Békés Megyei Népújság, 1961. november (16. évfolyam, 258-282. szám)
1961-11-19 / 273. szám
Mivel foglalkozzanak a honismereti szakkörök? Országszerte kibontakozóban és megerősödőben van a honismereti szakköri mozgalom. Városokban, falvakban, tsz-ekben gomba- módra szaporodnak a szakkörök. Cikksorozatunkban kezdő szakkörök számára az eddigi tapasztalatok alapján néhány gondolatot, ötletet adunk, ami elindításnak talán hasznos lehet, arra vonatkozóan, hogy mivel is foglalkozzanak a honismereti szakkörök. IV. Néprajzosai IGAZ EZ? Kétségtelen, hogy a néprajzi kutató-gyűjtőmunka a honismereti szakkör tevékenységében a legsokrétűbb, a legszínesebb és a szakkör tagjai számára talán a legvonzóbb. Nem helytelen tehát, ha a honismereti szakkör munkásságának középpontjába — természetesen, figyelembe véve a helyi adottságokat — a néprajzzal való foglalkozást állítjuk. A néprajzi munka kétirányú: adatgyűjtés és tárgyi gyűjtés. Nézzük, hogy milyen feladatokat valósíthat meg a szakkör e munka egyik vagy másik ágában! Látványosabb, mert kézzelfoghatóbb eredményeket érhetünk el f*a tárgyi gyűjtésben. Mit gyűjt- sünk? Mindenféle tárgyat (szerszámokat, használati eszközöket, dísztárgyakat stb...), aminek eredeténél vagy rendeltetésénél fogva valami köze van az egyszerű ember életéhez. Fontos, hogy minden összegyűjtött tárgyról feljegyzésünk legyen: hol gyűjtöttük, kitől, mi a tárgy neve, mi (volt) a rendeltetése, milyen idős. ki készítette, hol szerezték be... Sokkal nagyobb türelmet és több időt igényel az adatgyűjtés. Itt is azit kell megjegyeznünk, hogy mindent kell gyűjtenünk. Ne akarjunk eddig ismeretlen adatokat gyűjteni csak! A mesék, dalok, babonák, találós kérdések, közmondások stb., stb. közül azokat is jegyezzük fel, melyeket már ismerünk, hiszen azok is az illető terület népi kultúrájának részei. Néprajzi munkánkhoz is, mint más témakörrel való foglalkozás esetében, igyekezzünk megszerezni az illetékes tudományos központ kiadványait, melyek részletes útmutatást adnak egy-egy témakör kutatásának módját illetően. A szakkörök az összegyűjtött anyagot használják fel arra, hogy vegyenek részt vele a minden évben meghirdetett országos néprajza gyűjtőpályázaton, de használják fel arra is, hogy a helyi adottságoknak megfelelően — múzeumot pótolva — rendezzenek kiállításokat a művelődési házakban vagy az iskolákban, hogy munkájukról minél több hírt adjanak, hogy eredményeikkel még több tagot toborozzanak e nemes, áldozatokat kívánó, de eredményeivel felemelő, szép munkához. Beck Zoltán (Vége) Már jó hónapja, ha nem több, hogy Magyardombegyházán megalakult a művelődési bizottság, mely arra hivatott, hogy a községben okos, serény bábája legyen a kulturális életnek. A megalakulás után néhány héttel arra vetődvén, szerettünk volna beszólná a bizottság tagjaival, akik, mint általában mindegyik művelődési bizottság tagjai, felelős párt, és tanácsi emberek, oktatási, népművelési felelősök és így tovább. Ahogy „magyarán” mondani szokás, pechünk volt, mert a párttitkár, a tanácselnök, az iskolaigazgató és a többiek éppen távol voltak. Ki a járásnál, ki a határban, ki Csabán ügyködött. Ellenben a tanácsháza egyik szobájában rábukkantunk Csizmadia János elvtársra, a v. b. titkárra. Öt kértük meg, szóljon valamit a község kulturális helyzetéről. Gondoltuk, eléggé illetékes, hiszen ő helyettesítette annak idején Békéscsabán a pártiskolán, (kimondottan a művelődési bizottsáFolytaVia tájeiőadásait a Jókai Színház Pénteken este folytatta tájelőadásait a Békés megyei Jókai Színház. Mona Brand: Hamilton család ci- mű háromfeivonásos színművét mutatták be Gyulán, szombaton Dobozon, ma, vasárnap pedig Huny án, a művelődési otthonban. November 22-én már a Három a kislány című operett tájelőadásai kezdődnek meg, ezen a napon Me- zőkovácsházán. Csütörtökön vendégjáték keretében a Csongrád megyei Fábiánsebestyén községben játsz- szák a Három a kislány-t, pénteken Nagymágocson, majd szombaton este Gyulán kerül színre. gok elnökei részére tartott igen sokoldalú, hasznos kultúrpolitikai tájékoztatón), községük művelődési bizottságának elnökét. Éppen ezért alaposan átérezte, mikor bánatosan kijelentette, hogy Magyardombegyházán egyáltalán nem volt kultúráiét, de még csak sport sem. A művelődési termet még tavaly átadták a tsz-nek. A MOKÉP vetített benne néhány filmet, meg a szomszédos községek öntevékeny színjátszói játszottak ott néha. A saját községbeliek azonban nem erőltették meg magukat olyasmivel, hogy benne a kultúrát ápolják. De elkészült a művelődési bizottság kulturális terve és majd lesz valami. Ügy hírlik azonban, hogy a helyzet e tekintetben Magyardombegyházán azóta is változatlan. Igaz ez? Ma, amikor annyi községben mindjobban kivirul a kulturális és a sportélet is, való volna, hogy ott semmi, de semmi? Mikor kint jártunk, valaki számadatokkal bizonyította, hogy havonta jó néhány tízezer forintot hord a ma- gyardombegyházi férfiak nem kia része a kocsmába — vagy, ha úgy tetszetősebb, az italboltba. Ha így van, nem gondolják, hogy ez áldatlan állapot? Nem látják az ősz. szefüggést a szórakozni vágyás és a kulturált szórakozási lehetőségek hiánya közt? Abban reménykedünk, hogy bennünket rosszul tájékoztattak, tévesen informáltak. Abban bízunk, hogy Csizmadia elvtárs túlontúl borúlátó volt és eme írás olvasásakor nyomban küldi a helyreigazítást követelő levelet A helyreigazítás nagyon kellemetlen dolog, de most az egyszer, ha azt írnák, hogy nincs igazunk, mert Magyardombegyházán — konkréten! — ilyen és ilyen iramú kultúráiét létezik — ezer örömmel helyreigazítanánk cikkünket. SÜLÉ ISTVÁN: UDVAR Szalma Sándor író esete Szalma Sándor író sokat gondolkodott azon, hogy miért nem szeret falusi témákról írni, jóllehet ezek az írások nem kevés dicsőséget és hasznot ígértek. De hiába gondolkodott a dologról, csak vérszegény okokat tudott felsorakoztatni. Olyasmiket, hogy vidéken kényelmetlenül érzi magát, meg hogy ha parasztokkal beszél, elveszti a biztonságérzetét, tehezen igazodik el a mezőgazdasági dolgokban, és így tovább. A vidék vonzotta is, meg taszította is. Szeretett volna valami nagyszerűt írni a föld népéről, de ugyanakkor félt is, hogy nem érti őket Még jól emlékezett arra, hogyan bírálták meg egy tizennégy év előtti írásért. A kritikusok szerint mondanivalója olyan távol állt a parasztok életétől, mint Makó Jeruzsálemtől. Akkor határozta el, hogy előbb elmélyülten tanulmányoz bizonyos — a paraszti életről szóló — irodalmi műveket, és csak azután merészkedik ismét a sík rónák világába. Ennek immár 14 éve. Most aztán úgy érezte, eljött az ideje. Döntött. Elutazott vidékre azzal a tiszteletre méltó gondolattal, hogy ír egy olyan föld- és szénaillatú ízig-vé- rig falusi novellát, hogy a főszerkesztő megnyalja utána mind a tíz ujját... Megérkezett az egyik községbe. , Első útja a termelőszövetkezet központjába vezetett. Nagy sürgés-forgás fogadta. Az udvaron szekerek álltak. Mellettük emberek. A csizmák cuppogtak a sárban. Egy erős, tagbaszakadt gazda jött a raktárak felől. Széles válla- in feszült a rövid pufajka. Ahogy a kocsik mellé ért, fejebúbjára tolta a kucsmáját. Nedves hajfürt bukott a homlokára. — Ezzel meglennénk, indulhatunk — szólt elégedetten a kocsisokhoz, akik e szóra felugrottak a bakra. — Ez az ember jó lesz nekem... — dobbant meg a szíve az írónak. Megigazította a szemüvegét. — Adjisten — nyújtotta a kezét a kucsmás felé. — Adja ám, ha csináljuk... — szólt amaz rátartin, majd kézfogással és egy jónapottal viszonozta a közeledést. — Szalma Sándor, az Irodalmi Harsonától... — így az író. — Én meg Késes Péter fogatos, az Üj Barázdából — hangzott <fZ önérzetes válasz, amitől az író kissé meglepődött, de hamar visz- szanyerte lélekjelenlétét: t — ... A mán igaz, akkor van valami, ha csinyájjuk — tért vissza a megkezdett gondolathoz. — Csak hát, ügyi, nem mindegy o’ hogyan csinyájjuk. Kend mit tart errül?— nézett fel a nálánál egy fejjel magasabb fogatosra. A kucsmás meghökkenve jobban szemügyre vette a kis szemüvegest, s csak aztán válaszolt, nagynyugodtan: — Nézze elvtárs, mondja meg, miről akar írni? Kérdezzen, és én válaszolok, ha tudok, ha pedig nem... akkor majd az elnök mondja el, amit én nem tudtam. Az író a szabatos mondatokkal homlokon találva hirtelen tájszólni is elfelejtett, csak nézett csodálkozva, mígnem gyanakodva megkérdezte: — Párttag az elvtárs? — Még nem vagyok az, de szemináriumra járok — válaszolta a gazda. — A többiek is járnak? — Azok is — mutatott a kucsmás a többiekre, akik az érdekesnek ígérkező beszélgetésre időközben köréjük gyűltek. — Ö, Moldvai sógor, már nem jár..., mert beiratkozott a helybeli mezőgazdasági technikumba... — jegyezte meg egyikük, egy zömök, piros arcú emberre mutatva. — Szeminárium... technikum...! — az író haja égnek állt, de még nem vesztette el a reményt, hogy mégis meghall valamit, amolyan ízig-vérig „népit”. Csak még egy kicsit jobban a nyelvükre kell adni... — gondolta, és eképpen szólt a köréje gyűlt gazdákhoz: — Azír gyüttem vöt, hogy meg- tuggyam legnagyobbik gondjukat és örömüket kenteknek. — Ejnye, hová való az elvtárs? — kérdezte válasz helyett az egyik fogatos. — Budapestre szomszíd. De mír kérdi? — nyúlt meg az író nyaka az erőlködéstől. — Szép tájszólásuk van. Szegény megboldogult nagyapámra emlékeztet, ő beszélt így, de nem budapesti volt, hanem bucsai — magyarázta a fogatos. — Hagyd most a nagyapádat Sándor, most nincs sok időnk az emlékezésre —, szólt közbe a kucsmás — inkább mondjuk el, mi újság nálunk, aztán haladjunk dologra — s máris záporoztak a szavai, ahogy sorolta: — Tegnap, párttaggyűlésen új pártvezetőséget választot- tottunk, mert közülünk, pártonkí- vüliek közül is meghívtak néhá- nyunkat a gyűlésre. Tudja, két nő is bekerült a vezetőségbe. Ez nagy dolog, mert az egész megyében nem történt ehhez hasonló. Az őszi munkákkal jói haladunk, dicséretet kaptunk a tanácstól. A részleteket majd elmondja az elnökünk. Gépvásárlási a gazdákkal gondjaink vannak. Most éppen azon fő a fejünk, hogyan használjuk ki a kormány legújabb rendeletével biztosított állami kedvezményeket. Tudja, szeretnénk túlteljesíteni a száz holdra jutó áru- termelési tervünket, és ehhez sokminden kell. Mezőgazdászokat és könyvelőt keresünk... Efféle gondjaink vannak — tárta szét a kezét, mint aki mondhatna még többet is, de nem ér rá. — Az Irodalmi Harsona talán segíthetne nekünk, már ami a szakembereket illeti... — Jó, jó, feljegyzem — bólogatott az író, aztán, hogy halljon valamit a mozgalmi életről is, óvatosan megkérdezte: — Mi a véleményük az itteni párttagokról? — Hát nézze, hogy Kádár elvtárs szavaival éljek... — kezdte Késes Péter, a fogatos, de az író közbevágott. ,— Ha lehetne, saját szavaival... nézett rá könyörögve, miközben észrevehető idegesség érződött a hangjában. — Kérem, nekem nagyon tetszett az, ahogy Kádár elvtárs beszélt a VII. pártkongresszuson a kommunistákról — folytatta nagy lelki nyugalommal a fogatos, majd hozzátette: — ugyanis a mi kommunistáink olyanok, ahogyan Kádár elvtárs szólt róluk. Ha nagyon akarja, elmondhatom én saját szavaimmal is, hogy milyen az itteni kommunista kollektíva... — Kollektíva,,.! — jajduit fel halkan az író, és most már kérlelésre fogta a dolgot: — Drága Késes szomszéd, kérem próbáljon egészen sajátosan, parasztosan, jó magyaros ízzel beszélni, valahogy így: mifelink a kommt- nisták igazi testvírek, a mán szentigaz. Tuggyák azok, hogy csinyájjuk a közbíli íletet. Most is űk noszogtattyák, hogy lehet ganízni, ha a masina mingyárt lefordigaty- tya. így van ez ecsím.„ — Ah! Most már értem! — szólt örömmel a fogatos. — Maga az öreg, pipás Gyuri bácsit keresi. Ő tud még így beszélni. A község szélén lakik. — Igen?! — csillant fel a szeme az írónak, és boldogan búcsúzott a gazdáktól: irány Gyuri bácsi. Az öreg otthon volt. Bent üldögélt a fűtött szobában. Az utcára néző ablak mellett olvasott és pipált. A jövevény érkezésére összecsukta a könyvet, és amennyire reumás lábai engedték, a vendég elé sietett — Adjisten! — köszönt az író. — Mi jót csenál kend? — Olvasgatom ezt a mezőgazdasági lexikont — intett az asztalon heverő vastag könyv felé az öreg. — Most vettem négyszáz forintért. Fájintos egy írás. Éppen a mesterséges megtermékenyítésnél tartok. Tudja, egy kicsit sajnálom azokat a kancákat, hogy úgy becsapják őket. Hallgassa csak! Felvette a könyvet, és kinyitotta a könyvjelzőnél. Fennhangon, lassan olvasni kezdett ... Az író fáradtan beieroskadt a legközelebbi székbe, és nézte, nézte az öreget, amint annak ősz bajusza a könyv fölé lógva lassan, igazán népiesen mozgott a szavak ritmusára. Az író szeme könnybelábadt a meghatottságtól, de írni nem tudott róla egy sort sem. Mégsem találta az öreget eléggé népiesnek, azzal a lexikonnal... Boda Zoltán
