Békés Megyei Népújság, 1961. december (16. évfolyam, 283-307. szám)
1961-12-10 / 291. szám
Vinezt József: Emlékezés Amikor gyermekkoromra kiült az ősz, szőlölopáson ért a csősz: nem volt szőlőnk, földünk, hazánk; feketelistára írták vörös apánk... — vendég, ha volt a pengő néha, gyerekes léha kedvvel szőlőre nem kelthettem én el; kenyeret vettem: két kilóst, gyürkést, pirost, ropogóst, s öt kisebb ajkain fogyott, mint gyümölcs • a féreg-malmain... I960. XI. Túrán István: * Búcsúzó kedves dala Nem tudsz feledni, hiába akarsz. Mindig-egy lett már sorsommal sorsod: Emlékem titkon magadban hordod, S örökre látom én is képedet. Nem tudsz feledni, mert engem idéz November-éjen százezer csillag. Tanúd a könnyed: félsz, hogy megvirrad, S kihunynak majd az apró fényjelei;. Nem tudsz feledni, ha jajgat a szél, S hópelyhek járnak őrület-táncot: Szemedben égnek lázadó álmok, S ajkadon el nem csókolt csók remeg. Nem tudsz feledni, hát ne is akarj! örülni hív a tárt karú Élet... ... De ha Te mégis szívünket téped, Akkor búcsúzzunk! Menj csak! Ég veled. \ Polner Zoltán: T é 1 Cikkantja kékfény ostorával tél a szétkujtorgó fákat, s a tájon átsejdűlnek izmai óriás, fehér «bikának. Patái csillagnyomán vaskos szél, csaholó kutyafalka s hajnalonként szarvai között az ónszínű napot tartja. Új Rezső: Élni, élni! Elszakítani minden féket, a kötelékek kötelékét, áttörni a konok falakat, századok vastag vétkét! Berobogni a koponyákba, vakító fénnyel éjszakába; felzavarni minden aluvót / harcváró puszta gátra! Elharcolni a harcok harcát és a romokon újat tépni, roppant izmok frissült erején magasba törni, élni! Kópiás Sándor: Hajnalodik Az éj nagy fészkéből kiröppen a piros tollú, hajnali Nap; kikötőül szolgál most szemem a ragyogás arany vitorlásainak. Vízre szállnak az ébredő szelek, eltörpül a hórihorgas árnyék; az erdő fényeit felissza lelkem, mintha a lombok partjain járnék, A mozdulatlanság kicsi részecskéi megborzonganak az első érintésre; a táj képernyője benépesül, s a gyárkémény olyan, mintha égig érne. A KUTYASÉTÁLTATÁS MŰVÉSZETE E Kovács Kálmán kiáltványa a szakma védelmében (Szatíra) Biztos vagyok benne, hogy a nyájas olvasó nincs elismerő véleménnyel a kutyasétáltatás mesterségéről. Egyesek talán odáig is merészkednek, hogy nem tekintik igazi szakmának. Ügy vélik, hogy sétáltatni mindenki tud, akinek kutyája van, sőt talán még az is, akinek nincs. Azt hiszik, elég annyi, hogy a kutya nyakára övét csatolnak, arra ráerősítik a póráz egyik végét, a másikat a markukba kapják, és már kész kutyasétáltatók, mehetnek isten hírével akár a Váci utcába is. Ne vegyék rossz néven, ha én csak mosolygok ezeken a balga véleményeken; mert én a kutyasétáltató szakmát egyenértékűnek tartom a sintér, dramaturg és a színikritikusi szakmával is. (Bo- csásáanak meg a sintérek, nem akarom őket sérteni!) Itt természetesen csak a régmúlt évtizedek kritikusaira és dramaturgjaira gondolok, különben egyesek még demagógnak, anarchistának, ideológiailag képzetlen egyénnek, s szerencsés esetben is jobb- és baloldali elhajlónak minősítenének, amit mindenképpen el szeretnék kerülni. Ezután a bevezető után megérthetik a felháborodást, amit az váltott ki belőlem, hogy a minap, amikor a Lenin líörút és a Dohány utca sarkán sétáltattam — merő könyörületből — egy sánta "és vak ebet (a mellső jobb lába műláb volt), egy kissé elhízott, pápaszemes, mindig lelkesen lihegő író a Hungária kávéházból kilépvén, imigyen szólott hozzám: — Olvastam néhány elbeszélésedet az Érdekesben. De nagyra vagy azzal a kutyasétáltatással. Tudd meg, hogy a harmincas évek végén én egyszerre két kutyát is sétáltattam, méghozzá a Fischerékét a Wesselényi utcából. Vagyok én is olyan kutyasétáltató, mint te. Együttérzek azokkal, akik arról panaszkodnak, hogy manapság a hatóságok nem nyújtanak elegendő védelmet az ilyen rágalmak és intrikák ellen. Ezúttal azonban nem maradtam védelem nélkül. Amint a kávéházból jött író az utolsó szót kimondta, a sánta és vak eb iszonyú morgással nekiugrott, s nem lett volna jó vége a dolognak, ha tapintatosan közbe nem lépek. — Mért nem teszel rá szájkosarat? — támadt rám a kolléga. — Ezt a kutya is kérdezhetné — feleltem kellő tisztelettel. Ha ugyanis alaposabban megnézed, akkor fel kell ismerned benne a Fischerék kutyáinak a^ unokáját. Azért ilyen nyomorult szegény, mert nem heverte ki, hogy te sétáltattad a nagyszüleit. S éppen az ő jelenlétében helyezed magad egy szintre velem? Belőled még kitűnő regényíró lehet, hiszen előtted a tér, a pálya. Híres regényíró még lehet belőled, adjon az isten hozzá erőt, egészséget, tehetséget, de valamirevaló kutyasétáltató sohasem lehettél, és nem is lehetsz, mert ez művészet, erre születni kell, itt. a szív nem hiányozhat, és ide — ne vedd sértésnek szavam — de ide ész is szükségeltetik. A kollégám ekkor érthetetlen okokból hirtelen elbúcsúzott tőlem, és én folytattam utam a vak és sánta ebbel, s bár távol áll tőlem minden szakmai gőg, boldogult kutyasétáltató koromra emlékeztem. Ennek a kollégámnak régi tisztelője vagyok, s ezt bizonyítandó legyen szabad elmesélnem, miképpen jártam, én az ő akkortájt regényújság formájában megjelent írásával, amiért kis híján megharapott egy kutya. De előbb magamról valamit! Hogy sétáltattam én, teremtő isten, nehéz azt szavakkal felidézni. Segítségül hívom hát a képzőművészetet, és mellékelve bemutatom Pituk barátom egykorú rajzát, amit egy kocsmai verekedés után készített rólam: azért van kinn a félkönyököm a kabátból, és a térdem a nadrágból. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy nyolc részeg matróz támadott ream késekkel és szódásüvegekkel felfegyverkezve. De lehettek azok tízen is, nem számoltam őket. Ha a részleteket bárki meg akarja ismerni, tanulmányozza át a látleleteket, amelyeket a Rókusbán vettek fel róluk. Kakassziken tanultam verekedni, s hogy ez mit jelent, arról sokat beszélhetnének tan azonban hozzá, Csibrik a jól ismert nyöszörgésével adta tudtomra, hogy valamit óhajtana. Lecsatoltam a pórázt az övjéről, és ő a közeli bokor tövéhez indult. Ám egy perc sem tellett bele, s már, mint aki jól végezte dolgát, visszasomfordált hozzám, és szokásához híven a hátsóját felém fordítva szégyellősep felemelte a farkát: úgy vélem, nem szükséges bővebben magyaráznom, hogy miért. Ezúttal azonban elfelejtettem erre a célra papírt hozni magammal. Átkutattam a külső és belső kabátzsebem, de sehol semmi. Üj- rakezdtem a keresését, miközben Csibrik egyre szemrehányóbban emelte farkát a magasba, és sürgetően hátra-hátrapislogott. Nálam bizony úgy volt bevezetve^ azok, akik megismerték a kezem járását. Szerénységem tiltja, hogy erről bővebben szóljak. A rajzról minden különösebb műveltség híjával is megállapítható, hogy a művészi kutyasétáltatásnak — csakúgy, mint a művészi alkotásnak általában — a könnyedség, a felszabadultság az előfeltétele. Én az ebet mindig hosszú pórázon tartottam, és a póráz végét játékos egyszerűséggel két ujjam közé fogtam. A másik kezem ilyenkor a vagyono- mon pihent, amelyet a zsebemben hordtam. S a gondolataim bármerre szárnyaltak is, félszemem mindig a kutyát leste. Ha lassított, én is lassítottam. Ha megállt egy villanykarónál, én is megálltam. Ha a sétáltattam eb hímnemű lévén, elkezdte a szelet csapni §gy nőneműnek, én is végigmértem az arra járó fehérese^ lédeket. Hogy mindkettőnk hódító pillantásait olykor-olykor siker koronázta, áffelől, az ábrán látható lebilincselő megjelenésünk után ítélve, senkinek sem lehet kétsége. Az az eb egyébként, amely most a nyájas olvasó szeme előtt szaglászód] k, nem más, mint kutyasétáltató éveim büszkesége, Csibrik. A gyakorlott szem rögtön láthatja, hogy Csibrik igen heves vérű kankutya, s éppen virágjában volt, amikor a kezemre adták. De ezúttal nem azt a versenyt akarom ismertetni, amely közöttünk spontán kialakult, hanem azt a kalandot, amely az imént bemutatott kapaszdi íronc regényével esett meg velünk. Lássa a világ, hogy ki az, aki kutyasétáltatásban magát egy szintre akarja helyezni velem. Egy verőfényes őszi délelőttön Csibriket a Margitszigeten sétáltattam. Kifáradván az ezerszínű természet csodálásában, és a levelek sokféle hullásának szemlélésében, egy csöndes padra telepedtem, és az útközben vásárolt éjságformájú regény olvasásában véltem üdülést találni. Alig kezdhogy a higiéniáról mindenkor gondoskodtam, és ezt már a kezemre bízott eb el is várta. Kezdett a helyzet kínossá válni, amikor egyszeriben mentő ötletem támadt: a regény első lapját úgyis elolvastam, hát istenem, több is veszett Mohácsnál, a szerző is beláthatja, hogy szükség törvényt bont. Kitéptem hát az első lapot, de abban a szempillantásban, amikor Csibrik a szándékomat felfogta, éktelen vonyításba kezdett, ide-oda ugrándozott, és eladdig sohse láttam módon vicsorította rám a fogait. Eleinte nem tudtam mire vélni ellenállását, újabb és újabb kísérletbe fogtam, de valamennyi megtört a kutya ellenállásán. Jól van — gondoltam —, ha neked ilyen kényes az irodalmi ízlésed, van itt a közelben évelő csalán, használhatom én azt is, csak utólag ne tegyél érte szemrehányást. Kitéptem egypár marékkai — jó negyedcentis tüskéi voltak — és azzal végeztem el a műveletet, amelyről a világirodalom remekműveiben eleddig vajmi kevés szó esett. Nem csekély rőkö- nyödésemre Csibrik szelíd bárányként állta az egészségügyi masszázst, s miután bevégeztem, ráadásul még egyet-kettőt hálásan vakkantott is. Harmadnapra rá eszembe jutott, hogy a regényt siettemben a bokor tövében felejtettem, ezért újból arra sétáltam Csibrikkel: a kutyagumi már nem volt ott, de a regény még ott volt. Ezek után a nyájas olvasó mellemnek szegezheti a kérdést: ha te, híres, olyan európai mértékkel mérve is kiváló kutyasétáltató voltál, mint aminőnek magad feltüntetted, aikkor hogyan deklasz- szálódtál, hogyan csúsztál le a mostani szakmád szintjére? Előre látom, hogy a közvélemény nyomása elől nem tudok sokáig kitérni, és előbb-utóbb el kell mesélnem annak a históriáját is, hogy miképpen le item. kutyasétáltatóból író. 0