Békés Megyei Népújság, 1962. január (17. évfolyam, 1-25. szám)
1962-01-07 / 5. szám
Csoór Istvánt A pléhre ü A gépek összefonódott hang” jai olyannak hatottak, mintha egy csontos ököl a kifeszített ponyvát püfölné. Nem volt bántó, nem volt dobhártyát szakító, inkább olyan ütemes lüktetés* akárcsak egy óriási szív messzehangzó dübbenései. Külön-külön mindegyik gép más hangot adott. A lendítőkerekek suhogó forgása, akár a percmutató apró pattogásai, remegtették a malom mozaiklapos padlóját és a körbenzavart szelet folytonos fújással verték le a kivájt üregbe. A tolattyúk tömszelencéi szuszogtak egy keveset, de csak annyira, mint egy náthás ember bedugult orra szokott. A grafitos tömítés mellett ki. fújt a gőz és úgy tett, mint a sarokbaszorított kígyó: szi, szi, szi... Az elfáradt gőz keserves nyögéssel csapódott a kipufogócső rozsdás falának és ijesztgette az éjszaka csendjét, akár a bagoly: hu, hu, hu ... A kémény végénél még párát pipált a gőz, de jött a Nap és szúró lángjával felszántotta, a téli fagy pedig fogpiszkálót ragasztott a vascső szájára. A legnagyobb hanggal a tápszivattyú szelepjei dolgoztak. Szaporán horkantották magukba a vizet és nyomták fel a kazán duzzadó hasába. Feszült a kazán pocakja és minden pumpálás után fájdalmasan horkantott fel: vurk, vurk, vurk ... A hangokat figyelte a gépész. Megszokta már. Minden idegszálába befészkelték magukat az állandó mozgások különféle neszei. A kerekek suhogása, a lebegő szíj iilintázása, az apró koppanások nind hozzátartoztak a perc hatalnas munkájához. Tökéletesnek alálta, hiszen a legkisebb falsang is olyannak hatott volna, lint a vízbefúló halálordítása. Cra nélkül is túdta az időt, mert kazánházból is ismerős zajok opogtak át az ajtón. Slagolt a fű- Zörgött a pléhtalicska a kikoíolódott betonon és a szellőző lyíláson beszivárgott a salak kées, keserű szaga. Hallotta a 'esszőseprű hersegését a járdán, imivel a fűtő nagy öltésekkel iúzta össze a szétszórt morzsákat. Készültek ott is a váltásra. A gépész az ablak felé sétált és kinézett a téli hajnalba. Köd szitált az utcán és a malom udvarán úgy szóródtak szét, mintha lisztes zsákot rázott volna ki valamilyen nagy kezű asszony. Befedték a villanylámpa buráját és az alóla kiömlő sárgás fények apró szigonyai úgy szúrkálták át a köd takaróját, ihintha csak hólyagpapírt lyukasztanának. A házak gerincén felborzolt hófoltok szürkültek. A nagyját már- lemarta az idő, lemosta az eső és az árkokban összegyűlt hólevet megdermesztette a hideg. Szürke, fagyos göröngyöket világított meg a fény. Nehezen telt az idő. A hátralevő percek olyan hosszúra nyúltak, mint a rétestészta. Fáradtnak, bágyadtnak érezte magát. Ügy duruzsolt az álom benne, mint a virágra szálló dongó. Hessegette magától. Nem jutott eszébe semmi, amivel az időt agyonüthette volna. Máskor fütyörészni szokott, vagy egymás után lerakott cipőhosszal méri a gumipadlót. így szokták lemérni a svung elejét a távolugrók. A nóták is távolmaradtak tőle, de ahhoz sem volt cedve, hogy a padló hosszát lelépje. Visszafordult az ablaktól és irtelen elébe villant az elmúlt de. Örült, mintha lutrit nyert olna. Milyen nagyszerűen ment tarolás. Az egyes fákat olyan zsinórdobással szedte le, hogy úgy még sohasem. A teli is sikerült. Négyszer ütött kilencet és az összes dobása felül volt a négyszázon. A fehér trikós ellenfele savanyú szájízzel gratulált, de a mosdónál már úgy mosolygott, mint aki biztos a dolgában: — Nem lépsz te mindig árokírbe, szakikám... Nem volt mezítlábas dobása egy sem. C rre gondolt a gépész és úgy *- lépkedje végig a padlót, mintha dobásra készült volna. A nagy golyót helyezgette a markában és célozgatta az ajtó közepét, mintha csak a kilenc baba állott volna a helyében. Hátrább ment a gépház végébe és onnan próbálgatta a dobásokat. Néhány karlandítés után leült. Egy fura dobáson gondolkozott, amiben volna valamilyen tetős fals, ami levinné a golyót a deszka széléig, de a beleadott erő visszacsalná és ott csapna a babák közé, ahol éppen kell. Ülve is próbálgatta. Lehajolt, a kinyújtott keze majd a földet érte és lendület vitte a képzelt tekét neki az ajtónak. Furcsán tekergette, csavargatta a karját és próbálgatta azt a cseles falst, ami után hetekig rimánkodnának a cimborák: — Mutasd csak, hékás? Hogy csináltad? Csak akkor mutatná meg, ha a golyó súlyos lendülettel belevetné magát a jó meleg dunnába és ott forgolódásával összekavarná a tollakat. Nem gurulna vissza, hanem megigazítaná a párnát a feje alatt és mélyeket sóhajtozva dörömbölő horkolásba esne. Ügy horkolna, hogy a csíkos dunnaciha emelkedne, mint egy felfújt léggömb. A gépek simán jártak. A lendkerekek fújták a szelet a cement árokba, a tömszelence sziszegett, hörpentve köpte a vizet a tápszivattyú, feszült a kazán hasa és a teke gurult-gurult messze ki az ajtón, végig az utcáin, pattogott a megfagyott göröngyökön, csúszkált az árok jegén és hoszszú iszonkodással belevetette magát a megvetett ágyba ... Nem ment utána a gépész, csak behúnyt szemmel nézte az utat és azt, hogy a golyó milyen ügyesen magára húzta a takarót. A gurulást figyelte s így nem láthatta a törlőrongyot, amit az elernyedt karjával lesepert a gumipadló fapados hátára. Azt sem látta, hogy egy pirinyóra kinyílt az ajtó és csusszanós léptekkel közelített ‘valaki felé. A golyó még a messzi ágyban fnocorgott, amikor egy súlyos kéz nehezedett a vállára. A hang, amit hallott, dübörgőit, zuhant felé, mint a vízbeomló szikláé. — Érted jöttem, Faragó János ...! Arra akart fordulni, amerről a hang jött felé, de olyannak érezte a derekát, mintha vizes kötéllel hurkolták volna a székhez. A lábai nem mozdultak, húzták, lefelé a búvár csizmák mázsás ólmokkal. Türelmetlenkedett a hang megint: — Érted jöttem, János ...! A nyelvét nem kötötték ki. Szaporán fordult, szájaszélét is megnyálazta, és hetykén, keményen visszaszólt: — Ne komázz! A dörgő hang még keményebben villámlott: — Na, na! Adod te még lejjebb is! — Jó, jó, de ki maga? Hallotta János, hogy teleszívta az idegen magát levegővel és úgy prüszkölte ki magából a szót, mint a régi ég a kénköves esőt: — A Halál! C egy kicsikét meghökkent Faragó János és lenézett a földre. Szétágazó lábujjakat látott, amiken nem volt hús egy falat sem. A csupasz lábszárcsontok úgy rezegtek, mint a nyárfalevél és olyan hangot adtak, mint a pengetett facimbalom. A fehér lepedőt meglibbentette a lendkerék szele és kivirított alóla az egész csontváz. Kikoszolódott nyelű kaszát szorongatott ropogós ujjaival és úgy billegtette a vállán, mint mozgó harang a nyelvét. Fázósan reszketett az egész tákolmány. János jólelkűen fordult felé: — Nem fázik, cimbora? — Nem! — Nem is fáradt? — Nem! — Gyalog jött, vagy biciklivel? Ügy tett a kezével a Halál, mintha a szél gyorsaságát jelezte volna. Csak villantott és ennyit mondott: — Sutty! — Az nagyon gyors.. — Pedig most ellenszéllel jöttem ... Gyorsabban is tudok... De ne beszélgessünk, haladjunk. Letelt az időd... ! — Ézt a Nagykönyvből olvasta? — Onnan! Pogányul rázta meg a fejét Faragó János: , — Nem tévesztette el az ajtót, cimbora? — Nem tévesztettem el semmit, tudok, amit tudok. Gyerünk, mert teljesíteni akarom a normát. — Nekem nem sürgős. Én ráérek. Különben sincs kedvem menni. Nekem még céljaim vannak. Tudja, hogy mennyit ütöttem az este? ' — Tudom. Négyszáztízet, de májzlival... — Maga is azt hiszi? — Nem mondom, konyítassz is a kuglihoz, de az este volt benne egy kis almás is ... — Volt, volt, de mesterdobás is akadt egy-kettő. Igaz? — Igaz. Tudod, én már az este vinni akartalak, de láttam, hogy jól megy, hát hagytalak... Nagyon szeretem a kuglit... — Igazán nagylelkű. Meg is köszönném, ha hinnék a maga létezésében. — Szóval, nem vagyok? — Nem! — A hangom, a fogásom a Válladon? Ez subick?! — De kiváncsi... Hangja van, mert hallom. Fogása van, mert érzem, de ... Fogódzón jól meg cimborám. Álmomban csak! Én most alszom. Fáradt voltam, leültem és elnyomott a buzgóság. Egy különös mesterdobáson studíroztam és úgy megdobtam a golyót, hogy belerepült az ágyamba ... A gépek gyönyörűen járnak. Hallja, mily szép a hangjuk. Hu, hu, hu ... Szi, szi, szi... Vurk, vurk, vurk... Ez az egészség hangja. Ha beteg jajgatás jönne közbe, felébrednék. Kenőcsöt adnék a fájó lábra és priznicet a forró hasra. Ha nyomná a víz a henger vízhólyagját, kinyitnám a csapot és megpisiltetném. Mit szól ehhez, cimborám? — Egy kicsit sajnállak! — Engem, és miért? — Mert fiatal vagy. Erős és nehéz. Míg cipelem a lelkedet, beleizzadok... — Kár ezzel vesződni... Ha akarja, majd én segítek... — Nagy legény vagy. Ha ki akarom oltani a mécsesed, visítassz. Még ne, még ne! Szeretnél négyszázhuszat ütni és szeretnél egy nagy plecsnit nyerni... Otthon a másik ágyba egy keménymellű menyecskét vinni, mert hideg a dunna... öregpaszulyt is szeretnél enni, csülökkel és utána palacsintát, túrósán, tejfelesen... Ebéd után egy hosszú spricceltet, jéghideg szódával, amit OTP-hitelre vett jégszekrényben fagyasztott az asszony... Szeretnél egy klapecet is, akit ifj. Faragó Jánosnak írnék be a Nagykönyvbe... Mi?" — Kuncogok, cimbora. Igaza van, nem megyek magával... — Azt nem te szabod meg! — Hát ki? — Én! — De keményen mondja. És hogy képzeli el ezt az’ egész cipekedést? — Egyszerűen. Foglak és viszlek... — Előbb talán lenyisszant?! — Nem. A te véged más lesz... — Megijedek és szörnyethalok? — Nem. Sokkal borzasztóbb! Petrőval leönt és meggyújtl — Nem! — Mondja már, rettenetes kíváncsi vagyok... C zéket húzott magaalá a Halál J és leült. A lepedőt magaköré kavarintotta és a kaszát felakasztotta a lámpa vasára. A lábát keresztbe rakta és úgy szólt Jánosnak: — Figyelj csak. Hallod? Nyílik az ajtó. Jön a váltás. Pihent, nyugodt, idősebb a koma nálad. Tettebb is, nagyon szereti a hasát. Furcsa szokása van. Mindig köpi a markát. Látod? Egy kicsit meglepődött, de kedélyesen fogja fel a dolgot. Nevet rajtad. Jön erre és máris köpi a markát, hogy dongjon a hátadon. így akar felkölteni. Egyszerre ijedsz majd fél és álmosan, kótyagos fejjel indulsz a gépekhez a főtengely csapágyát megvizsgálni. A mutató és középső ujjadat szoktad ráhelyez, ni a sárgaréz peremére és az ujjaid hegyével érzed az ütőér dobbanásait, a test hőfokát, örülsz, hogy nincs semmi hiba. Nem melegszik a csapágy, normális az érverés. Indulsz tovább és a lógó kabátod szárnya beleakad a nagykerék suhanásába. Reccs! Mentőautó bömböl erre, de én akkorra már árkon-bokron túl leszek... — Mennyire téved! Nem várom meg, míg felkelt, hanem magamtól felébredek és vigyázok majd a kabátomra... — Most én nevetek, cimborám... Nem tudsz felébredni, sehogy se tudsz... De már itt is a komád, csak úgy köpi a markát... Már nyújtja is a karját... Mindjárt lecsap... Na addig én kimegyek.« Kint várok rád... Szia, öregíiú, szia! — Szia, cimbora, szia! A Halál kiment. A váltógépész lieengedte a kezét és közben mást gondolt. Mosolyogva tovább ment. Körülnézte az olajozok szapora cseppeit, ujjaival megtapogatta a főtengely ütőerét, figyelte a körhagyók szabályos játékait, beleszagult a csendbe és hallgatta a gépek egyhangú, nyugodt munkáját. Mindent rendben talált. Belekukkantott az üzemnaplóba is és megindult Faragó János felé. Üjból megköpte a markát és olyan gyengéden rázta meg az alvó vállát, mintha cseresznyefát rázna és nem szeretné, ha lehullna róla a virág: — Te, Jancsi, hallod-é, jól elaludtál...! C elriadt Faragó János és 1 úgy ugrott fel a székről, mint akinek tűt szúrtak a fenekébe. ökleivel dörzsölte a szemét ésálmos hangon harapdálta a szót: — Marha rosszat álmodtam... — Na, mit? — Azt, hogy a főtengely csapágya melegszik... Megyek megnézem... Indult, egyenes, nyugodt lépésekkel a forgó lendkerék felé, s menetközben erősen begombolta, kabátja gombjait. — Maradj! A komája átölelte a vállát és magamellett húzta az ajtó felé. Ott még megköpte a markát és nagyot kacagva a hátára csapott: — Mars haza! Legközelebb te leszel az állító egész délután... Álomszuszék... A térdével kecsketúrót is adott neki és a sapkáját hátulról a szemére taszította. Nevettek mind a ketten. Ügy örültek, mint a szomjas vándor, ha felbuggyanó vizet lát. János az ajtóból még visszafordult, mint aki nagyot ivott a patak vizéből, csak ennyit mondott a komájának: — Cudarul pléhre ültettük az öreg cimborát... Csodálkozó komája előtt bevágta az ajtót és zsebredugott kézzel belefúrta magát a téli ködbe... \
