Békés Megyei Népújság, 1962. március (17. évfolyam, 50-76. szám)
1962-03-04 / 53. szám
BOZENA NEMCOVÁ S&AZ ÉVE HALT meg Bozsena Némává, a legnagyobb cseh írónő. Az év■rdulót megilnneplik az egész vttám: a Béke-Világ tanács és az WESCO világ-kulturális évfordulónak lilvánitotta. Negyvenkét évet élet, s azon a rl*g, fagyos januári napon, amikor emcova testét örök nyugalomra heezték, még a leghívebb tisztelői -.m sejtették, hogy olyan óriást tenetnek, kinek a müvei túlszárnyalják és túlélik valamennyiöjükét. Nem tudták a Lóvásártéren (mai Vencel tér) vitatkozó és sétabotjaikkal ágáló polgárok, de még a „Három hársnál” vendégei sem, ahol Nemcovát utolérte a végzetes betegsége, hogy olyan 'embert földelnek el most, aki a saját akarata, érzései szerint élt és cselekedett, kinek szíve oly érzékeny volt mind a magánélet, mind a társadalom visszásságaira, bajaira, mint a szeizmográf. Életműve ma is korszerű. Hitt az emberben, bízott az igazság győzedelmes erejében. A korabeli cseh irodalom kovásza volt, családi életének és a Bach-korszak nyomasztó levegőjének két szörnyű malomköve között őrlődő élete az emberiség szebb jövendőjéről álmodott. „Azért vagyok, hogy szeressek, s nem azért, hogy szánjanak” — vallotta. Az élet nehézségeinek gyógyírját kutatta, de művét nem szánta ópiumnak. Egyik levelében kíméletlenül leplezi le a társadalom heréit: „Dúsan rakott tálak, teli poharak mellől nagyon kényelmesen lehet erkölcsről prédikálni, szépen fuvolázni a nyomorról és az ínségről, ha az ember jóllakott, s kényelmes karosszékben pihen.'’ Ezért nevezhette Julius Fucsik olyan asszonynak, „akiben egy harcos forradalmár szíve dobog." EZT AZ ASSZONYT, ki szenvedélyes leikéből csakúgy ontotta, árasztotta a szeretetet, a jóságot, az élet nem ajándékozta meg a szépség és a boldogság gazdagságával. A röpke varázsos gyermekkor után « házasélet minden keserűségével riasztó és kietlen sorsot nyújtott neki. Férjét, Jozef Nemecet állandó balsors kísérte, tizenháromszor költözködtek, mert nem tudták kifizetni a lakbért, s a gondokhoz járult a négy gyermek felnevelése is. E zakla. ít, hányódó élet A test és a lélek E. Kovács Kálmán aforizmáiból Korunkban a boldogságnak hét pillére van: a szabadság és kivívása, a jólét és megteremtése, az egyenlőség és az érte való küzdelem, a kultúra és meghódítása, a munka, az alkotás öröme, a szerelem és a szép családi élet, harc a békéért és a béke áldásainak élvezése. A boldogság oszthatatlan: az emberek és a népek csak együtt lehetnek boldogok. • Fanklin Benjámin szerint az ember szenszámikészítő, Hivarol szerint tűzgyújtó állat. Mindkét meghatározás csalt faj történeti alapon állja meg a helyét. Erkölcsi alapon ma már csak azt tekinthetjük embernek, akinek véleménye van a világ dolgairól és kiáll mellette. • Miért kevés a remekmű? Témában sokan bővelkednek, mondanivalója már csak keveseknek van; a tökéletes formát viszont csak a kiválasztottak találják meg, és azok se mindig. • Akik többre törnek, mint amennyire kél), jégük futja, veszélyesek a társadalomra. • Az igazság a1-kor is igazság, ha senki sem meri kimondani. • Mondd meg, hogy mit gondolsz Voltaire-röl, és én megmondom, mit gondolsz Leninről. Egy ismerősömtől, aki a tizedik századbeli ékírásos magyar szövegek felkutatását határozta el, megkérdeztem: — Miért nem gyűjti inkább a kiváló új magyar filmek dokumentumait? ! — Lehetetlenre nem vállaikozhatom — felelte kitérően. mégsem törte meg. Egymás után Irta elbűvölő meséit, gyönyörű elbeszéléseit. Korának ütőerén tartja kezét, kiterjedt levelezést folytat barátaival, hazájának kiemelkedő nagyságaival, ismeri Csehország minden problémáját: a köznapi tragédiákat, a politikai eseményeket. Elsők között érdeklődik a gyárakban robotoló munkások, s a helyzetük iránt. Egy bájos novellájában írja: „Változz át fehér hattyúvá, de érzésed emberi legyen, s az éneked olyan kedves, hogy aki meghall téged, belédszeressen...” Mintha ars poeticájáról vallatta e pár szóban, s a női erőt túlhaladó merészségéről, bátorságáról, mellyel szembe tudott szállni kegyetlen sorsával, s kiérdemelte a halhatatlanságot. Fö MÜVÉBŐL, a Nagymamából és más remek történeteiből ki-kivillan j gyermekéveinek legboldogabb élménye: a ratibori dimbes-dombos táj varázsa, hol a lányok a vágyaikról csevegnek, s a kies kertekben pompázó virágokat csokrokba szedik, menyecskék fürdenek a patakok csillámló habjaiban, a telihold beragyog az ablakon, s a hófehér verbénák kellemes illata elárasztja a szobákat. De az álomparadicsom, melyet átsző az idillikus szeretet, nem mentes a mindennapi élet szörnyűségeitől: a nyomortól, a szegénységtől, az éhségtől, s az anyák kétségbeesett tekintetétől. Nevelni akarta a népet és segíteni, mélységesen együttérzett vele. Művészete a nép kimeríthetetlen költői kincstárából táplálkozott. Néprajzi tanulmányokat írt, kiadatlan jegyzeteiben a nép mindennapi életéről adott kitűnő megfigyelést, müveit aranyszálként szövi át a folklóranyag, meséit a nép ajkáról gyűjtötte, s megtisztította azokat nehézkességüktől, s pompás ékszerekké varázsolta képzeletének, tudásának varázsvesszőjével. Nyelve oly tisztán népi, mint a kristályos hegyi forrás. Ember volt, s azt akarta, mindenki ember legyen; asszony volt, s minden nő számára egyenjogúságot követelt; szerette az életet, s megtörtén, az élet csapásaitól megkínozva is fiatal maradt. Életművét, tetteit annak szentelte, hogy az emberek között virágozzék a szeretet, a béke, az igazság. S ma annak a kornak az embere hajt fejet emléke előtt, melynek a zászlaján ez a cél ragyog fenségesen. KRUPA ANDRÁS Ennek a gondolatnak a jegyében tartotta meg a Kortárs szerkes tősége a megyei művelődésügyi osztály és a TIT megyei szervezetének a közreműködésével, pesti írók és költők részvételével február 26-án Békéscsabán, a Balassi művelődési otthonban nagy sikerű irodalmi estjét, melyről lapunk február 28-i számában már részletesen beszámoltunk. Képünk Veres Péter Kossuth-díjas írót ábrázolja egyik novellájának a felolvasása közben. Ladányi Mihály: SZÉPSÉGES ASSZONY Ka szánandó, nyers szavaimra nézek ■— kormos tüzek a tel jes nap körül — valami vad szomorúság legyint meg. Mért nem lettem kovács, hogy tiszta vasból tűzben formáljak rózsát küszöbödre? Ha átlépnéd, harangozna a lelke, s szebben szólna gomolygó szavaimnál. Csak üldögélnék s néznélek én, amíg a dúzzadtmellű éjfél a fákra dől el. Visszafojtott, keserű félelemmel elgondolom, hogy egyszer messze indulsz, s úgy maradok magamban, mint a kémény, ha a robbanástól összedől a hajlék, Ó vidám dáridóm! Lakmározom most, egész tested jóízű, édes étek, — Milyen kicsi ez a világ!... Üjra találkozunk? — Szellemes! — nevetett kicsit gúnyosain a leány. — Mégiscsak segíthetne azt a kardigánt megvenni... — A kiszolgáló elvtársnökneK jő ízlésük és nagy gyakorlatuk van. sában segítségére legyen a már megszédült fiúnak. A leány megkapta a blokkot, mosolyogva a pénztárhoz indult, onnan az árukiadáshoz, azután ment felfelé a „Büfé” feliratú lépcsőn.- De a lépcsőkanyamál visszanézett és újra mosolygott. Erre a mosolyra a fia— Aáá. félek, rábeszélnek, nekik mind egyformán eladó ... Nagyon befolyásolható természetű vagyok ... — Igazán? ... És mindenben? — Csak a szerelemben nem. Ezt tessék úgy érteni, hogy például hiába ostromolna egy egész falu, hogy maga ilyen, olyan gyönyörű, magát szeressem, én magát sosem tudnám szeretni. . . — Csak most tudom, hogy milyen szerencsés nő vagyok ... Összenevettek. Ez a tetszelgő öszszenevetés mégsem eredményezte Mt, hogy a kardigán megvásárlátalember „mégiscsak, most vagy soha, addig üsd a vasat, mig meleg” jelszavakkal utánasieteitt. — Ne haragudjon, és ne vegye tolakodásnak, éppen meg akartam hívni egy feketére. A leány arcán most már kelletlen-kedveBl em mosoly szaladt át. — Jó, én is feketét akarok inni — válaszolt sokára. — De mondja, mi beszélnivalónk lehet nekünk, ismeretleneknek? — Foglalkozom a rakétatudománnyal . . . Vagy. miután nyelvész akartam lenni, a finnugor nyelvcsalád rökarmépeiről Is van némi kis tudásom ... De ha éppen úgy tetszik, mint agronómus, az agrártudományokban is jártas vagyok ... Csak azt ne kívánja, hogy a szerelemről beszéljek, mert ahhoz igazán nem értek ... — Két ember szerelméről csak a kívülállók beszélnek. Mert ha az érdekeltek beszélnek róla akkor az már nem is szerelem ... * A fiatalember a kisasztalka mellett mégis csak a szerelemről beszélt. Tudatosan, körülirva, sokszor finomkodva, hogy ő maga sem érti, de ő Itt áll ebben a nagyvilágban szerelem nélkül, huszonőtéves fej jel. Sokszor álmában kiállt fel, hogy na mi lesz veled, Boldizsár? Izek, illatok szakadoznak fel benned, illannak el kóstolatlanul. Feljársz ide Pestre, a gyönyörű illatok. ízek álomvárosába, és sohse viszel magaddal semmit, hacsak a kirakatok vórtelen babáihoz simuló kardigánok illatát nem. Megvette Bajnok Lilinek a füstszínű kardigánt. Gyalogosan ballagott ki a Keletihez. Magányosan. Még mindig van egy jó órája a vonatindulásig. Beült a restibe, és egy korsó sör mellett azon törte a fejét, hogy miért búcsúzott el olyan gyorsan a pesti leány, és még a dupláját sem engedte kifizetni. És éppen annál az izgató kérdésnél, hogy hol és mikor találkozhatna vele, ha újra Pestre jön? — Majd egyszer, hiszen „olyan kicsi ez a világ” — mondta éllel, s elsietett. Alit a porondon, s egyszer csak úgy érezte, mintha forogna vele a világ. Nem akart hinni a szemének: nem messze tőle ugrott fel az ismeretlen „pesti” leány a szolnoki gyorsra.., | fűszereidtől a vérein megárad, megindulnak hadaim húsod ellen, térdre esnek az öröm küszöbénél, s könyörögnek a magad-megadásért. Mennyi minden szőrön gat szeretőként engem, mi minden édesget magához! A Költészet, ez a mindenkihez jó — A szemében városok tükröződnek, foga között hódító cigaretta, elém áll, hogy szívemmel tüzet adjak, szobára hív, egyedül őt szeressem, magához ránt, hogy homlokod ne lássam. De megszököm ilyenkor éjjelente, s e kültelki kocsmában, a kiloccsant pálinkaszagban, hova ő be nem lép, megszólítlak s tied vagyok egészen. oooooooocooocoooocoooooocooooooooooocooooooooooo Dénes János műterméből; Pihenő (Krétarajz)
