Békés Megyei Népújság, 1962. április (17. évfolyam, 77-100. szám)

1962-04-30 / 100. szám

Üzenet versekre SZ. K„ ENDROD. — Csalódás, Kedve­sem anyja című versel — hasonlattal élve — olyanok, mint az az asz­tal, melyet készítője nem azonos mi­nőségű faanyagból állított össze. Az értékes ében-, dió- és hasonló mellett közönséges puhafa is akad, a válogatott szavak, költői kifejezések mellett gyen­gébbek Is. Egységes fajsúlyú, stílusú és értékű versalkotásra törekedjék. M. GY., BÉKÉSCSABA. — A hősök emlékére, írj otthonok, Még nem késő című verseiről az a véleményünk, hogy úgynevezett '„direkt fogalímzásúak”, vagyis ha a rím és a — nem egyszer döcögős — ritmus nem jelezné, hogy írójuk versnek szánta őket, prózában is rögzíthetők lelhetnének, B. L, MEZÖKOVACSHAZA. — A „Schanson“ (nem német, hanem fran­cia kifejezés, tehát helyesen „Chan­son”) érdekes versféleség, mely költői tehetséget tükröz, csak éppen nem tudjuk hová sorolni, mert chanson­nak nehézkes, költeménynek könnyű ritmusban, fogalmazásban egyaránt. Slágerszerzőknél próbálkozzék vele. M. J., DÉVAVANYA. — Március 8. nőnapi köszöntő című írása a csasztus­­kák családjába sorolható. Ismerősök, munkatársak meghitt körébe való, új­ságba nem. Felénk forduló bizalmát köszönjük. Egyéb, közhasznú, Írásait szívesen látjuk, 3. E„ BÉKÉSCSABA. — Máról sző­nek regét majdan földön új népek, Ta­vaszt zengi földünk tája című rigmu­sait, sajnos, nincs módunkban közölni, mivel nem eléggé versszcrüek. Régé­szeti kutatók és Algéria egyik hős Ifjú szülötte című írásaihoz hasonlókat pe­dig a múltban már közöltünk lapunk­ban. S. E„ PUSZTAOTTLAKA. — Versei­ből alkalomadtán szeretnénk egy-egy sikerültét közölni, azonban, jelige alatt — aihogy kívánja —« nem tehetjük. W. S. GYULA. — A kezdő, de bizta­tón Induló verselök erényei és gyengéi keverednek Írásaiban. Témaköre szé­les, látszik, bogy az élet minden moz­dulása érdekli. A szükséges versírói rutin és a még költőrbb megoldások elérése érdekében azt ajánljuk, hogy közben szakadatlanul tanulmányozza a mai magyar és külföldi versirodalmat. I. T„ GYULAVÁRI. — A W. S.-mek szóló üzenetünket ön is megfogadhat­ja. Amennyiben úgy érzi. Jobb elbe­szélő, mint költő, anélkül, hogy a vers­írással, mint kedves, hasznos időtöl­téssel felhagyna, próbálja ki erejét a prózairodalom terén is. A „Sárga Sá­tán” című alkoholizmus-ellenes versé­ből, Ilyen tárgyú Írásunkban szívesen idéznénk. Egyébként igen hosszú és mint vers még nem eléggé kiforrott, azonban idézetképpen jó kiegészítője lehet az a&kohoiizmus ellen írandó cikknek. V. B., BÉKÉS. — A helyes témát kis­sé szólamszerüen fogalmazta meg Ifjú proletár dala című versikéjében. CS.SZ.P-I BÉKÉSCSABA. — Édes­apám című versét visszatartottuk a vá­logatásra szánt anyag részére. U. L, GYULA. — Nyújtsd kezed el­­mű írása versformában rögzített pró­­za. V, L. SZARVAS. - Üt a jövőhöz el­­mű dolgozata jő anyagot szolgáltatna egy, a békeharcról szóló vezércikkhez. Véreként semmiképpen sem fogadható A, a legnagyobb jóakarat mellett sem. M. L BÉKÉSCSABA. — Elég volt, Szabadságot Kongónak, Kubikosok — mindhárom írásának tiszteletre méltó, szép a témája, ám ahogy „versbe” foglalta őket, az Iskolapéldája annak, hogy miként nem szabad verselni. Arra, hogy miként lehet és kell, ezer és ezer példát találhat verskötetekben, irodalmi folyóiratokban, klasszikus és mai ismért költők műveiben. p. L — Csupán nevének kezdőbetűit közölte, több adatot nem, azonban ez is elegendő ahhoz, hogy A tűsarok és a Vendégek című verseiről röviden nyilatkozzunk; az előbbit küldje el a Ludas Matytaak, tartalmilag és hang­vételéiben vicclapba való, a másik kedves hangulatú, de amolyan „pósa­­bácsisan" naiv csengésű, és kissé ki­dolgozatlan. M. S. SZARVAS. — Egy szebb jövő hajnalán, Éva almája, Szerelem — az ilyen és hasonló című témákat már sokszor megírták és jobban, színvo- 1 halasabban, igazi költeményként Gondoljon csak a legismertebbeknek: Petőfinek, Aranyinak, Adymak, József Attilának, s a mai — irodalmilag elis­mert poétáknak — politikai és szerel­mi költészetére. Ha egy vereiró nem­hogy ugyanazt, de gyenge alkotást nyújt át a mának, mi abban az új, a több, a haladottabb? Pedig az olva­só mindig többet, újszerűbb mondani­valókat vár a ma íróitól, költőitől, mint a tegnapiaktól, ez természetes. z őrs harckészültségben vár­ja a parancsot. A járőrök percnyi pontossággal indulnak, az épületben pedig mindenki vég­zi megszokott feladatát. A pa­rancsnok kora délután óta nem mozdul a telefonkészülék mellől, íróasztala közvetlenül az ablak mellett áll, elláthatna egészen a határig, ha nem kezdődne az épü­lettől vagy nyolc—kilencszáz mé­terre az a fiatal tölgyerdő, mely mindjobban terebélyesedve, egy­re marconább fákkal teletűzdelve ballag át a túloldalra is. Az árnyékok lassan megnyúl­nak, olyan lesz a levegő, mintha szürke színűre festették volna. A határon túl a hegyek hósapkája még villan néhányat, aztán csak a hold mosolygó karikája világítja meg ezt a hegyes-völgyes, folyó­­csalitos birodalmat. A parancsnok látja ezt, de most nem tud gyönyörködni ben­ne. Csak azért néz ki az ablakon, hogy az erdő fáinak hegyén át­fusson tekintete odaátra, ahol ké­szül valami. Hogy mi, azt nem tudja pontosan. A telefon hallgat. Esteledik. A tölgyes szélén köny­­nyű fátyolként libeg az egyre jobban sűrűsödő köd. A falon ke­tyegő órára néz. Hat óra. Négy órája várja a további parancsot, és semmi. Csak a monoton óra­ketyegés ...'. Akinek éppen más dolga nincs, az a klubszobában sakkozik, do­minózik, vagy rádiót hallgat. Mint akármelyik este, de mégsem ugyanúgy. Becze határőr a sakk­tábláról azt gondolja, hogy az bi­zony nem más, mint a folyó völ­gye, és szemben, ott, a fekete csa­tasor ügynökök légiója, akiket meg kell semmisíteni!... A do­­minózóknak, ahogy a kis téglala­pocskákat hosszú, kígyózó vonal­lá rakják össze az asztalon, egy villanásra a határ jut eszükbe, a határ láthatatlan, kígyózó vonala, ahol büntetlenül senki nem lép­het át... A rádió mellett csak Szántó Pista ül, az őrs legjobb rajparancsnoka, szolgálatban: Szántó tizedes elvtárs. Ül, csavargatja a rádió gomb­ját, aztán egy hangulatos, köny­­nyű muzsikánál megáll, kicsit hátradől a széken és hallgat csen­desen. Iszonyú rossz kedve van. Behunyja a szemét. így köny­­nyebb. Rágondol. így jobb... (— Szervusz, Katinkám... Ha­ragszol?... Hiába, nem lehet mindig úgy, ahogy szeretnénk... Sajnálom, nagyon... Még csak üzenni sem tudok, hogy ne menj ki a kiserdőbe, mert nem leszek ott. Nem szabad duzzogni, szép is lenne, ha a tanító néni csak úgy egyszerűen sírva fakadna! Nem is értem, hogy jutott eszed­be ez a mai séta? És éppen ott, az erdőben, a falu alatt... Még nem mondtam ma? Édes ... Kell ezt mondani?... Talán íe..J — Riadó! Szempillantás müve, hogy a fe­kete csatasor, a dominó-határ, és Katinka tanító néni volt-nincs! És alig telik el néhány perc, már fegyverrel a kézben sorakoznak eligazításra. A tölgyerdő felett köd gomo­lyog, és úgy csurog a fák közé, mint sajtárba a tej. A parancs megérkezett. Most már tudják, hogy nehéz éjszaka vár rájuk. A géppisztoly acélja is hidegebb a szokottnál, a köd csurog, csurog, hallatszik, hogy a fák dermedten húzzák össze magukat. A parancs­nok fejében százféle gondolat ci­kázik. A feladat nem könnyű. És különös... Amikor végez az el­igazítással, újból megcsörren a telefon. — Bozsó százados jelentkezem! — Értettem. Szokatlan útvona­lakon ... Értettem alezredes elv­társ. Az erősítés útban. Jól hallatszott, hogy a vonal túlsó végén az alezredes leteszi a telefonkagylót, és élesen kattan a készülék. — Szántó tizedes! — Parancs! — Hozzám!... A parancsnok tudja, hogy Szán­tó ismeri legjobban a környéket. — Különleges feladatot kap. Járőrtársával 18 óra 30 perctől szokatlan útvonalon teljesít szol­gálatot. Az útvonal a következő: Szabó bácsi présháza, az ország­út melletti cserjés a 159-es kilo­méterkőig, a falu alatt egészen a kiserdőig, onnan... Szántó Pista arcán pirosság hú­zódik egyre feljebb. Mintha a parancsnok hangja helyett Katin­ka csengő kacagását hallaná: Ugye, hogy eljössz a randira, rossz fiú? Ugye látod! Katinkát nem szabad megszomorítani... — Érthető, Szántó elvtárs? — Értettem, százados elvtárs. Amikor Varjú Bercivel, az őrs mókagyárosával kilép a kapun, az ezüstképű hold éppen a tejszínü köddel kacérkodik. — Hát akkor rajta — dörmögi Berci, és hűsé­gesen követi parancsnokát. A hold tovább cicázik a köddel... Jó dolga van, más gondja sincs. Három kilométerrel nyugatabb­ra puha járású luxuskocsi fordul be egy dűlőúton, aztán csende­sen megáll. Két férfi ül benne. A műszerfal sárgás fénye megül az arcukon. Az egyik fekete svájci­sapkát hord, a másik puhakala­pot. A kalapos ül a volán mögött, karórájára néz, aztán halk katta­nás hallatszik. — Old boy, figyelem! Old boy, figyelem! Hall engem? Vétel. Hangszórórecsegés, elnyújtott halk füttyök. Aztán egy távoli hang. — Itt old boy. Itt old boy. Minden rendben. Zóna: suhogó, nádtető, háromszáz. Jel: kettőske­reszt. Vétel. A kalapos adásra kapcsolja a kis hatósugarú rádiók — Oké. Végeztem! Űjabb kattanás. — A fiú jól dolgozott. Az anyag a falu melletti erdőben, egy öreg tölgy odvábán van, háromszáz méterre a legszél­ső, nádtetős háztól. Kettőskeresz­tet vésett a fa kérgébe. El sem té­vesztheted. A svájcisapkás dünnyög vala­mit, aztán érthetően folytatja: — Mit gondolsz azok, odaát... — Marha — szitkozódik a kala­pos —, ha nem volnának, akkor átküldhetnénk érte egy kölyköt is! Berezeltél? Negyed nyolc. Mozgás, fiam, nem sétakocsikázni jöttünk! — Oké — szívja a fogát amaz, és kiszáll a kocsiból. — Itt várlak. Ha bajba keveredsz, ne sajnáld tőlük az ólmot. — Oké — mordul még egyet a sváj­cisapkás, és alakja belemosódik a ködbe, mely úgy csurog a fák kö­zé, mint sajtárba a tej... — Ez a hideg olyan nagy, hogy a fülem majd lefagy — költ egy rigmust kapásból Varjú Berci, és kuncogva nevet rajta. Szántó megáll, felhúzza a köpenye ujját. — Negyed nyolc múlt öt perccel — mondja, és szigorúan néz Var­júra. Ritkul a köd. Már az or­szágút melletti cserjésben járnak, és a földre szállt felhő foszlá­nyokra szakadozva úszkál a ko­pasz bokrok felett, míg egy erő­sebb szélroham elkergeti a hír­mondót is. Fél nyolc: a köd már a mélyeb­ben fekvő részekről is eltűnik, az égbolt kitisztul, és csillagok pis­lognak lefelé. Katinkát látják meg legelőször. Ott ül egy tuskán, kabátját dideregve összehúzza és vár. Szomorú, hiszen hogy elter­vezte ezt a mai estét! A sétát, hogy majd összesimulnak, és fagy­csípte avar sóhajtozik a lábuk alatt. És beszélgetnek sokat, min­denfélét ... A faluszéli erdő fáiba is bele­kap a szél. Észak felől jön, később már vágtat, zúg és jajgat is, meg­hajolnak előtte a fák. Katinka el­indul a falu felé. Már úgysem jön a fiú, és — csodálkozik ezen — egyszerre félni kezd, egyre job­ban félni ... Lehet, hogy csak a szél zúgása ijeszti, mégis fél. Háromnegyed nyolc lesz öt perc múlva: a járőr az erdő alá ér. A fekete svájcisapkás mereven tapad egy fához. Körülnéz. A sö­tétben is meglátja az odvas töl­gyet, és fejmagasságban a törzsé­be vésett kettőskeresztet. A jár­őr feszülten figyel. Katinka gyor­sít, szeretne már kijutni a fáJc közül, a szabad ég alatt már nem félne úgy. A svájcisapkás eléri a tölgyet. Öblös odvába nyúl, a ke­zében fémes tok villan, s már osonna is vissza, amerre jött. Háromnegyed nyolc: Szántó megpillantja Katinkát. Varjú a. svájcisapkást. A svájcisapkás a lányt. A lány senkit. Az idegen pisztolyt ránt. Döntőt: ha a lány észreveszi, lő. Katinka siet. Rózsaszín nylon kendője röpköd a szélben. A nagy tölgy felé tart, ott visz el a csa­pás. A svájcisapkás látja, hogy már nem bújhat el a lány elől. Nem teketóriázik. Felemeli a pisz­tolyt ... az acél holdfénybe ütkö­zik. Szántó felhördül, de még bár. mit is tehetne; tompa csattanás, sikoltás, s Katinka elzuhan a fagycsípte, sóhajtozó avaron. A svájcisapkás menekül. Dübögve rohan a fák között a határ felé, míg le nem sújtja egy rövid so­rozat. Nyolc óra. Katinka felnyitja a szemét. A bal karján csupa vér a kabát... De azért szólni tud. — Mégis eljöttél, Pista? És amíg el nem sötétedik a vi­lág, mosolyog. Már nem fél, és fájdalmat sem érez. Azt sem érzi, hogy a fiú a karjaiba veszi, és fut vele a falu felé. Vajnai László: Szüntelen-új május Az árnyékok mint barna üveggolyók a hajnal meredek lejtőjén legurulnak a tegnap mélységébe s a Ma utasai elindulnak a szüntelen-új mindennap felé s az élet ahogyan erekben a vér fákban a nedv újra s újra kering valami megbonthatatlan örök törvényszerűség szerint. Kifeszített kék szárnyain lebeg a világ. A Földön gyárkémények füstgomolyagjai összecsókolódznak és feljön a Nap! És indul a reggel, sugársereggel, és mindent beragyog a májusi fény S a nép a nép, mint a tenger... Jó reggelt Ember! Es kenyér.

Next

/
Thumbnails
Contents