Békés Megyei Népújság, 1962. március (17. évfolyam, 50-76. szám)
1962-03-21 / 67. szám
4 NÉPÜJSAG 1962. március 31., szerem Miért védtem a Tanácsköztársaságot Elmondta: Lévai Mátyás Y bökéssámsoni Blaskovicsuradalomban, ahol fiatal éveimet töltöttem, mint más uradalmaikban is, embertelen volt a cselédek sorsa. A kis sámsoni határ jóformán csak Blaskovicsé volt, és Pest megyében is 12 ezer hold termett neki. Ök dúskáltak a jóban, mi éheztünk, mert ahol nagy család volt, mint nálunk is, ott nem futotta egész évre a kommencióbótt. Ezért volt megkönynyebbülés, hogy besoroztak, legalább otthagyhattam a nincstelen, séget. Az olasz fronton már hazakívánkoztam, mert valóságos pokol volt a legénység élete. Akik edzettek is voltak a koplalásban, sem bírták soká. Számosán öngyilkosak lettek vagy megcsonkították magukat, hogy rokkantán, de onnan elkerüljenek. 1918 januárjában visszavonultunk. Én a törzs mellett maradtam s Venzano községben őrségen álltam a parancsnokság előtt. Az úton egy menetzászlóalj közeledett, melyet a frontra irányítottak. Előttük főhadnagy haladt, lovon. Annak rendje és módja szerint megadtam a tisztnek a tiszteletet. Erre egyik kopott ruhás, gúnyos arcú közlegény meglökte társát, felém bökött s hangosan kiszólt a sorból: — Nézd komám, milyen fene kemény katonák vannak errefelé. Ügy látszik, még sokáig eltart a háború... A főhadnagy, aki hallotta a megjegyzést, egy szót sem szólt, én is meredten bámultam a gúnyolódok után... Most láttam csak: vállukon ugyan puska himbálódzott, de nem volt bennük zárdugattyú. C„eget ütött a fejembe: milyen katonák ezek? Hogy mernek így beszélni tisztjük előtt? Mikor leváltottak, elmondtam a bajtársaknak az esetet. Vegyesen voltak már köztünk öregek és fiatalok. — Hja, fiam... — mondta az egyik idősebb korosztálybeli —, azok másfajta katonák, mint mi... Hamarosan meggyőződhettünk erről ismét. Egy hét sem telt el, s a frontra vonuló menetzászlóaljat visszarendelték Venzano térségébe. Sokan a községben kvártélyoztak be s alkalmunk volt beszélni velük, mivel ők keresték fel a mi szállásainkat. — Szép katonák vagytok — mondták —, azt sem tudjátok, hogy hol az ellenség! ... Pedig az nem előttetek, hanem a hátatok megett, Pesten meg Bécsben tanyáz ... — Aztán ezt mondják a tisztjeitek is?... — Kérdezzétek meg tőlük... Y olt rá alkalom, hogy beszédbe elegyedjünk főhadnagyukkal. Akkoriban már korántsem volt olyan távolság a tiszt és a közlegény között, mint mikor én bevonultam, két évvel előbb. — Főhadnagy úr! — tettük fel a kérdést egy beszélgetéskor. — Mikor lesz vége a háborúnak? A tagbaszakadt, szőke, már nem fiatal főhadnagy ránk nézett, mosoly sem rándult markáns arcán, amikor mondta: — Amikor maguk akarják, emberek ... A katonák Oroszországról beszéltek, a zupás őrmesterek szintén, de ők rémítőleg igyekeztek bizonygatni az ottani eseményeket. Egyre több katonai alakulatnál szokatlan vita folyt a politikáról. Az egyik ezt a rendet pártolta, mert az „védi a hazát”, a másik azt a törekvést, hogy „le kell tenni a fegyvert”. — Kinek védjük a hazát? Talán a miénk? Maga fiam mi lesz, ha haza kerül? — Ami voltam: béres. —• És az urasága? — Továbbra is uraság. A hajaszála sem görbült meg a háborúban Blaskovicsnak. Csak nyert rajta. Két fiát sikerült felmentetnie a frontszolgálat alól. — Na látja. Nekik védjük a hazát, vérünk árán... — Ez hazaárulás! — kiabált egy zupás őrmester. — Lázítás! Ezért haditörvényszék elé állíttatom! — Lassan a testtel, őrmester úr. A maga sógorának otthon 100 holdja van, inagának van mit védeni, hát csak maradjon a lövészárkokban. A haditörvényszékkel meg bennünket már nem ijeszt... mert lehet, hogy akkor magát is éri golyó ... Hátulról... Előfordul ilyesmi a nagy zűrzavarban . i. Másnap összebeszéltünk jó néhányan s a következő hajnalon otthagytuk a századot. Elég volt a katonáskodásból, harcoljanak a Blaskovics-fiúk, nekik van miért! Osztrák falvakon át két hét múlva értünk haza. Az osztrák csendőrök elfogtak bennünket. Számukra még nem ért véget a háború s a király parancsára, hogy ne tudjuk erősíteni a Magyarországon kitört forradalmat, elszedték fegyvereinket, barakkba zártak bennünket s mint a hadifoglyokra vigyáztak ránk. Egy hét múlva engem, még egy parásztfiút és egy huszárt egy osztrák uradalomba adtak segítőnek, a tehenészetbe. — Milyen állomás van ide legközelebb? — Grátz — mondták az asszonyok. Elszöktünk innen Grátzba, hogy ott majd vonatra ülünk és elindulunk a magyar határ felé. De újra az osztrák csendőrök karmai közé kerültünk, akik teljesen kiraboltak minket. Elvették bakancsainkat, a huszárról még a mentét is leráncigálták, rólam a köpenyt. Mikor tiltakoztunk az eljárás ellen, hogy nincs otthon ruhánk, tisztjük revolvert rántott, azzal fenyegetett. De utána kifosztva útnak engedtek ... Örömmel jöttünk így is haza, rongyokba csavart lábbal, ruhátlanul. Bíztunk abban, hogy mire községünkbe érünk, talán föld is lesz, ahogy Oroszországban. s mire tértem én haza Békéssámsonba? Mintha nem is lett volna rendszerváltozás, Károlyi-kormány, béke — ugyanúgy basáskodtak az urak a pórokon. Blaskovics 40 éves szolgálat után valami összetűzésért kidobta apámat. Én sem mentem hozzá vissza. Ez az a nagy forradalom? Mindent úgy lehet utána csinálni, mint régen!? Ki védi itt a szegényembert! ? Aztán megalakult Sámsonban is a párt, egy Csobod nevű tanító és Cseszkó József agrárproletár kezdeményezésére. Ök mondták ki az igazat arról, ami van, ők voltak azok. akik a mi szívünkből beszéltek. Elítélték azokat, akik ott voltak a kormányban és mégsem tudtak, vagy nem is akartak keményebben verekedni a. nép ügyéért, a nincstelenek sorsáért. Azt mondták, úgy kell tenni, ahogy az orosz bolsevikok. Kellett valamit tenni, úgy ereztük mi is, mert közeledett a tavasz, és munkánk nem volt sehol. Elégedetlen volt a nép, elég volt neki az örökös ígérgetésekből. A kormány pedig tenni nem tudott, mindig csak ígért. Ezt nemcsak Cseszkóék állították, ezt láttuk, saját bőrünkön tapasztaltuk mi is. Az új állam munkásérdekképviseleti szervei minálunk még azt sem tudták elérni, hogy apámat annyi év után visszavegye az uradalom. Hiába jártak el ebben az ügyben. A meglévő törvények szerint tettéhez — akármilyen embertelenül is cselekedett, hogy télvíz idején kenyér nélkül hagyott egy családot — törvényes joga volt Blaskovicsnak. Ö nem követte Károlyi Mihályt, akiről az a hír járta, hogy kiosztotta birtokait. Ellenkezőleg, megmutatta: azért is ő az úr a birtokán. Igazuk volt az Oroszországból jött katonáknak, hogy ezekért a népnyúzókért harcoltunk, és igaza volt Cseszkónak is, hogy az őszirózsás forradalom nem változtatott a proletárok helyzetén. — De majd eljön az idő, amikor az történik ebben az országban is, amit a nép akar — mondta Csobod tanító, és.., És eljött. Megalakult Sámsonban is a direktórium, s olyanokat választottunk abba, akik a mi soraink közül valók voltak. S hogy valóban a miénk ez a hatalom, azt legszemélyesebb családi ügyünk megoldása mutatta meg: apámat visszavették az uradalomhoz, elintézte a direktórium. A szegényembernek, igazsága mellett, most már joga is lett. zt a jogot, igazságot védeni álltam az első szóra, amikor Kun Béláék hívták a proletárt a Vörös Hadseregbe. Most már nekünk is volt mit védeni. A mi községünket nem sokkal a proletárdiktatúra kikiáltása után fenyegetni kezdték az intervenciós imperialista csapatok. Meg ’ akartuk védeni községünket, az egész új munkáshazát, ezért indultunk Sámsonból huszonnyolcán Békéscsabára, hogy felszereljünk. Öcsém is velünk jött. Ö még nem volt katona, korosztályát 20-ban hívták volna be. Erőszakkal vétette fel magát, mert a Tanácsköztársaság igazságot szolgáltatott apámnak; — ezért jött, és el sem lehetett zavarni. Kiegészítették régi felszerelésünket. Egymintájú fegyvert, szuronyt, derékszíját, patrontáskát, kenyérzsákot, sátorlapot, simli nélküli tányérsapkát kapott mindenki. Ezenkívül kiegészítették a ruházatunkat, kinek mire volt szüksége, nadrág, zubbony, köpő- j nyeg (most lett új köpönyegem és bakancsom, az osztrák csendőrök által ellopott helyett), bakancs között lehetett választani. Aki teljesen polgári ruhában volt, mint Cseszkó, az mindent kapott. Cseszkó lett a rajparancsnokom. Zubbonya és köpönyege jobb ujján, csukló felett egy tenyérnyi távolságra felvarrott vörös csíkkal jelezték a rangját. Együtt harcoltunk vele a román fronton, együtt védtük Békés megye községeit, Gyomától az öcsödi hídig. Itt, az öcsödi hídnál ütköztünk meg az imperialista csapatokkal. Minden erővel, szívvel azt akartuk, hogy felszabadítsuk az elfoglalt községeket. Sok győztes csata után mégis vissza kellett vonulnunk, a túlerő megpecsételte sorsunkat. Varga Dezső Új Rezső: Egy csabai vörös tüzér emlékezik... — A Vörös Űjság volt lapunk, a pártunk adta ki. Kiss elvtárs ebből olvasott és magyarázta: mi, hogyan, miként is érthető, mit mond az elv, s a tény. Egyszerű szóval, mégis oly velős, okos, kemény tudattal folyt az oktatás, világosult az ész. Csabán kezdtük csak érteni, hogy is van az egész; — míg pártunk keze megkötött, addig itt nem lehet istenigazán védeni a proletár ügyet. De nem maradhat így, nem ám! Nem engedi a nép, hogy megint kátyúba vigyék kirántott szekerét! _*_ — Hajnalban mozdult a had. Békésnek vitt az út. Feltűntek Berény házai... tovább vontuk magunk Gyomán a ványai hídon át a Körös mögé. — Nyomunkban gyáva ordasok gyanánt ösztökölé magát az ellen’. Néha harc, csetepaté, megint vonulás vissza, vissza csak... — Mi lesz, az istenit! robbant belőlünk ki a hang. Felelt a biztosunk: — Elvtársak! Semmi pánikot. Küzdünk, ahogy tudunk; ma így, holnap majd jobban is. Pesten is küzd a párt. Csak együtt tartsunk emberek, s győz proletár hazánk! * — Mint égre csapó biztatás zúdult, rohant reánk a roppant hír, hogy: „— Éljen a Tanácsköztársaság!...” Március huszonegy volt e nap. — Na, végre, emberek! — dobta fel sapkáját biztosunk — most aztán megremeg mindenki, aki ellenünk. A hatalom vagyunk! — öleltük egymást boldogan — felvirradt hát napunk! Az ütegeink dísztüzet adtak, s amerre csak vonultunk, ünnepelt a nép, mint egy győztes hadat. Érezte, tudta, hogy nagyot fordult a sor legott, s az ország szíveközepén erőnk most összefog! Vörös kokárdák, szalagok, zászlók mindenfele. Az utcák éneklő tömeg mámorával tele... — Csak most kezdődik igazán! Éreztük: — Most, igen! Támadtak munkás ezredek, hős prolik, mennyien! És nem csupán a fiatal, de ötven évesek fegyvert ragadtak azok is, és nőtt, nőtt a sereg-. Futnak a burzsuj csapatok, nyomukban vörösök! Ütegünk érces hangja már Miskolc alatt dörög és — nincs megállás, nincs sehol. Kassánál jár hadfink: — a város zázslódíszbe’ vár, de itt sem állhatunk. Az Ujjongó nép boldogan virágözönbe von; — . vörös rózsák az emberen, s a málhás-állaton, az ágyútalpon, mindenütt, a házak ablakán— ... integetünk, s megyünk, megyünk... — Kárpátok hajlat» túl a keleti sík, hol felénk nyomul, halad a megsegítő biztatás, a hős szovjet hadak! — Felettünk zászlóként lebeg a szép lenini üzenet— (Részlet A vörös tüzér című pályadíjas költeményből.) Amíg Gál bácsi nyugdíjas lett. Hatvankét, jórészt küzdelemmel teli évet hagyott maga mögött Gál Albert bácsi — a gyomai gépállomás egykori alapító tagja —, amíg nyugdíjba ment. A napokban Gál bácsit otthonában — a felesége és kedves kis lenszőke hajú unókája körében találtam. S mintha egy kicsit restellkedett volna is azért, amiért a telet meghazudtoló jó időben, éppen a jó meleg konyhában találom. Mentegetődzött is, amint megtudta a jövetelem okát. Mert — mint mondotta — aligha találtam volna bent, ha nem éppen előttem járt volna ott a postás, aki meghozta az első nyugdíjat. — Hogyan került a gépállomásra? — érdeklődtem Gál bácsitól. — A gépállomás megalakulása előtt a párt megbízásából mentem el a gépészképző iskolára. Amikor onnan hazajöttem, én fogadtam az elsőnek érkező erő- és munkagépeket. Hat „kormost” s két cséplőt vettem akkor át. Utána jöttek a többi gépek is folyamatosan. S azóta — tűnődik el egy kicsit a múlt felett — voltam telepvezető, raktáros, két évig pedig éjjeliőr. Nehéz volt az én életem, amíg a nyugdíjig elértem. Küzdöttem, de megérte. Részt vettem az első világháborúban. Ami. kor az olasz frontról hazajöttem, itthon beálltam a Nemzeti Hadseregbe. A Héjjas-különítmény által rendezett foglyok megtizedelésénél a hetedik voltam. Harcoltam a Vörös Hadseregben is. Részt vettem Salgótarján visszafoglalásában. Iglón megsebesültem, ahonnan a székesfehérvári kórházba vittek. — A kórházból pedig egyenest gyűjtőtáborba kerültem. Itt álltam megkötözve a kivégzöfal mögött. Innen megszöktem, s az üldözés elől a Bakonyba menekültem. Hetekig éhen és szomjan voltam, amíg végül is sikerült haza* jönnöm. A felszabadulás óta tagja vagyok a pártnak. — Hogy mivel töltöm a szabad időmet? — ismétli a kérdést. — Mindig van mit tennem a ház körül. Jelenleg a gyümölcsfákat ápolom, s ha az idő engedi, felásom majd a kertet is. — Nem tud tétlenül lenni — bizonygatja a felesége. Ha csak teheti, mindig dolgozik valamit. Ha nincs, keres magának mindig. — Na meg itt van — s az ölében ülő kis unokájára mutat Gál bácsi —, akinek most már esténként mesélgetek szebbnél szebb igaz meséket. — S mert mindezt, ha hatvankét év után is, de megérte — látni Gál bácsi arcán, hogy boldog. S e boldogsághoz még nagyon sok jó egészséggel teli évet kívánnak neki a gépállomás dolgozói. Dobi János /
