy Éva, aki Winnie; vadnyugati szőke szépség szerepét kapta a rettenthetetlen rendezőtől, Sold Bertalantól, aki még Horace, a kegyetlen és félelmes hírű pisztolynok és zsugás életre keltését is vállalta és oldotta meg a tőle megszokott igényességgel, melynek legigazabb eredménye az, hogy éUhisszük: ilyen Horace nem volt soha, nem is lehetett, mert a ponyva figuráinak annyi köze van az élethez, mint Tornádó Lou emlékkönyvének — mondjuk — Hamlet dán királyfi édesatyjához. (Talán csak nem sántít ez a hasonlat is?!) Apropó, Tornádó Lou! Bronzvörös omló haj, hoszszú vörös körmök, vérpiros száj, testhez simuló csillogó zöld ruha és egy egészen kiváló színművésznő: Szende Bessy — és az élmény máris a miénk. Lankadatlan komédiázó hangulata, új és új villanásai fémjelzik ezt az alakítást. És a többiek? Beck György Winnie atyjának súlyos szerepében találó, de mindenki érti, hogyan és mikor kell a közönség nevetőizmaiba lőni az ötlet-ólmokat: Déry Mária, Székely Tamás, Környei Oszkár, Kürti Lajos (! = külön dicséret) Győry Emil, Borhy Gergely ugyanúgy, mint Basa György, a prológ. Igen jók Suki Antal díszletei, és a színlapon fel sem tüntetett koreográfus kitűnő táncokat produkált. Bárkányi Pál, a zenekar vezetője zeneileg alapozta meg az előadás stílusának egységét.

Egyszóval: minden jó? Hát azt nem mondhatnánk. De a vállalkozás merészsége és a siker, plusz egy bontakozó műfaj, mely további lehetőségeket is felcsillant más témák, más mondanivalók formai megjelenítésére — elismerést érdemel.

. . . Ezért ízlett péntek p háromcsillagos limonádé.

Sass Ervin