Békés Megyei Népújság, 1962. február (17. évfolyam, 26-49. szám)
1962-02-18 / 41. szám
Nyárfás Szabó Antalt a nincstelenek között is ázokhoz sorolták, akikről túlzás nélkül lehetett elmondani, hogy a templom egere hozzájuk képest dúsgazdag. Mert nem csupán a „természetes” szegénység nyomta a népes családot, de nem múlott el esztendő anélkül, hogy valaki ágynak ne dőlt volna, s vagy elnyelte a sír, vagy ha életben maradt, mérföldekkel került közelebb az elmúláshoz. A hat gyermek közül csak három érte meg a felnőtt kort. Csak akkor fordult ismét az élet felé Antal bácsi, amikor a grófi földből — amelyen egykor ő is robotolt — három holdat a nevére írtak az új világot formáló, s az öreg szavaival élve: csudamód indulatos emberek. Ráncos, sárgás bőrű arcára, s kiszáradt izmaiba a reménykedés ereje költözött. Néhány év múlva már kocsija, lova volt, valamelyest megifjodott a ház, s Erzsi néni, a felesége ezután már tisztabúzából sütött foszlós fehér kenyeret az évtizedeken át nélkülözött jó ételek mellé. Az öreg házaspár szíve megtelt az életöröm melegével, s Antal bácsi sokszor mondogatta a békés esti órák alatt: olyan ez, mint egy nagyon szép alom, amelyből sohasem szeretne felébredni az ember... Aztán ismét fordult egyet az idő kereke, s Antal bácsi az elmúlt télen az Aranykalász Termelőszövetkezet tagjainak nagy családjába került. Nagyon nehezen adta fel a több mint másfél évtizeden keresztül vérévé vált magángazdálkodást. Kevés háznál fordultak meg annyiszor a haladás eszméjét hirdető emberek, mint az övénél. Végül az utolsók között aláírta a belépési nyilatkozatot, aztán éjszakákon át nehéz szívvel búcsúzott a régi sorstól, a felesége pedig még könnyezett is. De lassan mindketten megnyugodtak. Először Erzsi néni mondta ki a megváltó szavakat: így lesz jobb, öreg vagyok már ahhoz, hogy veled görnyedjek napestig a földön. Es te is elfáradtál már, rád fér egy kis könnyebbség. — Aki dolgozik, megél odabenn is — kapott a szóba Antal bácsi. — Amíg mozgatni tudom a kezem, nem félek, hogy üres marad a kamránk. Nem is bánta meg Antal bácsi, hogy a nevét odakanyarintotta a papírra. Erről már akkor meggyőződött, amikor a határban megindult a munka. Vidáman, gyorsan teltek a napjai a közösségben, s a nyár úgy szállt el felette, mintha csak egyetlen hónap lett volna. S milyen örömmel vitte haza feleségének a rendszeres havi előlegeket!... Ami pedig nemrégen történt vele, minden eddiginél szorosabban odaláncolta a szövetkezethez. S bizonyára nem is felejti el egyhamar.* Azzal kezdődött, hogy mivel az aránytalanul sok kapásnövény miatt késett a kukorica betakarítása, a szövetkezet vezetősége a prémiumon kívül külön jutáimat is tűzött ki azok részére, akik a legtöbb kukoricát szedik le, méghozzá nem is kevés összeget. Antal bácsi sem akart az utolsók között lenni, s titokban még arra is számított, hátha sikerül elnyernie a jutalmat. Egyik este otthon asztalhoz ült, s drótkeretes szemüvegével az orrán, szálkásbetűs sorokat rótt a papírra. A legidősebb fiának írt a városba, haza hívta vasárnapra a családjával, segíteni. Még meg is fenyegette, hogy ha nem jön, ne számítson disznótoros kóstolóra. A fiú nem hagyta cserben az apját: a legközelebbi vasárnap hajnalán megérkezett harmadmagával. Aztán virradattól alkonyaiig dolgoztak a határban. Meg is lett az eredménye — ez később derült ki, amikor a közös kukorica a góréba került. Ezzel egyidöben készült el a falu szép kultúrháza, s a szövetkezet vezetősége az avatóünnepséget felhasználta a jutalmak kiosztására. Antal bácsi is ott ült az ünneplőbe öltözött falusiak között, s tapsolt a megjutalmazott embereknek. Hanem, amikor az elnök az ő nevét szólította, akkorát dobbant a szíve, hogy csaknem kiugrott a helyéről. Izgalmában szaporán sodorgatta harcsa-bajuszát. Aztán egyenes derékkal, büszkén ment fel a színpadra, hogy átvegye az ötszáz forint jutalmat. Nem emlékezett, hogy valaha is megdicsérték volna, pénzt pedig elismerésképp soha nem kapott... Megfordult, hogy szembenézzen gazdatársaival, s hirtelen párás lett a szeme. Valami nagyon szépet akart mondani, hogy kifejezze háláját és örömét, de nem jött egyéb az ajkára, csak annyit mondott: köszönöm, emberek!... Az volt a terve, hogy az ünnepség után hazamegy, nem várja meg a táncmulatságot, de valahogy mégsem tudott elindulni. Hadd készüljön csak otthon nyugodtan az asszony a másnapi kenyérsütésre. Ha haragudna, majd megbékél, amikor átadja neki a pénzt, az is lehet, hogy körülcsókolja... Odaült az asztalok mellé, a cimborák közé, s rendelt egy fröccsöt. Valaki rákezdett egy magyarnótára, közben odabent, a nagyteremben is elkezdődött a mulatság. A falusi zenekar húzta a talp alá valót. Nyomban meg is fogyatkozott az asztaltársaság, s egyszer csak Antal bácsi is valami nyugtalanító bizsergést érzett a lábában. Fene megette — gondolta befelé mosolyogva — csak nem bolondultam meg öregkoromra! Mielőtt felelt volna önmagának, elindult a terem irányába. Az ajtóban megállóit. Táncol a szép fiatalság — melegedett át a szíve a látványtól... Hű, az áldóját — csodálkozott el a következő pillanatban, mert meglátta az öreg Kerekest, amint a terem közepén egy fiatal menyecskével, legényes tartással járta a csárdást, öreg kakas vagy már, komám, velem együtt. Hej, valamikor pedig... Együtt legénykedtek, olyan termetük volt, mint a jegenyefa. Megnézték őket a lányok... Hol vannak már azok az idők! A hajdani lányok ott ülnek körben a falak mentén, a hajuk ősz, s ráncot vésett arcukra az idő. Már nagymamák valamennyien: Szalai Juli, Fazekas Eszti, Takács Mariska és a többiek... Akárcsak Verebes Erzsi, akit már harmincöt esztendeje Nyárfás Szabó Antalnénak hívnak... Hej, ha most lennének fiatalok, mennyivel másként formálódna a sorsuk — fűzte tovább gondolatait Antal bácsi. Akkor nem adhatott egyebet Verebes Erzsinek a becsületes szívénél, két dolgos kezénél, amelyek minden igyekezetük ellenére csak vékony filléreket tudtak előteremteni... Antal bácsi most hirtelen erős vágyat érzett arra, hogy örülni lássa feleségét. Haza kell vinnie neki nyomban a pénzt... És még valami mást is. Talán egy üveg bort... Nem, nem, ez kevés lenne... A zenekar átvágott egy mulatónótára, s a jókedvű szövetkezeti gazdák közül többen énekelték; Lehullott a rezgőVidéki Budapest Kérem, én tegnap ünnepeltem fennállásom huszonhatodik évfordolóját, de ilyet még nem hallottam. Vidékre akarnak helyezni. Engenij aki már húsz évet töltöttem ott és a gémeskutak ionizációjáról írtam a disszertációmat. Ííizisten, meghibbantak ott a minisztériumban. Hát mit akarnak? Vidéken tanumányozzam az öntözéses gazdálkodást, mikor Pesten van a mezőgazdasági könyvtár? De ami tegnap történt, az mindent felülmúl! Behivattak, leültettek és megkérdezték, végleges-e az elhatározásom, hogy Budapesten maradok? Mondtam, hogy igen. Erre megkérdezték, hogy miért vagyok ilyen makacs? Hiszen a szakmám j egyenesen vidékre termett, hol tanulmányozhatom én Pesten az ön' tözést? Legszívesebben röhögtem volna ezen az ügyefogyott kérdésen, de türtőztettem magam és csak ennyit válaszoltam: — Hogyhogy hol? Hát a Városligetben és odahaza a balkonon. Mit gondolnak, kérem, a virágjaimat ki szokta öntözni? Erre azt felelték, hogy a virágjaimat elvihetem, a Városliget öntözése meg nem az én dolgom. Mondtam erre, hogy valóban nem, de tanulmányi célokra kitűnő. Csűrték-csavarták a dolgot, én kitartottam. Mikor láttam, hogy igencsak erőltetik az ügyet, kijelentettem, nekem kultúrszomjam is van, és ezt csak Budapesten tudom csillapítani. Kérdezték, hogy szoktam-e Operába járni? Mire mondtam, hogy minek, oda bármikor elmehetek és ilyenformán már nem érdekes a dolog, tudat a fontos, hogy elmehetnék, ha akarnék. Különben is marhaság az egész, képzelje el, ha én most énekelve válaszolnék, milyen hülyén festene. — Hát akkor mire szomjas? — kérdezte a főfő. Kicsit gondolkoztam, aztán rávágtam, hogy itt vannak a múzeumok, színházak, könyvtárak. Persze, nemigen jut rá időm, hogy színházba menjek, mert van egy jól összeszokott ulti-társaságunk, esténkint összejövünk és verjük a blattot. • — Csak nem akarja, hogy az egész Budapestet helyezzük vi! dékre a maga kedvéért? — förmedt rám a főfő. — lehetetlent nem kívánok, egyszerűbb, ha én maradok itt — Lehetetlen? —szólt a főfő. — Nézzen ki az ablakon! Nagyisten, mi ez? Látom, hogy emberek hada csomagolja viaszosvászonba a Lánchidat. A budai várat éppen most emeli rá egy toronydaru a dömperre, a Margitszigetet meg 25 hajó kezdi vontatni lefelé. — Segítség, viszik a várost — akartam kiáltani, de hang nem jött a torkomon. — Áthelyeztük Pemetefűre a maga kedvéért — szólt a főfő. — És... és... és mi lesz velem? Megyék Pemetefűre, elfogadom az áthelyezést. — Nem, barátom, maga itt marad. Egyesegyedül. Megalapíthatja újból a várost. Nem, ezt nem tehetik velem, irgalom, már viszik a házamat is. Könyörüljenek rajtam. Térdrehulltam és fejemmel a padlót verdestem. Feleségem ébresztett fel, hogy mit keresek a földön pizsamá; Takarmányos fogat (olaj) nyárfa ezüst színű levele... Ez volt az asszony legkedvesebb nótája lánykorában — csillant fel Antal bácsi szeme, de aztán enyhe szomorúság lopódzott a szívébe... Soha nem húzatta el Erzsi ablaka alatt... Nem illett volna a nyomorúsághoz... De most... ha későn is, talán el kellene húzatni. Bánja is ő, ha kinevetik! A zenekar éppen abbahagyta a játékot. Antal bácsi odaállt a prímás elé. — Te, Bandi fiam — szólalt meg csendesen. — Volna egy kérésem, tegyétek meg. Megadom, amit kívántok. Gyertek velem... Itt lakunk a szomszédban. Az anyjukomnak húzzátok el az ablak alatt a rezgő nyárfát. Csak ezt az egyet... — Elmegyünk mi szívesen — felelte derűsen a fiatal zenész. Vegye csak ki Erzsi néném is a részét a mulatságból... Azzal a prímás maga mellé vette két társát, s elindultak az öreggel, aki egy üveg bort is vett a büfében, igen jókedvűen lépkedett a zenészek előtt. Mintha évtizedeket fiatalodott volna... Az ablak alatt — amely már sötét volt — a muzsikusok állukhoz emelték a hegedűt, s elkezdték a nótát. Antal bácsi mozdulatlanul állt a fa tövében, s le nem vette a szemét az ablakról, összeszorult a torka... Egyszer csak gyenge fény villant odabenn, aztán félre rebbent a függöny, s Erzsi néni kinyitotta az ablakot. A zenészek nyugodtan játszottak tovább, csak az arcukon fényesedéit ki a mosoly. — Hát neked meg mi jutott az eszedbe? — szólalt meg Erzsi néni, amikor vége lett a nótának. — Talán összetévesztetted az ablakunkat valamelyik fiatal menyecskéjével? — Nem én, anyjukom — mondta Antal bácsi kedvesen —, éppenhogy neked szántam ezt a szerenádot. A régi tartozásom törlesztem most. — Inkább idebenn hóbortoskodjatok, ha már eljöttetek, ne mindenki füle hallatára. Kinevetnek benneteket az emberek... A férfiak befordultak a kiskapun. A szobában Antal bácsi odaállt a felesége elé. — Ezt neked hoztam, anyjukom — s a borosüveget az asztalra tette. — Úgy is gyenge a szíved... És még mást is kapsz, ha eljársz velem egy ropogóst. — Mi ütött beléd, nem szoktál te így kirúgni a hámból? — Pedig, ha táncolnál velem« akkor most mindjárt a két kezedre és a két lábadra egy-egy piroshasú bankót ragasztanék. — Ejnye, de gavallér lettél hirtelen, csak nem raboltad ki a postát? — nézett gyanakodva az urára Erzsi néni. — Becsülettel jutottam én a pénzhez, merthogy nem akármilyen ember a te urad; a teremtésit neki! Ezután Antal bácsi gombostűt vett elő a sublótból és mire Erzsi néni magához tért a meglepetésből, a két karjára, s kétfelől a szoknyája szélére tűzte a százforintosokat. — Megmondtam, ugye. Ezért a pénzért még egy színésznő is szívesen táncolna velem... Húzzátok rá, Bandi fiam!... Megjutalmaztak odabenn. De meg ám! A zenészeket nem kellett biztatni, rázendítettek egy lassú csárdásra. Antal bácsi elkapta Erzsi néni derekát és hetykén jobbra, balra lépegetett. Közben egyik kezét felemelte és csettintett az ujjaival. Erzsi néni először egyre csak szabadkozott, de aztán megadta magát. De nagyon óvatosan táncolt, nehogy lehulljanak ruhájáról a százasok, s véletlenül rálépjenek valamelyikre. — Elég, Bandi! — állt meg lihegve Antal bácsi, majd poharakat vett elő és töltött mindnyájuknak. A koccintás szép, ünnepélyes volt, a két öreg arca sugárzott, ahogy egymásra néztek. Sokáig néztek még utánuk a boldogság melengető szép érzésével a szívükben. Es csontos kezük gyengéden egymásba fonódott... SZEGEDI FARKAS LAJOS Pelrovszki Pál mtílerméből
