Békés Megyei Népújság, 1961. december (16. évfolyam, 283-307. szám)
1961-12-10 / 291. szám
BÉKÉS MEGYEI Ära 60 fillér * ★ Világ proletárja?, egyesüljetek I NÉPUJSAG 1961. DECEMBER 10., VASÁRNAP AZ MSZMP MEGYEI BIZOTTSÁGA ÉS A MEGYEI TANÁCS LAPJA XVI. ÉVFOLYAM, 291. SZÄM n hogyan tudjuk mi politikánk azon dől el, megoldani a gazdasági építés feladatait Kádár János elvtárs felszólalása a Hazafias Népfront Tanácsának ülésén — Tisztelt Országos Tanács, lsed vés elvtársaik! Barátaim! Meghallgattam a beszámolót és elolvastam a felhívás-tervezetet. Mind a kettővel egyetértek. Néhány kérdéshez szeretnék hozzászólni — kezdte beszédét Kádár János, s bevezetőben az időszerű külpolitikai kérdésekről szólt. .Hangsúlyozta: — Meggyőződésünk, hogy külpolitikai irányvonalunk helyes, s olyan irányvonal, amelyet nagy erő támaszt alá. Célja: megőrizni népeink számára a békét, féken tartani az imperializmus agresszív erőit, s állandóan harcolni az általános és teljes leszerelésért. Külpolitikánk erejét elsősorban azzal növelhetjük, ha erősítjük belső egységünket, tovább szilárdítjuk rendszerünket. S azzal, ha azt a nemzetközi frontot, amely-1 hez tartozunk, tovább szilái'dítjuk. Mindenekelőtt tovább mélyítjük a barátságot a Szovjetunióval, hűen Belpolitikai kérdésekről szólva Kádár János elvtárs így folytatta: Belpolitikai irányvonalunkat, a párt politikai harcát úgy nevezzük, hogy kétfrontos harc. Azon az úton megyünk előre, amelyet nekünk a marxista-leninista elmélet, pártunk, kormányunk, népünk politikai tapasztalata sugall. Közben — úgy oldalról — azért kísérgetnek bennünket az ilyen nagy „menetet” rendszerint követő bögölyök s jobbról is, balról is csipkednek bennünket. Ezek ellen harcolni fogunk továbbra is. Mert meg kell mondani: bár felszámoltuk a személyi kultuszt, még nem végeztünk teljesen a dogmatikus gondolkodásmóddal, a szektás magatartással és a revizionizmussal sem. Van a személyi kultusznak egy olyan tapasztalata, amelyet továbbra is számon kell tartanunk most is, miután a személyi kultusz fáját gyökerestül kiemeltük és ledöntöttük. A személyi kultusz idején a társadalmi tényezők tíz- és százezrei felmentve érezték magukat a gondolkodás kötelezettsége és a felelősség alól. Ha ugyanis olyan helyzet van, hogy azt mondják: van az országban öt ember vagy egy ember, aki mindent tud, mindent lát és mindenre gondol, akkor ez azt jelenti, hogy nekünk tulajdonképpen nem is nagyon kell törnünk a fejünket. A személyi kultusz idejében az ilyen gondolkodás nem volt véletlen, hiszen ha nincs széleskörű tanácskozás a döntésekről, ha az embereknek semmilyen beleszólásuk sincs abba, hogy mi a teendő, akkor azért a te-, endőért semmiféle felelősséfet nem éreznek. Host, a személyi kultusz mega varsói szerződéshez, erősítjük a szocialista tábor egységét, úgyszintén közösségünket a nemzetközi munkásmozgalommal és általában az imperializmus ellen harcoló minden erővel. Meggyőződésünk, hogy külpolitikai céljaink megvalósulnak, az összes népekkel együtt végül is sikerül kivívni az általános és teljes leszerelést, s sikerül megszabadítani a háború átkától az emberiséget. Kádár elvtárs elmondotta, hogy legközvetlenebb külpolitikai célunk a német békeszerződés megkötése, az abnormális nyugat- berlini helyzet megszüntetése, és általában a nyugat-németországi militarizmus visszaszorítása. Ez világos törekvés — mondotta — és olyan, amelyet népünk helyesel, szükségszerűnek, igazságosnak talál és támogat. Érti és érzi, hogy külpolitikánk védi hazánk érdekeit, szocialista vívmányainkat, függetlenségünket, békénket. szűnte után, új helyzet van: az embereknek valóban gondolkozniuk kell, hogy kialakítsák helyes véleményüket, döntéseket kell hozniuk a maguk munkaterületén és ezekért viselniük is kell a felelősséget. Végbement nálunk három esztendő alatt egy nagy horderejű, az egész társadalmat érintő folyamat: a falu szocialista átszervezése. Ennek egy vonását a tanulság miatt érdemes felidézni. Miután megértek a feltételek, Központi Bizottságunk döntötte el, hogy hozzá kell látni a tömegek szervezéséhez. A Központi Bizottság azonban ezúttal egyetlen alkalommal sem mondta ki, hogy hány százalékkal kell előremenni az egyes megyékben és az országban. . Rájöttünk, hogy hiába mondjuk el az összes követelményeket — ne alkalmazzanak nyomást, csakis a meggyőzés eszközével dolgozzanak stb. —, ha előírjuk a százalékot. Mindenféle százalékos előírás országos méretben csak sablonra vezetett volna, holott ahány megye, járás, község van az országban, mindegyikben más-más az élet, a feltétel. Ezért minden megye maga készítette el a fejlesztési tervét, figyelembe véve az ottani adottságokat, a járások közti különösé, geket is. A három év alatt a fejlő, dés egyenetlen volt, némelyik megye rendkívül gyorsan ment előre, mások lassabban, de egyetlen , megye sem kapott emiatt szemrehányást. Az idén jártam Zala megyében, erről beszélgettem Darabos Iván elvtárssal, a megyei pártbizottság titkárával. Két dolgot mondott nekem. Először azt, hogy nagyon hálásak a Központi Bizottságnak, mert ők jó ideig le voltak maradva, s senki nem szégyenítette 1 meg, senki sem ütötte őket menet i közben. Továbbá azt mondta: „Tudja, Kádár elvtárs, milyen terhet raktak maguk reánk, amikor nem mondták meg, mennyivel kell előremenni?” (Derültség). Mondtam: tudjuk, mert ez bizony nem véletlenül történt így. Higgyék el, százszor nyugodtab- bak lehetünk az ország sorsa felől, ha tudjuk, hogy lelkiismeretes emberek százezrei vagy — nyugodtan mondhatom — milliói foglalkoznak az ország sorsával, mintha csak tizenöt, öt, sőt esetleg csupán egy ember foglalkozik vele. A szocialista törekvés, amely az egész felszabadult nép'energiáit mozgásba tudja hozni, óriási erőket szabadít fel, ha nem köti gúzsba a személyi kultusz. Politikánkat illetően még mindig sokszor hallani, hogy azt mondják: ha mindenhol az lenne, amit a Központi Bizottság, az országgyűlés, meg a kormány mond, szívvel-lélekkel mellette volnánk, de nem mindenhol történik az. Vagyis még mindig vannak olyanok, akik nem pontosan azt a politikát valósítják meg, amelyet a párt hirdet, amelyet a kormány realizálni akar, amelyet a Hazafias Népfront a párttal egyetértésben sajátjának tart. Az ilyenek ellen is harcolunk. S harcolni fogunk azok ellen is, akikben még mindig olyan nézetek vannak, amelyek gátolják a fejlődést, akik lusták gondolkozni, és nem akarnak felelősséget vállalni. Természetesen tovább fogunk harcolni a jobboldali nézetek éjién is. Az ilyen nézetek képviselői között mostanában valami kis élénkülésfélét tapasztalhatunk. Persze, azért ők is tudják nagyjából, mihez tartsák magukat. (Derültség.) De mégis valahogy tüsszögnek, itt-ott köhintgetnek, mert azt hiszik, hogy miután, a XXÍI. kongresszus ismét igen szigorúan és helyesen megbírálta Sztálin hibáit, most előállhatnak, s azt mondják: „Hiszen mi is ugyanezt bíráltuk, tehát tulajdonképpen nekünk is igazunk volt. Ezért adjatok nekünk most már nagyobb helyet meg teret a működésre.” Azonban ők a hibák elleni harc örve alatt a munkáshatalmat támadták, a szocializmus ellenségeinek uszályába kerültek. Mi két fronton harcolunk, a balról és a jobbról is támadó bögölyök, legyek meg mindenfélék ellen. De egy harmadikféle ilyen raj is létezik. Kikből áll ez? Olyanokból, akik sem jobboldaliak, sem baloldaliak, akiknek voltaképpen nincs is semmiféle oldaluk, csak valahol ott vannak közéletünk különböző polcain, azokon helyet foglalnak és harácsol ássál, gazemberséggel foglalkoznak, dónként magukra öltenek valamiféle politikai köpenyeget is. A harc továbbra is hét fronton folyik Néha úgy, hogy mindenkinél radikálisabbak, másszor pedig ők mondják; csak vigyázzunk, hogy kellő megfontoltsággal haladjunk. Valójában nincs is világnézetük, nem is harcoltak soha. Ez amolyan politikai arculat nélküli társaság, amelynek igazi elnevezésére a magyar szókincs már évszázadokkal ezelőtt megtalálta a megfelelő kifejezést. Ezek a nap- lopók, tolvajok, szélhámosok. Farizeusok, akik a közéletben néhol mégis szóhoz jutnak, fellépnek és szentbeszédeket tartanak, a valóságban csak a pozíciójukat és a zsebüket nézik. Ezeknek a száma elenyésző, de az ilyenek ellen is harcolnunk kell. Aki részt kér a közéletből, a társadalom életéből, legyen valóban olyan ember, aki akar és tud dolgozni, felelősséget vállalni és cselekedni a köz javára, terveink megvalósításáért. A tömegek bizalma nélkül nem létezhetünk Kádár János elvtárs beszédének következő részében a közélet, a nemzeti egység további erősítéséről beszélt. — Erősítenünk kell a párttagok és a pártonkívüliek ösz- szefogását — mondotta —, erősíteni kell a Népfront-gondolat befolyását a tömegekre, a különböző bizottságokat és azok munkáját. Ez alapjában azt jelenti, hogy tovább kell mélyítenünk a tömegek1 iránti bizalmat, mert ez a mi politikánk alapja. Enélkül, a tömegek iránti bizalom nélkül nem létezhetünk. És erősítenünk kell az egyes emberek iránti bizalmat is. Itt volt például a kormány újjáalakítása. Ennek, mint tudják, olyan vonása is volt: fiatalabb korosztályhoz tartozó néhány kommunista vezetőt nagyobb feladattal bíztunk meg. Ez természetesen az illető iránti bizalom jele és annak következménye is, hogy megint csak felnőnek az emberek közül többen olyanok, akiknél ezt észre sem vesszük. Az egyik miniszterelnök-helyettesről például nem is tudtuk, csak éppen a kinevezése és az eskütétele napján, hogy már 40 éves lett. Mondtam: üdvözlöm magát, mert egy kicsit jobban hangzik egy államférfinál, hogy negyven éves. Nemrég haláleset következtében megüresedett az országgyűlés egyik alelnöki tisztsége. Ahogy önök is tudják, Beresztóczy Miklós barátunkat javasoltuk erre; a párt Központi Bizottsága és a Hazafias Népfront közös javaslata volt ez, amelyet az országgyűlés egyetértéssel elfogadott. Nem a személyről beszélek, hiszen mindnyájan tudjuk Beresztóczyról, hogy nem kommunista, de olyan ember, aki a szocializmusért és a békéért harcol. Ezért javasoltuk e megtisztelő tisztségre. Voltak, akik a javaslat hallatán azt mondták: „Jó lesz ez?” Miért ne lenne jó? — kérdeztem. „Hát mégis, most pap lesz az országgyűlés al- elnöke” — tették hozzá. „Lesznek olyanok, akik ezt majd félremagyarázzák, s lehet, hogy a temp- Iombajárás most egy kissé erősödni fog.” (Derültség.) Nem tudom, több ember jár-e most templomba vagy sem, de egészen másról van szó: politikánk lényegéről. Ha mi tudunk tíz esztendőn át együtt dolgozni jó harcostársként emberekkel az ország szocialista jövőjéért, a nép békéjéért akkor miért ne lennének jók bármiféle közéleti tisztségre? Megmondom őszintén: hogyha az országgyűlés ülésén néhány óra hosszáig a csengő egy pap kezében van, én ettől nem féltem a magyar proletárdiktatúrát. (Derültség). S aki ettől félti, az mondhat akármit, nem hisz abban az elvben, amelyet — úgy mondja — mindennap szolgál. Azt hiszem, világos, mit akarok ezzel a példával mondani, önök nagyon jól tudják, hogy én kommunista vagyok, azért harcolok, hogy a párt befolyása érvényesüljön az egész társadalom életében. De tudom, ez nem attól függ, vajon egy nyolc tagú testületben nyolc párttag ül-e vagy csak négy. Emlékszem rá, mikor az összes bizottságokban valamennyi részvevő formálisan párttag volt ugyan, de a kommunista befolyás annyi sem volt, mintha csak a fele lett volna párttag. Azokat, akik nem meg- győződéses kommunisták, mi az ördögnek kellene behuzigálni a pártba? Attól pártunk nem lesz erősebb, és ők sem lesznek kommunisták. Meg kell végre értenünk, hogy a kommunista párt befolyása nem ilyen külsődleges tényezőktől függ, hanem attól, hogy eszméink tisztaságát megóvjuk, politikai vonalunk, gazdasági és kulturális politikánk legyen jó, s akkor a komunizmus híveinek a tábora hazánkban milliószámra növekszik, s szívvel-lélekkel dolgoznak a szocializmusért a nem párttagok is. Ez az egészséges fejlődés. De ehhez szükség van a kommunizmus ügyébe vetett rendíthetetlen hitre, a munkásosztály, az egész magyar nép iránti bizalomra. Mégiscsak az a normális, ha úgy tartjuk, hogy száz ember közül 95—96 jóra törekszik, ennek az irányába halad szívesen, nem pedig fordítva, hogy száz közül csak kettőben bízhatunk meg. Azt mondják a nyugati publicisták — mert ők is böködnek (Folytatás a 2. oldalon)
